Középkori kolostorok Veszprém vármegyében II.
Bencés apácák
A rend alapítója Szent Benedek, Itáliában a hagyomány szerint 480-ban született ikertestvérével Skolasztikával, mindketten 547-ben haltak meg. Skolasztika a szűzek rendjéhez tartozott. Kapcsolatot tartott Szent Benedekkel és kapcsolatban (talán közösségben is) volt más szűzekkel. Őt tekintjük a nő ág alapítójának. A rend szemlélődő monasztikus közösség, a szerzetesek tudatosan állandóan Isten jelenlétében akarnak élni, és az Ő szemével szemlélni a világot. A rend célkitűzése: „Hogy mindenben megdicsőíttessék az Isten”. Legfontosabb feladatuk a liturgikus imádság, számukra ez Isten országa építésének elsődleges eszköze. A monasztikus zsolozsmát végzik. Életük másik két pillére a (fizikai és szellemi) munka és a lelki olvasmány.
Minden bencés monostor önálló. Szabályzatuk közös: Szent Benedek Regulája, amely több mint 1400 éves. Karizmája a bölcs mértéktartás, a kiegyensúlyozottság és a diszkréció (a dolgok helyes mérlegelése, megítélése és kiválasztása). A belépőtől egyedül azt várja el, hogy valóban Istent keresse. A bencések klauzúrában élnek: „életük Krisztussal el van rejtve az Istenben”. Őrzik a csendet, hogy teljes összeszedettségben tudjanak Istenre figyelni. A rend minden földrészen elterjedt. A legtöbb monostor Európában és Amerikában van. A fogadalmas apácák összlétszáma 1990-ben 7179, a noviciáké 288, és vannak a monostorokhoz ünnepélyes ígérettel kapcsolódó, világban élő obláták is. Magyarországon Szent István király felesége, Boldog Gizella alapította az első bencés női monostort Esztergomban. A Rend kimagasló magyar alakja volt Caritas nővér, akinek tanácsára Szent László 1083-ban szabadon engedte a lázadó Salamont, valamint Boldog emlékű Amabilia és Boldog Ágnes, akik a XII. században éltek. A mohácsi vész után a bencés női monostorok kihaltak.
Somlóvásárhely, Szent Lambrecht kolostor
A törzsszövetségbe tömörült honfoglaló magyarság a IX. század végén érkezett a Kárpát-medencébe. A honfoglalás első szakaszában a Dunántúlig húzódó területeket vették birtokukba, és csak később adódott alkalmuk arra, hogy a frank fennhatóság alatt álló mai Dunántúlon is megtelepedjenek. A stratégiai fontosságú Somló – amelynek fensíkjáról az egész vidéket ellenőrizni lehetett – és környéke valósággal kínálta magát a letelepedésre. Két fontos útvonal keresztezte itt egymást ősidők óta. Az egyik az akkor még folyó nagyságú Torna kelet–nyugati irányú völgye által kijelölt természetes útvonal, melynek nyomvonalán húzódik napjainkban a 8-as számú fő közlekedési út. A másik egy északról déli irányba húzódó, ez a mai Pápa vidékéről indult, s keletről kerülte meg a Somló hegyét. A Szent János-híd környékén összeszűkülő folyómeder kitűnő átkelési lehetőséget biztosított az észak vagy dél felől érkező utazók számára. A honfoglaló magyarság feltételezhetően lakott telepeket talált ezen a vidéken. A helynevek tanúsága szerint zömében szláv lakosság élt ekkor a Somló környékén.
