Lózs település különleges temploma

Különleges templomok nyomában V.

A nagylózsi temetőkápolna építéstörténete

Az egykori Lózs község Árpád-kori történetéről biztosan csak annyit tudunk, hogy a soproni ispánsági vár földje volt és lakói a várnak szolgálatot teljesítő várnépek lehettek. A falu házai a mai temetőkápolna alatt húzódó, ma már elmocsarasodott völgyben feküdhettek, egy vagy két sorban a patak mentén. Mint általában mindenütt, itt is egy kiemelkedő ponton építették fel a falu templomát, mint a falusi közösség legfontosabb, magas eszmei rendeltetéső középületét.  A mai temetőkápolnát, pontosabban annak legelső formáját ezzel a plébániatemplommal azonosíthatjuk. Ez a templom olyan lehetett, mint románkori falusi templomaink többsége: csupán egyetlen síkmenyezetes, nyeregtetős, téglalap alaprajzú hajóból és félköríves, valószínűleg boltozott szentélyből állt. A templom főhomlokzata délen volt, itt nyílt az egyszerű, félköríves bejárat, felette pedig szabályos elrendezésben három félköríves, tölcséres résablak. Ugyanilyen ablakok lehettek az alacsonyabb szentély déli és keleti oldalán is.

A hasonló templomoknál rendkívül ritka, hogy az északi oldalon is találunk ablakot. Nagylózson azonban két ablak is előkerült a hajó északi falában. Ezeknek csak a belső oldaluk mutatta a szokásos, a déli ablakokkal megegyező formát. Kifelé végig rézsűsen szűkültek és a külső falsíkban igen keskeny réssel áttört kőlappal zárultak. A templomnak egy másik, egyedülálló jellegzetessége is van: felmenő falai teljes egészében kis, szabálytalan kőlapokból, ún. halszálkakötéses technikával készültek. Ezt az antik eredetű falazási módot számos más, elsősorban dunántúli román kori épületnél is megfigyelték, azonban mindenütt csak néhány sorban, kis foltokban fordul elő. Tudomásunk szerint templomunk az egyetlen, mely teljes egészében ilyen falazással készült, párhuzamára egyelőre még a szomszédos országokban sem bukkantunk. Ezzel a technikával nem tudták kialakítani a sarkokat, nyílásokat és más, statikai szempontból fontos részeket, ezért itt kisebb-nagyobb kvádereket használtak.

Nagyméretű kváderekből készült az egyszerű diadalív két szára is, maga az ív kiugró, élszedett kis vállkövekről indult. A két falrakásmódot nem tudták mindig szépen és főleg jól megoldani, ez különösen a sarkoknál jelentett problémát. Valószínűleg a szentély íves fala sem sikerült elég szilárdra, bár a vizsgálatok szerint a templomot építő kőművesek általában igen gondos munkát végeztek. Nem sikerült adatokat szerezni arra, hogy vajon vakolt volt-e a templom, használatának első időszakában. A külső és a belső falsíkokon egyaránt megfigyelhetjük azokat a vízszintes habarcs-sávokat, melyek bizonyára a falazás során keletkeztek. Rajtuk meszelés vagy egykorú vakolat nem mutatkozott. Csupán a belsőben, a járószint közelében találtak vakolatszerű, ujjal kifúgázott felületet a román kori falon. Ez azonban valószínűleg nem volt jellemző az egész templombelsőre s így nem kizárt, hogy a halszálkás falszövetet eredetileg nem fedte vastag vakolat. A későbbi, folyamatos temetkezés ellenére a szentélyben megmaradt a legelső, döngölt agyagpadló, s valószínű, hogy a hajó burkolata is ilyen volt.

