Erődített templomok Magyarországon

Erődített templomok Magyarországon

A magyarországi erődített templomok vizsgálatára jobbára csak az elmúlt évtizedben fordított figyelmet a régészeti kutatás. Azonban még mindig hiányzik a rájuk vonatkozó kutatási eredmények széles körű publikációja. A közlés hiányossága ellenére is nyilvánvalóan látszik, hogy erődített templomok nemcsak a Magyar Királyság peremterületén (Horvátország, Szlavónia, Erdély, Felvidék), és szomszédságában (Havasalföld, Moldva) épültek, hanem a középső területeken is. Sajnálatos módon térségünkben a török hódoltság alatt döntő többségében elpusztult a középkori épületállomány, a régészetileg feltárt, illetve feltárható alapmaradványokból pedig nehezen következtethető ki a templomokat övező egykori felmenő falak erődített volta. Ahhoz, hogy az erődített templomokról beszélni tudjunk, meg kell határozni azokat a kritériumokat, melyek ezen építményeket megkülönböztetik az egyszerűen csak fallal, vagy árokkal körülvett — a középkori hadászat módozatait figyelembe véve — nem jelentéktelen védelmi erőt képviselő ún. „kerített” templomoktól.

Az erődített templom olyan épületegyüttes, amelynek meghatározó eleme a területén található templom, mely liturgikus tér. A körülötte közösségi tulajdonban lévő temető, amely megszentelt hely, valamint az ezeket övező olyan fal, mely fegyveres támadásnak való ellenálláshoz szükséges külön jegyeket visel magán és/vagy egyéb hadászati célú védművek is csatlakoznak hozzá. Ez utóbbi tényből következően nyilván megjelennek az erődített templomok esetében részben magán a templomtesten (pl. erdélyi szász erődtemplomok: Muzsna, Prázsmár stb.), részben a védőfalon (Feketehalom, Homoródszentmárton, Dévaványa, Hajdúszovát, Fyldeak stb.) a várépítészetben megismert formai jegyek. Mivel az erődített templom a közösség céljait szolgálja, jogi vonatkozásban és működésében inkább rokonítható a várost övező falak vagy egyéb közösségi védművek státusával. Kifejlett formájának jelentkezése — időbeli határokat tekintve — mindenképpen a késő középkorra tehető. Ha a meglehetősen hiányos adatok ellenére nyomon követjük az erődített templomok építtetőinek státusát, gyakran bánya-, ill. mezővárosokkal (Keszthely, Debrecen, Szikszó, Tapolca, Sárospatak, Telkibánya stb.), különleges kiváltságokkal rendelkező településekkel (Oföldeák, Őriszentpéter, Ócsa, hajdú városok stb.), közlekedési vagy gazdasági centrumokkal (Mecseknádasd, Neszmély, Balatonfőkajár stb.), esetleg erőteljesen fejlődésnek indult falvakkal (Berhida, Hajdúszoboszló) találkozunk. Esetükben a templomok erődítése vagy azért következett be, mert a települést nem tudták fallal körülvenni (Balf, Dévaványa, Tar stb.), vagy a már fallal övezett hely védelmi erejét fokozták a templom külön megerődítésével (Szikszó, Szerencs, Megyaszó, Abaújszántó stb.). Más esetekben a település kisnemes lakói külön-külön nem voltak képesek a maguk számára rangjuknak megfelelő erősséget, azaz kellően erődített udvarházat emelni (Fyldeak). Az elmondottakból annyi mindenképpen kitűnik, hogy a templomok erődítése következménye a megerősödő települések belső önszerveződésének. Ugyanakkor nem beszélhetünk spontán folyamatról, hiszen oklevelek egész sora tanúsítja, hogy a konkrét munkálatokhoz a király vagy a földesúr (egyház) felhatalmazást adott, gyakran pedig anyagi segítséget is nyújtott.

A romanika egyházi épületei vastag falukkal, keskeny lőrésszerű ablaknyílásukkal, erős tornyukkal már önmagukban is komoly védelmet nyújtottak a bemenekülőknek. A lakosság biztonsággal helyezhette el bennük a legértékesebb vagyontárgyait. Az általam eddig összegyűjtött kevés írott és régészeti adat alapján igazoltnak látszik, hogy a templomok erődítésének szokása a Kárpát-medence középső területein is kimutatható a 11—14. században (Tar, Ács, Csút, Nagytálya, Pereg stb.). Ezeket a templomokat kőből vagy téglából, esetleg földből (Kunfehértó, Eperjes) épült szabályos fallal körbevonták. Általában e korai építményekre jellemző, hogy a templomot övező fal csaknem szabályos alaprajzú. Egyetlen kis alapterületű tornyocska kapcsolódik hozzá, amely a kaputorony szerepét tölthette be. Esetükben a földesúr, ill. kegyúr saját maga számára biztosítandó fizikai védelme legalább annyira hangsúlyos tényező, mint a közösséget óvó feladat. Az ebben az időszakban elkészített erődítések magukon hordják a kor várépítkezési szokásainak néhány jellegzetességét. Nevezetesen az erődített egyházi épületek részleteiben fellelhetőek valamilyen formában a megerősített lakótornyok nyomai és a hazánkban különösen kedvelt földvárépítésnek a hagyományai. Gyepükajánban pl. a templomhoz nyugatról csatlakozó torony a földszinten zárt volt, csak a templom belseje felől, az első emeleti karzatról lehetett bele feljutni.