A helynevekben a Somló vidékén fellelhető Jenő törzsnév (Nagyjenő, mai nevén Tüskevár, valamint Kisjenő, a mai Somlójenő) arra enged következtetni, hogy ennek a törzsnek kisebb-nagyobb csoportjai telepedtek le (vagy telepítették le őket) ezen a területen. A törzsre utaló helynevek keletkezésével foglalkozó munkák szerint ezek a települések katonai beavatkozás nyomán jöttek létre, s névadóik általában olyan, katonáskodó törzsi töredékek voltak, amelyek az uralkodó nemzetség katonai kíséretét, „jobbágyságát” alkották. Feltételezhetően mégsem maradt tulajdonukban az így elfoglalt terület. A legújabb történeti kutatásokból tudjuk ugyanis, hogy István a királyi megyéket úgy alakította ki, hogy a nemzetségi birtokok nagyobb részét (valószínűleg kétharmadát) elvette, és abból királyi közigazgatási egységet hozott létre. Valószínűnek látszik, hogy István korában a Somló és környéke is a királyi uradalom része lett, s ennek birtoktestéből hasított ki az uralkodó néhány falut, hogy az itt megtelepített apácák jövedelmét biztosítsa. A királyi birtoklást támasztja alá az a tény is, hogy Veszprém megye korai egyházi intézményei, az ország első püspöksége (Veszprém), és a legkorábbi kolostorok, a veszprémvölgyi, valamint a bakonybéli apátság is királyi földön született meg. A mai Somlóvásárhely és környékének egész középkori fejlődését meghatározta, hogy István király a Somló hegy alatt, a Tornova (ma Torna)-patak mellett a bencés apácamonostort életre hívta.
Itt a IX. században a salzburgi érsek rendelkezett egy – Szent Rudbert tiszteletére emelt – egyházzal. Szent Rudbert/Rupert a salzburgi egyház első püspöke és védőszentje volt, tiszteletének meghonosítása felségjogot is jelentett a terület felett. A Tornavában talált IX. századi egyházi épületeket népesítette be István király a bencés apácákkal. Az egyház újjáépítésekor azonban patrocíniumát, a salzburgi védőszentet nem hagyták meg, mert ez Salzburg pannóniai igényjogát támasztotta volna alá. Ez lehetett az oka, hogy a Rudbert (Ludbert) nevet a hasonló Lambert névvel helyettesítették. Lambert bencés apát a Karoling-középkornak Márton mellett egyik legnépszerűbb szentje volt. Kultusza már a Karoling-időkben kisugárzott Európa keletibb, missziós területeire. Kemény, harcos egyéniségét különösen az udvari arisztokrácia és a lovagvilág tisztelte, nevét magyar királyi herceg (I. Béla király fia: Lambert-Lampert) is viselte. Ismeretét a bencés szezetesség és a nyugati lovasság hozta magával hazánkba. A hazai Lambert-kultuszt már a XI. századbeli Szelepchényi-kódex számon tartja, de a tisztelet szinte csak az Árpád-korra jellemző. A kolostor alapításának közelebbi időpontját nem ismerjük. Györffy György szerint Bakonybél (1037) után István király egyik utolsó monostoralapítása lehetett. Annyi bizonyos, hogy a garamszentbenedeki apátság alapításakor (1075-ben) kelt hiteles oklevélben már szerepel a tornai monostor és apátnője, tehát a bencés apácakolostor ekkor már kétségtelenül fennállott. Az Árpád-kori oklevelek legújabb kritikai forráskiadásában közölt, 1055-ben kelt tihanyi alapítólevélben, illetve az 1092-es – a tihanyi apátság birtokait felsoroló – oklevélben is szerepel (helypontosításként) a Somló hegy alatti Vásárhely monostora. Mindkét említés az interpolátum (később kiegészített, bővített) szövegében található. A bővített szövegek keletkezési idejét nem ismerjük, de bizonyos, hogy az Árpád-korból származnak.