Az eddig leírt templomból sajnos csak kevés maradt ránk. Jelentős magasságban, de az eredeti falkorona nélkül állt a hajó déli és északi fala. A nyugati falnak csak az alapozása román kori s ugyanezt mondhatjuk a szentélyről is, bár ennek a hajóhoz csatlakozó részén két kisebb, halszálkás rakású részlet is megmaradt. A déli ablakok közül a keleti teljesen ép, a másik kettőből csak kisebb részletek maradtak ránk. Erősen rongált állapotban volt a kapu is. Közel ép állapotban tárták fel viszont az északi ablakokat. Ezek lezárását különösen szép kváderekből készítették, köztük a fúgát hófehér mésszel húzták ki. A templom korát közelebbről nem tudták meghatározni. A vidék településtörténete még nem tisztázott eléggé, így csak annyi bizonyos, hogy a templom 1083, azaz István király szenttéavatása után keletkezett, mivel az ő tiszteletére emelték. Maga a templomforma a XIII. század végéig igen kedvelt volt, így pontosabb korhatározásra nem alkalmas. A halszálkás falazástechnika szórványos alkalmazása elsősorban olyan épületeken figyelhető meg, melyeket a kutatás a XI–XII. századra, legkésőbb a XIII. század első harmadára helyez. Valószínű tehát, hogy a templom még a XIII. század közepe előtt felépült. A halszálkakötéses falrakásmód alkalmazásának okait, körülményeit még nem tisztázta az építészettörténeti kutatás, annyi azonban bizonyos, hogy nem kell feltétlenül a technika továbbélésére, a római romok hatására gondolnunk. Román kori építészetünkbe pl. Lombardiából az államalapítás után is átkerülhetett ez az érdekes technikai megoldás.

Szentély

A főoltár az 1980-ban végzett kutatás után

Mellékoltár

Az északi mellékoltár maradványai

Vízelvezető-rendszer

A vízelvezető-rendszer a szentély falával

A templom későközépkori átalakításai

A németek és csehek elleni harcokban tanúsított vitézségéért 1276-ban IV. László király az Osl-nemzetségbeli Belednek adományozta a hét házhellyel rendelkező Lózst, a soproni vár két másik földjével, Loblóval és a lakatlan Tarddal. A középkori Sopron megye legjelentősebb nemzetségével, az Osliakkal a történeti kutatás sokat foglalkozott. Valószínű, hogy ez a nemzetség, mely a XIII. század elején már számos ágra bomolva jelenik meg az írott forrásokban, egyike volt a megye ősfoglaló nemzetségeinek. Az említett Beled ága az 1230-as években Vica faluban lakott, mely talán a nemzetség legkorábbi szerzeményeinek egyike volt. A XIII. század folyamán Lózs mellett más birtokokat is szereztek az ősi földek mellé. A XIV. század első felében Beled leszármazottai kezén már a következő falvakat vagy azok részeit látjuk: Vica, Széplak, Beled, Lala, Lúzs, Lobló, Tard, Kalács és Család. Mivel az ekkor élt nemzedék tagjait is általában Vicáról nevezték – csupán egyetlen alkalommal említenek az oklevelek „Belid de Los”-t – valószínű, hogy továbbra is Vica maradt a fő lakhelyük. Birtokaikat közösen birtokolták.

Lózs falu helyzetében az 1276. évi eladományozás után közvetlenül nem következett be jelentős változás. Lakói csupán új földesúr jobbágyai lettek, aki nem fordított különösebb gondot az egyébként is elég távol fekvő birtokára, s ha megszorult, hosszú időre elzálogosította más családoknak. Mindez nem segítette elő a falu fejlődését, lakosságának növekedését. Valószínű egyébként, hogy a XIII–XIV. század folyamán nem következett be olyan gyökeres változás falvaink lélekszámában, mely feltétlenül szükségessé tette volna új templomok építését vagy a régi épületek bővítését. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1300-as években épült templomok sem nagyobbak a XII–XIII. századi egyházaknál. Lózs falu előzőkben leírt temploma tehát a XIV. században is megfelelt az igényeknek. Nem vált szükségessé jelentősebb átalakítása még akkor sem, amikor a század végén a falu Beled majd fia, Gáspár birtokaként földesúri központ és lakóhely lett.

