Középkori templomok

A templom („fölszentelt hely”) az istentisztelet célját szolgálja. A középkorban a templom jelentősége azonban túlnőtt ezen – sokszor a templom volt az egyetlen kőépület az egész környéken, a templom tornya messzire ellátszott, útbaigazította a messziről jövőt, vasárnapokon az egész vidék népe odagyűlt, a templom tartotta össze és védelmezte is egyben a közösséget. A román kori építészeti stílus a 11–13. század között meghatározta Európa egyházi és világi építészetét. E kor jellegzetes világi építményei a főúri lakótornyok, a megerősített udvarházak és a várak voltak. A legjelentősebb építtető azonban az egyház volt. A templomépítészetben építőanyagként általában súlyos, tömör köveket használtak. A templomépítés nagyon gondos munkát igényelt, a kőfaragás ekkor vált művészetté. A kőelemeket először sablonok szerint kifaragták, majd megszámozták, hogy tudják pontos belső elhelyezését. Az épülő templomot állványerdő vette körül, ide emelték be az előre megmunkált köveket. Különösen nehéz volt a boltozatok építése, a zárókő kifaragása és elhelyezése.

A román kori templom falai súlyosak, tömörek és vastagok voltak, mivel a kor építészeti technikája csak úgy tudott nagyobb tereket lefedni, ha túlméretezett teherhordó falakat építettek. A külső falakon megjelentek a vastag támpillérek, amelyek a boltozatok oldalnyomását ellensúlyozták. A templomok belső terében a főhajót a mellékhajóktól támaszok, oszlop-pillérek választották el. A tetőket belülről kő- és téglaboltozatokkal fedték le. A falakon viszonylag keskeny, lőrésszerű ablakokat találhatunk, a belső templomtér ezért sötét volt, világítására fáklyákat használtak. 1140 táján Suger apát, a Párizs melletti Saint-Denis bencés apátság feje elhatározta, hogy merészen új stílusban építteti újjá a rend templomát: “az anyaszentegyház valósággal tündököljön a fényben” – mondta. Az apát hatalmas, világos, nyitott épületet képzelt el, ahol a fény közvetíti a kapcsolatot Isten és ember között. A példa hatására egyre több hasonló templom épült Európa-szerte. A “gót” elnevezés későbbi eredetű, itáliai reneszánsz művészek nevezték így a számukra “hidegnek, barbárnak” tartott északi stílust, szembeállítva a római hagyományokat követő “román” építészettel.  A gótika Nyugaton a 12–13. században virágzott, Európa középső vidékein pedig a 14–15. században élte fénykorát.