Károly Róbert 1329-ben, amikor a Torna melletti Szent Lambert zárda apácáinak kérésére újból megerősíti előjogaikat, a „Szent István királytól, a kolostor boldog emlékezetű alapítójától nyert kiváltságukat” erősíti meg. A korai alapítású kolostoraink és egyházi intézményeink számára rendszerint nem állítottak ki az alapítás tényéről oklevelet, csak később, amikor a birtoklás körül kétségek merültek fel, vált szükségessé, hogy az egyes egyházak birtokait összeírják, előjogaikat rögzítsék. Az István királytól kapott előjogokra hivatkozott 1576-ban Palásthy Katalin apátnő is, amikor Choron János hatalmaskodásaitól kényszerítve arra kérte az uralkodót, hogy a monostor királyi védnökségéről oklevelet állítson ki. Levelében az alapítás körülményeiről így írt: „az vásárhely klastromot Magyarország királya Szent István király rakatta volt egy vér szerint való atyafiának, kinek Scolastica volt a neve, és minden örökséget az adott volt az vásárhely klastromhoz, azért az vásárhely klastromban első abatissa az királyi nemzet volt”. A kolostor korai alapítását bizonyítja egyházjogi helyzete is. Kivették a megyés püspök joghatósága alól, és közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelték. Saját népeiktől maguk szedhettek dézsmát, ami egyébként a püspököt illette. Ezenkívül az apácák népeinek a rendkívüli egyenes adók felét is elengedték. Magát a kolostort – mivel királyi alapítású volt – Magyarország mindenkori királyának legfőbb védnöksége, patronátusa alá helyezték. Egyházjogi tekintetben tehát a veszprémvölgyi apácamonostorral azonos kiváltságokat élvezett, s még alapításának körülményei is egyezni látszanak. Mivel a kolostor alapító levele nem maradt fenn, javadalmának akkori nagyságát nem ismerjük, csupán a későbbi oklevelek alapján alkothatunk róla képet. A monostor legnagyobb birtokteste magába foglalta a mai Somlóvásárhely területét, valamint a Somló hegy vásárhelyi, dobai és szőlősi oldalát.
A mai Somlóvásárhely határa még három települést: Szántó, Bogdán és Lovas falut is jelenti. A vasvári káptalan 1367-ben lefolytatott határjárása szerint „az apácavásárhelyi apácák egyetlen határtól körülzárt birtokának: Apácavásárhelynek, Szent Mártonnak, Szántónak, Bogdánnak és Lovasnak a határa… az apácasomlyói hegy oldalán, a vár észak felőli aljánál kezdődik Udvarnok-Szőlős, Doba, Nagyszörcsök, Devecser, Meggyes, Hany, Mizser és Jenő helységek mellett halad s azután nyugatról a Vásárhelyre vezető két úton és a somlyói szőlők között levő kertek hegydudorodáson átmenve, Udvarnok-Szőlős határánál végződik”. A többi birtok szórtan feküdt, hogy eltérő foglalkozású népei különféle szolgáltatásokkal lássák el az apácákat. Kisszőlős lakosai szőlőműveléssel foglalkoztak, Csősz falu népei (királyi) hírvivők, kikiáltók lehettek az Árpád-korban. A három Iszkáz (Töttösiszkáz, Mindszentiszkáz, Kápolnásiszkáz) lakói az egyház harcos jobbágyai voltak, akik a kolostor katonai védelmét szolgálták. Foglalkozásnévből ered Szántó és Lovas elnevezése is, az előbbi földművelésre kötelezett szolgálónépre utal, akik az uradalom ekéjével és igájával szántottak, míg az utóbbi lakóit az Árpád-korban lovas szolgák alkották, akiknek egyik legfontosabb robotjuk a lovas vagy szekeres szolgálat volt. IV. Béla 1265-ben kelt oklevelében az apácák népei között – az előbb említetteken kívül – mézeskalácssütőket és vargákat is említ. A kolostor birtokaihoz tartozott még a Vas megyei Sitke mellett fekvő Inta puszta és későbbi ajándékozás révén a Zala megyei Hany község néhány nemesi telke.