Az 1402-ben és 1409-ben említett parochiális templom a mai temetőkápolnával azonosítható, s hogy még 1431-ben is ez volt a plébániatemplom, arra az utalhat, hogy az országos vásárt épp Szent István király napján tartották. A kutatások szerint ebben az időben a szükségessé váló tatarozásokon kívül csak néhány kisebb változtatást hajtottak végre a templomon. Lehet, hogy már ekkor befalazták a két északi ablakot, kivakolták a belsőt, emelték a padlószintet. Emellett legalább a szentélyt, de lehet, hogy az egész templomot ki is festették. A szentély keleti fala előtt, a románkori padlószint feletti törmelékből ugyanis több falfestés-töredék került elő. Ezekből a pontosabb mintát, ábrázolást, s főleg a készítés korát nem tudták megállapítani. Bizonyára már kőoltárt is építettek ekkor. Jelentősebb változtatásra csak a XV. század második felében, vagy talán a XVI. század elején került sor. Már a XIV. században megkezdődhetett a szők völgyben létrejött település terjeszkedése a síkság felé, ahol az új építkezésekhez kedvezőbbek voltak a körülmények. A Lózsi–Vicai-család 1410-ben említett kúriája is már minden valószínűség szerint a síkság peremén, a falu új központjában épült fel. A plébániatemplom így egyre távolabb került a falutól.

Az egész országban megfigyelhető, hogy a kibontakozó mezővárosi fejlődés megfelelő plébániatemplom építésével járt. A legnagyobb oppidumok hatalmas csarnoktemplomokat hoztak létre, a kisebbek gyakran megelégedtek a régi templom méltó átalakításával, bővítésével. Lózs esetében a régi templom ekkor már a falun kívül állt, nem volt érdemes átépíteni. Helyette inkább új templomot építtetett a földesúr a település közepén, a várkastéllyá – castellummá – átépített kúriája közelében. Ezt a templomot a mai plébániatemplommal azonosíthatjuk. Igaz ugyan, hogy csak a XVII. századtól rendelkezünk róla írott forrásokkal, de ekkor már a földesúr mint családja ősi temetkezőhelyét említi. Keletelt, sokszögzáródású szentélye szintén középkori eredetre utal. A templom alaprajzi elrendezése is megfelel a XV/XVI. század fordulóján az egész országban kedvelt templomstílusnak. Ugyancsak ebben az időben a mai Solymossy-kastély helyén állt földesúri lakóhelyen is építkeztek. Írott adat ugyan csak 1588-ból van az azelőtt kúriaként említett épületről, de egy érdekes és szerencsés megfigyelés egy korábbi építkezés mellett szól.

Ezidőtájt történt ugyanis a románkori templom említett átalakítása. Nem tudjuk, hogy ez csak egy kisebb pusztulás utáni, elkerülhetetlen újjáépítés volt-e, vagy pedig egyúttal tervszerű javítás-módosítás, annyi biztos azonban, hogy a templomot kápolnaként továbbra is használták. A lehullott falfestés-töredékek azt jelzik, hogy ekkor a szentély felső részén, boltozatán építkeztek, majd a hajó két keleti sarkát egy-egy hatalmas, nagyméretű, alig megfaragott kőhasábokból összerótt támpillérrel támasztották meg. Valószínű tehát, hogy a templom keleti részének falai valamilyen okból – talán épp a halszálkás falrakásból adódóan – megrepedtek, kidőléssel fenyegettek, a szentélyboltozat talán be is szakadt. Ugyanekkor, vagy nem sokkal később három oltárt építettek a templomban, a hajót és a szentélyt téglapadlóval burkolták és legalább a belsőt ki is vakolták. A szentélybe épített oltár nagyrészt ép állapotban maradt ránk. Alsó, zömök része különböző méretű kváderekből készült, öt, részben szabályos kőlapokból álló oltárlapjának kiugró széleit élszedéssel alakították ki. Az egyik kőlap egy korábbi oltár lapjának széle volt, kissé eltérő profillal, talán egy ugyanitt állt korábbi oltárhoz tartozott.