Cikkek, érdekességek

Gazdasági megerősödés, török veszély

A 14. században épült vagy átépített templomok köré az építéssel együtt, vagy a 15. század első feléig vontak általában a domborzatot követő lőréses körítő falakat, melyekhez alkalmanként a kaput óvó védművek mellett erős harang-, ill. őrtorony is csatlakozott (Debrecen, Neszmély, Sárospatak stb.). A templomok erődítéséhez mintát tehát továbbra is a várépítészet hagyományai és szokásai szolgáltattak. Ezek a fallal, toronnyal, esetleg árokkal megerősített templomok azonban csak kisebb összecsapásokban, földesúri hatalmaskodásokban nyújthattak átmenetileg védelmet. A 15. század közepéig az ország egész területén gomba módra szaporodó templomerődítések kapcsolatba hozhatók új, gótikus templomok emelésével, ill. a korábban emelt egyházi épületeknek a kor divatja szerinti átépítésével. Sokszög záródású szentélyeket alakítanak ki, beboltozzák az épületeket, majd kívülről támpillérekkel erősítik meg azokat. Általában a templomok mellé építve találjuk meg a különálló harangtornyot, s az együttest leggyakrabban tornyokkal megerősített lőréses fal veszi körbe. Ez a nagy építkezési hullám azonban az ország gazdasági megerősödésének is ékes bizonyítéka. Az anyagi erőhöz sajátos ösztönző tényezőként kapcsolódhatott a korszakban már általánosan ismert török veszély.

 

Nagykeszi templomrom

Az erődített egyházi épületek részleteiben fellelhetőek valamilyen formában a megerősített lakótornyok nyomai és a hazánkban különösen kedvelt földvárépítésnek a hagyományai. Gyepükajánban pl. a templomhoz nyugatról csatlakozó torony a földszinten zárt volt, csak a templom belseje felől, az első emeleti karzatról lehetett bele feljutni.

Más a helyzet a 15. század második felétől a 16. század első feléig erődített templomokkal. Esetükben egyaránt találkozunk szabályos és szabálytalan alaprajzú védőfalakkal. Általában a lőréses, gyakran gyilokjáróval is ellátott körítőfal sarkain, töréspontjain és a kapuk védelmére helyezték el a kerek vagy szegletes tornyokat, amelyekkel biztosították a teljes falszakaszt, azaz az épületegyüttes védelmét. Ezekhez az erődítésekhez szinte mindig csatlakozott egy nagy méretű árok, mint kiegészítő védrnű. Az e korszakban erődített templomok a Kárpát-medence egész középső területén előfordulnak, így feltétlenül részét képezték a török támadások ellen kiépülő várrendszernek. Ha jól megvizsgáljuk azonban a templomerődítések falainak, tornyainak méretét (átlag 100 cm-es falvastagság, 250—400 cm-es falmagasság, 12—15 m-es toronymagasság stb.), nyomban látható, hogy azok nem felelnek meg a várépítészet követelményeinek, sokkal gyengébbek. Tehát a templomok erődítésekor nem várakat akartak és tudtak anyagi erejüknél fogva létrehozni az építtetők, hanem a várak funkcióját ideiglenesen betöltő kisebb erősségeket. A 16. század közepe táján — a várépítészetben ekkorra már általánosan bevett gyakorlat alapján — találkozunk az erődített templomok sánccal, palánkkal való megerősítésének szokásával is. Ilyeneket ismerünk Fonyód mellett Őriszentpéterről, valamint Mórichelyről, Pannonhalmáról és Telkibányáról.

Török megszállás

A törökök által megszállt területeken gyakori a korábban erődített vagy kerített egyház saját céljaikra várként való átalakítása (Mecseknádasd, Vál, Ságvár, Balatonfőkajár, Ellés stb.), melyre a hódoltság határa mentén magyar részről is akad példa (Keszthely). Máshol a templomok erődítés után kizárólag várként funkcionáltak (pl. Berhida, Mórichely, Fonyód). Ez utóbbi esetekben természetesen a templomok szakrális funkcióját felszámolták. A 16. század második felében, a török hódoltság alá eső országrészben, nem gondolhattak a török adóztatás alól való kitérésre, a velük való szembeszállásra, így a már korábban megépült erődtemplom csupán oltalmazta a közösséget a rablócsapatoktól. Elemi csapások (árvíz, tűz) idején mentsvárként szolgált, valamint a terület szemmel tartását és különféle jelek segítségével (füst, fény, hang) az információk gyorsabb cseréjének a feladatát is ellátta. Erdélyben a templomok erődítésének új hulláma következett be a 16. század legvégén, de méginkább a 17. század első felében. Ekkor a templomokat olaszbástyás jellegű falakkal veszik körbe, vagy ilyenre építik át a korábbi erősségeket (Árkos). Sőt egyes templomerődítéseken megjelennek más reneszánsz építészeti formák (Nagyajta) is. Ilyen megoldásokkal a Kárpát-medence középső területén nem találkozunk, s ennek magyarázatát a török hódítás okozta helyzet adhatja.

Egyes elpusztult templomerődítéseket ugyanis kijavította és ezek a portyázó rablók ellen még szolgálhattak mentsvárként. Másokat azonban széthordták, építőanyagbányának használva az elhagyatott épületeket. E magatartást magyarázhatja a lakosság és az ingatlanállomány nagyarányú pusztulása és az a felismerés is, hogy a korszerű haditechnikával szemben az erődített templomok nem nyújtanak számottevő segítséget. Funkciójukat — a lakosság befogadásában és átmeneti védelmében — régi formájukban is betöltötték. Középkori hadászati jelentőségük elsősorban nagy számukban volt. Éppen ezért sajnálatos tény, hogy a Kárpát-medence középső része erődített templomainak történeti-hadászati és művelődéstörténeti szerepe mind a mai napig alig ismert a szakmai közvélemény előtt.

 

Forrás:
Béres Mária: Erődített templomok a Kárpát-medence középső területén In.: Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Back to Top