A XV. század végi, XVI. század eleji válság a negatív következmények mellett pozitív eredményekkel is járt. Ezek közé tartozott a somlóvásárhelyi kolostor premontrei apácákkal való benépesítése. Somlóvásárhely benedekrendi kolostorát 1511 júniusában adták át a Szegedi Katalin apátnő vezetésével Szegedről érkezett 19 premontrei apácának. II. Ulászló király 1511. augusztus 10-én állítja ki számukra az adománylevelet, az ünnepélyes beiktatás pedig szeptember 14-16-án történik meg Rudabányai Benedek veszprémi kanonok és Borszörcsöki Bors László királyi megbízott jelenlétében. A nővérek védelméről Somlóvásárhely mindenkori várnagya volt köteles gondoskodni, ellátásukat pedig Iszkáz, Kisszőlős, Csősz és Lovas falvak biztosították. A kolostor szerzetes nővérei kapcsolatot tartottak a nagyvázsonyi pálosokkal és a veszprémi Szent Katalin-zárda dominikánus apácáival. Biztosra vehető, hogy a kolostorban jelentős kódexíró-tevékenység folyt. A Lányi-kódex is megemlíti, hogy a nővérek használtak misekönyvet, breviáriumot (zsolozsmáskönyvet), antifonáriumot (a szertartás során énekelt szövegek hangjegyekkel is ellátott gyűjteményét), lectionariumot (amely a vasár- és ünnepnapi szentleckéket tartalmazta), a vértanúk és szentek ünnepeinek naptárát (martyrologium), regulát (amely a rend alapszabályait, törvényeit foglalta össze) és magyar nyelvű Szentírást. A kolostor még a török hódoltság időszakában is a kultúra és a hitélet menedékháza volt. A vallási és kulturális életre gyakorolt hatásuk kényszerű távozásuk (1594) után is tovább élt. A nép Boldogasszony leányait tartotta meg jó emlékezetében, s még a XX. század elején is mint premontrei apácakolostort emlegette meglévő épületeit.
A Dózsa-féle parasztháború nem érintette a környéket, az 1543-as, Székesfehérvár elfoglalása utáni török portyázás azonban igen. Az apácák a török veszélyre hivatkozva 1544-ben Bécsbe akartak költözni, amit Várdai Pál esztergomi érsek engedélyezett is nekik. A fenyegető török veszedelem magyarázza, hogy kiépítik kapcsolataikat a legközelebbi külföldi premontrei női kolostorral. Ez pedig nem más, mint a bécsi Himmelpforten kolostor, amelyet III. Béla Konstancia nevű lánya alapított. A Bécsbe menetelre azonban nem került sor, még Veszprém 1552-es elfoglalása után sem; hiszen a kolostort jól kiépítették és védművekkel ellátták. 1553-ban Zólyomi Margit apátnő vezetésével a mórichidai apácák is átköltöztek Vásárhelyre. Mórichidára egyébként csak 1519 után érkeztek szegedi apácák. 1563-ban mennek csak az első magyar nővérek Bécsbe, s 1566-ban már többségben vannak a menekült magyar apácák. A török veszedelem elmúltával azonban hamarosan újabb probléma jelent meg: a Devecseri Choron család hatalmaskodása. A jelentős Veszprém vármegyei, Habsburg-párti család 1547-ben szerzi meg Somlyóvárát, Erdődi Péter horvátországi bán zálogosítja el a vasvári káptalan előtt a vásárhelyi kolostor kegyuraságát 2000 forintért. Choron András kegyúri jogát a tized beszedésére és egyéb jövedelmek megszerzésére valamint szolgáltatások elvégzésére kívánja fordítani, amit az apácák, érthető módon, nem néznek jó szemmel. A nővérek nem kérnek többet a somlyói várnagy védelméből sem, a győri illetve az országos főkapitány védelme alá kívánják helyeztetni magukat. Az energikus Palásthy Katalin apátnő azonban eléri azt, hogy – bár 1570-ben András fia János beiktattatja magát a kolostor kegyuraságába – 1575-től visszahelyeztetik őket a mindenkori magyar király patronátusa alá. Palásthy Katalin 1590-ben bekövetkezett halála után Vásárhelyi Katalin veszi át az apátnői tisztet. A közösség utolsó éve Vásárhelyen az 1593-as volt, ekkor még a mórichidai apácákkal együtt vannak a kolostorban. 