Az oltárfelület középső részén megfigyelhetı az ereklye elhelyezésére szolgáló mélyedés, a lefedésére használt kőlap hornyával.  Feltűnő, hogy három oltár állt egy ilyen kis templomban, főleg akkor, ha a faluban – azaz akkor mezővárosban – még egy másik templom is volt. Figyelembe véve azonban a más templomok esetében ismert nagyszámú oltáralapítványt, ez nem számít különlegességnek, hiszen ekkor már több köznemesi család is élt Lózson. A főoltár és az északi mellékoltár biztosan egykorú az új téglapadlóval. A téglaburkolat készítésére elsősorban azért volt szükség, mivel a templomban folyó temetkezések következtében a padló egyenetlen, hepe-hupás volt. Ezt kellett kiegyenlíteni s ezért került 20 cm-el magasabbra ez a padló a románkori szintnél. A padló készítéséhez jellegzetes, igen jóminőségő téglákat használtak, melyeken kereszt alakú bélyeg található. Mint ez a további építéstörténetből k iderül, erre legkésőbb a XVI. század első felében került sor. Nem tudjuk pontosan meghatározni, mikor készült a templom cserépfedése, a XVI–XVII. századi sírokból mindenesetre nagy mennyiségű tetőcserép-töredék került elő. Elképzelhető, hogy már a XV. század végén cserepes tetőszéke volt az épületnek. A templom tehát a késő-középkorban is megőrizte lényegében románkori formáját, tömege, nyílásai nem sok változást szenvedtek. Az, hogy a fejlődő település új központjától távol esve elveszítette plébániatemplom-funkcióját, egyben törvényszerű továbbfejlődésének végét is jelentette: építéstörténete ettől kezdve nem egyezik meg falusi templomaink többségének építéstörténetével. Nem került sor az egyébként elkerülhetetlen bővítésekre és átalakításokra. Végső soron ennek köszönhető, hogy ránkmaradt románkori falainak többsége.

Az evangélikus templom

A XVI. század közepén, bizonyára a vidék legnagyobb földesura, a Nádasdi-család hatására a környék legtöbb nemesi családja, így Lózs urai, a Vicaiak is a reformáció hívei lettek. Az első biztos adatunk Lózs protestáns lelkészségéről 1588-ból származik, s a század végén már az egész település evangélikus. Valószínű, hogy 1576–78-ban, amikor megalakult a sopron-vasvármegyei egyházkerület, már mindkét templom az új vallás híveinek a birtokában volt. Bizonyára különösebb konfliktusok nélkül zajlott le ez az átalakulás, mely nem járt különösebb építészeti változtatásokkal sem: az új liturgia csak kisebb mértékű átalakításokat kívánt meg. 1576-ban a lózsiak Sopron város tanácsától fát kértek a kápolnában folyó munkákhoz. Ekkor elbontották a feleslegessé vált két mellékoltárt – a továbbra is használt főoltárt meghagyták – és új téglapadlót készítettek. A XVI. század folyamán már nem csak a hajóban temetkeztek: a főoltár két oldala mellett és közvetlenül előtte is találtak ebből az időből sírokat. Bizonyára ezek voltak a legelőkelőbb sírhelyek.

Nagylózs a XVI–XVII. században különösen jelentıs település volt. A Vicaiak kastélya mellett ekkor több nemesi kuriát is összeírtak. A földesúr 1599-ben a város hírnevéhez méltó papot kért. 1630 körül egyházi kisgyűlést és lelkipásztor-avatást is tartottak Lózson. A kutatás szerint a XVII. század eleje körül kidőlt a temetőben álló templom nyugati fala, beszakadt a diadalíve és bizonyára jelentős károsodás érte a szentélyboltozatot is. Írásos adatok hiányában nem tudjuk eldönteni, vajon leégett-e a templom – talán épp valamilyen háborús esemény következtében – vagy szerkezeti hibáról, talán az agyagos domboldal megcsúszásáról volt-e szó. Az újjáépítésre az ekkor készült vakolatba bekarcolt évszám tanúsága szerint 1644 előtt került sor. Az új, tégla-kő-anyagú nyugati fal keskenyebb lett a korábbinál és mivel a megmaradt románkori alapokra építették, hamarosan ez is kifelé dőlt. A felhasznált téglaanyag tanúsága szerint ekkor készült a ma is álló diadalív, mely magasabb lett az elpusztult korábbinál. Talán ekkor készült a későbbi írott adatokból ismert szentélyboltozat is, melyből semmi sem maradt ránk.

