A középkori vallásosság sajátos hordozói a különböző szerzetesrendek. Tagjaik olyan személyek voltak, akik teljes életüket Istennek kívánták szentelni, de nem éreztek hivatást a plébániai munkára. Valamennyi rendre jellemző, hogy tagjaik hármas fogadalmat tettek és tesznek ma is (szegénység, tisztaság, engedelmesség). Ezen általános jellemzőkön túl, viszont minden rendnek megvoltak, megvannak a külön sajátosságai is (pl. a szokásosnál is erősebb Mária tisztelet a cisztereknél). A remeterendek többnyire világtól távol eső helyeken, kezdetben sokszor barlangokban, később is jobbára egymástól elkülönített cellákban éltek. A rendtagok általában egymással sem érintkeztek vagy csak ritka és különleges alkalmakkor (pl. karthauziak). A monasztikus rendekre (bencések, ciszterek, premontreiek) is jellemző volt a külvilágtól való elzártság és a helyhez kötöttség („stabilitás loci”). A XIII. századtól elterjedő új típusú koldulórendek (ferencesek, domonkosok) tagjai viszont rendszerint városokba, mezővárosokba telepedtek, s innét jártak ki a nép közé prédikálni. A középkori Magyarországon fontos szerepet játszottak a hazai alapítású pálos remeték, akiket a magyar királyok is előszeretettel támogattak.