1594-ben azonban a török elfoglalja Győrt, s ezzel lehetetlenné teszi életüket. Vásárhelyi Katalin 1594. november 14-én a pozsonyi klarisszáknál rendelkezik a kolostor birtokairól, s ez az utolsó nyomunk róluk. Az apátnő végrendeletében arra kérte az utókort, hogy egykor újítsák fel a rendet Magyarországon, de ez a kívánsága csak 1927-ben, illetve Vásárhelyen csak 1938-ban teljesült…
Az utolsó premontrei apátnő, Vásárhelyi Katalin 1600-ban bekövetkezett halála után II. Rudolf király a monostor jószágait a Pozsonyban tartózkodó óbudai klarisszáknak adományozta. Pázmány szigorúan megtiltotta, hogy a városba kijárjanak, az apátnők még a jószágok ellenőrzésére sem kocsikázhattak ki. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a klarissza nővérek nem jelentek meg Somló környéki birtokaikon. A premontrei apácák a XX. század első felében tértek vissza Somlóvásárhelyre. A premontrei női rend újjáélesztésére az utolsó magyar premontrei apáca, Vásárhelyi Katalin halála után háromszáz évvel került sor. A nővérek Somlóvásárhelyen, a rend ősi székhelyén, a Katolikus Vallásalap kezelésében lévő régi kolostori épületüket (kilenc szobával, mellékhelyiségekkel, három-négy hold belsőséggel) szerették volna visszaszerezni, de mivel ettől a tulajdonos mereven elzárkózott, pénzbeli kárpótlást, nyolcezer pengőt kaptak egy négyszobás ház megvételére és átalakítására. A régóta lakatlan, rozoga és vizes házat egy év alatt helyreállították és lakhatóvá tették. Egyik szobáját kápolnává, másikat óvodás gyermekek befogadására alakították át. A ház átadására 1938. november 13-án került sor. Tevékenységük át- meg átszőtte a falu lakóinak életét. Antónia (Hertelendy Mária) és Stefánia (Láng Margit) nővér – mindketten okleveles óvónők – az apróságokat vették gondozásukba. Már az első évben hetven gyermekkel foglalkoztak, s a mindennapi munkájukon túl megrendezték az anyák napját, karácsonyra színdarabot tanítottak a kicsiknek. Szétszóratásuk után (1951) is önzetlenül szolgálták környezetüket…
Az apácakolostort a XVII. században újították fel, részben még ma is fennáll, az újabban Szent István vértanú tiszteletére szentelt plébániatemplommal. A templomot 1783-91-ben építették, eredetileg Szent Lambert és Szent István vértanú tiszteletére. Hajója három boltszakaszos, egyenes záródású szentélye külső falába római sírkövet építettek be. A templom főoltárának képét ismeretlen festő alkotta, Szent István vértanú megkövezését örökíti meg. A két mellékoltár képein Jézus születését, illetve az Egyiptomba való menekülést láthatjuk barokk festményeken. A templom bútorzata is értékes: a szószék a győri ferences templomból került ide, gyönyörű faragvány. A sekrestyében látható szekrény a tüskevári pálos kolostor híres fafaragójának, Hingeller Jánosnak a remekműve.
Forrás:
Jakits Orsolya Johanna: A somlóvásárhelyi apácák és a premontrei kódexirodalom
Rainer Pál (szerk.): Veszprém megye egyházi élete a középkorban (Veszprém, 2009)
Balázs Péter-Balsay István-Buza Péter-Kosáry Domokos-Pálffy Géza-Virág Rudolf-Zupkó Gábor: Száz Magyar Falu – Életfogytig szolgálat