Az újjáépítés után készítették a hajóban az ugyancsak írott forrásokból ismert, U-alakú fakarzatot is. A szentélyben álló oltár lapján megannyi nevet és évszámot fedeztek fel. Szinte az egész oltárlapot beborítják azok a sokszor nehezen olvasható bekarcolások, melyek közül a legkorábbi egy 1595-ös évszám. 1637-ben véste be ide a nevét Mertzuschlag, Gabriel Hrabow, Johannes Rüber véstek bele Joseph és mások. Nem tudjuk, kik voltak e nevek viselői, miért épp az oltárlapba, hiszen az oltár az evangélikusoknál is bizonyos fokú tiszteletben állt. Hamarosan kiderült, hogy a nyugati fal, különösen a sarkok nem elég szilárdak és kifelé dőlnek. Hogy az újabb falomlást elkerüljék, a nyugati sarkokat egy-egy, a hajófalak síkjában maradó támpillérrel támasztották meg. A téglapilléreknek hatalmas tégla-kő alapozást készítettek, a helyzetet tehát igen veszélyesnek ítélték. Ekkor építették a templom északi oldalához azt a falazott osszáriumot, melynek megmaradt részében egy 30 cm vastag csontréteget figyeltek meg. Építését bizonyára a szűknek bizonyult temető indokolta. A támpillérek és az osszárium korhatározása nem volt lehetséges, lehet, hogy építésükre csak a XVII. század második felében került sor.

Az így kialakult templomról ismerjük az első leírásokat az 1660 utáni katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvekből. Ugyanis Nagylózst is elérte a XVII. század közepén az ellenreformáció hulláma. Földesura, Vicai Ádám nagyjából egyidőben rekatolizált Nádasdi Ferenccel és azonnal támadást indított az evangélikusok ellen. 1645-ben elfoglalta a temetőben épült templomot is, majd több éven át oda-vissza foglalták egymástól az épületet. A temetőben álló templom ekkor igen rossz állapotban volt. Részletes leírását először az 1663-ban készült vizitációs jegyzőkönyvben olvashatjuk. Ekkor még nem volt helyreállítva és felszentelve. Nem volt sekrestyéje, az első része – a szentély – boltozott, a hátsó – a hajó síkfedésű. Egyetlen, egyszerő oltárán nem volt tabernákulum. Kettős fakarzata volt és bizonyára egy fából készült huszártornya. Tornyában nem találtak ekkor harangot és hangsúlyozzák, hogy a tetőzet állapota különösen rossz. A következe időszakban azután sor került helyreállítására, ez azonban csak a legszükségesebb munkákra korlátozódott. Az 1697. évi jegyzőkönyv szerint azonban a temetőben álló templomban új, fából készült szószék állt, tornyában már volt harang, a tető zsindellyel fedett. Ekkor, majd 1713-ban is említik Szent István oltárát és kettős fakarzatát. 

A XVIII. századi átalakítás

Falusi templomainkra a XVII–XVIII. század fordulóján elsősorban kisebb renoválások-javítások jellemzőek, a XVIII. század közepe-második fele viszont már a jelentősebb barokk átalakítások, gyakran teljes átépítések kora. Ez templomunknál természetesen másképp jelentkezett, mint egy plébániatemplomnál. A kegyurak, az ekkor már főleg Hédervárott lakó Vicaiak a kor igényeinek és a család fényének megfelelően temetőkápolnává kívánták átalakítani, de bizonyára élt bennük a templom ősi eredetének, családi temetkezőhely voltának hagyománya is. A XVII. századi renoválás szerény voltát jelzi az is, hogy 1733-ban már ismét romos állapotban találták a templomot az egyházlátogatók. Lehet, hogy ezidőtájt hosszabb ideig használaton kívül is állt, másképp nehezen kerülhetett az ekkor már különösen tisztelt oltár lapjára a bekarcolt 1738-as évszám és a K. A. monogram. “1754 előtt a temetőben lévő Szent István király kápolna patrónusa jóvoltából felszenteltetett, kijavíttattatott és ellátták minden szükséges felszereléssel.” Ez az építkezés a templom legjelentősebb átalakítása volt felépítése óta.

Befalazták románkori nyílásait, a nyugati ablakot a déli hajófal két új, nagyméretű, félköríves ablakának egyikével semmisítették meg. Ha a XVII. századi nyugati falban eredetileg nem volt bejárat, ekkor alakítottak ki ott egy kaput. Ekkor készült a templom képét meghatározó 3–3 lépcsős támpillér, mely a boltozat nyomását volt hivatva ellensúlyozni. Ekkor alakították ki a mai falkoronákat is, bizonyára a román kori falak kisebb visszabontásával. A szentélyben valószínűleg csak egy ablakot nyitottak, elbontották viszont a fakarzatot és új karzatot építettek a nyugati fal előtt. A talán teljesen be sem fejezett építkezés során a templom olyan formát kapott, mely támpillérei miatt inkább gótikus, mint barokk jellegűnek tűnt és a további építkezések is ezt a jellegét hangsúlyozták.

A XIX. századi építkezések

Az első XIX. századi építkezés pontos idejét nem ismerjük. Annyi biztos csupán, hogy 1832-ben a templom ismét olyan rossz állapotban volt, hogy az egyházlátogatást végző püspök még a szokásos Szent István napi istentisztelet megtartását sem engedélyezte. A Vicai-Hédervári család ekkor nemcsak a hibák megszüntetését tűzte ki célul, hanem egyúttal reprezentatív családi kriptává akarta átformálni az épületet. A nyugati fal elé kis toronnyal koronázott csúcsíves előcsarnokot építettek, gótizáló támpillérekkel és az egész templomot vízelvezetőrendszerrel vették körül. Valószínű, hogy az építkezésre az 1850-es évek körül került sor, mindenesetre 1867 előtt, ekkor ugyanis kihalt a Vicai-Hédervári család, melynek címere az ekkor készült nyugati kapu felett ma is megvan. A nyugati támpillérek meghosszabbításában egy széles, csúcsíves dongával fedett előcsarnok készült. Ennek boltozatára támaszkodik az említett tornyocska. A nyugati kaput is ki kellett cserélni, a barokk keretezés helyére ekkor került a mai neogótikus. A kapukeret és az előcsarnok párkánya éppúgy fertőrákosi mészkőből készült, mint a torony felső része. Az előcsarnok sarkait egymásba metsződő kettős támpillérekkel támasztották meg, melyek formájukat a XVIII. századi pillérektől kölcsönözték.

A hajó keleti részében megépült kriptából csak a 2,5×1,5 m-es alsó részt ismerjük, egykori lezárása nem maradt ránk. Az ugyanekkor épült vízelvezető rendszer tulajdonképpen egy 1 m mély, 2 m széles nyitott árok, mely az épület falai mellett fut körbe. 1886 és 1890 között folyt le az utolsó építkezés. Lózs ősi birtokos családjának kihaltával az építtető ekkor már a Vicaiak örököse, gróf Khuen-Héderváry Károly volt. Ő lett ugyanis a templom kegyura, annak ellenére, hogy maga a birtok ekkor már a Solymossy családé volt, amely a plébániatemplom patronátusát is gyakorolta. Ez csak azzal magyarázható, hogy továbbra is élt a templom ősi temetkezőhely voltának hagyománya és ennek őrzését az örökösök is fontosnak tartották. Némileg ellentmond ennek az, hogy Khuen-Héderváry a csupán néhány évtizede épített kriptát megszüntette és a koporsókat a hagyomány szerint Hédervárra szállíttatta.

Tevékenysége ezenkívül kiterjedt a szentély teljes újjáépítésére és a hajó beboltozására, azaz a templom ekkor nyerte el mai képét. Lehet, hogy e munkákat már korábban is tervezték s elmaradásuknak épp a Vicai-család kihalása volt az oka. Az új szentélyfalhoz középkori kőanyag mellett minden, a helyszínen található téglaanyagot felhasználtak. Maga a boltozat jellegtelen, hevederes csehsüveg-megoldású lett, mely a XVIII. századi falpillérekre támaszkodik. Az 1886 körüli építkezés során a szentély falai éppoly magasak lettek, mint a hajófalak. Ekkor készült az azonos gerincmagasságú, alacsony tetőszék. A belsőben a kripta betöltése után elbontották a nyugati karzatot és új burkolatot készítettek. Végül ekkor készült a szentélylépcső és az oltár felső része egy neoromán műkőfelépítménnyel. Később már csak tatarozták a templomot, majd 1938-ban cementlappal burkolták a belsőt és ki is festették az épületet.

1982-ben, miután helyreállítási munkák során elbontották a hajó belső falpilléreit és az azokra támaszkodó boltozatot, továbbá az északi és déli, csaknem teljes magasságig románkori hajófalat kívülről támasztó támpilléreket, lehetőség nyílt az 1977-ben végzett kutatás befejezésére. Ez egyrészt a román kori falszövet vizsgálatát, másrészt a 18. században megszüntetett román kori nyílások, elsősorban a déli kapu teljes feltárását jelentette. Kiderült, hogy a halszálkakötéses (opus spicatum) falazásmód csupán a külső és belső falsíkoknál található meg, maga a falmag öntött, szabálytalan szerkezetű. A déli kapu korábban megfigyelt részleteiről megállapították, hogy azok nem középkoriak feltehetően a 17. századból valók. A kutatás során végül teljes egészében eltávolították e nyílás nem román kori falazatát, majd a részben eredeti küszöb és a főként 17. századi falakból előkerült másodlagos kőfaragványok alapján H. Nándori Klára építész rekonstruálta az eredeti kapunyílás legvalószínűbb formáját. Eszerint a kívül horony illetve hengertag alkotta profilú, félköríves lezárású lehetett, míg belül a feltételezhető egyenes lezárás alatt helyezkedhetett el a délkeleti mellékoltár-alapozás bontása során talált konzolszerű, barátfejet ábrázoló faragvány.

A munka során emellett lehetőség nyílt a templom kései átépítésével kapcsolatos korábbi megfigyelések pontosítására is, elsősorban a hajóbelsőben, míg a 19. századi tornyos előcsarnok és a román alapokon ugyanekkor újjáépített félköríves szentély területére csak annyiban terjedtek ki a vizsgálatok, hogy szétszedték — majd újjáépítették — a megbillent gótikus oltárépítményt. Az utóbbi falazatából másodlagosan felhasznált kőfaragványok kerültek elő. A helyreállítási terv célja az új temető tömegforniálásával, a ritka halszálkás falszövet bemutatásával, az eredeti ablakok és a déli bejárat újbóli megnyitásával, a sík mennyezet, valamint az első építési periódushoz tartozó külső belső szintek visszaállításával a templom középkori eredetére tömegében és részleteiben is utaló, de a későbbi bővítést is egyértelműen jelző helyreállítás készítése volt.  A nagylózsi temetőkápolna jellemző példája egy olyan románkori eredetű templomnak, mely a XV. században kikerülve a fejlődés sodrából, lényegében nagyobb bővítés nélkül, középkori tömegében, jelentős középkori részletékkel maradt ránk. 

 

 

Forrás:
Feld István: A nagylózsi temetőkápolna építéstörténete In.: Soproni Szemle 1981. XXXV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM
Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)
Dr. Mikó Sándor: Egy Sopron környéki község, Nagylózs

Back to Top