A középkori Sóstókál falu romja

Elpusztult falu Köveskál határában, a mai községtől délre. A XIII — XIV. században Sásdi, Sásdikál, a XV. századtól Sóstókál néven említik az oklevelek. Királyi udvarnokföld volt, amelyet részben az Atyusz nemzetség, részben a veszprémi káptalan kapott meg. 1296-ban pedig mindkettő részeit a Monoszlóiak kapják. 1341-től kezdve a Gyulaffyak jobbigyfaluja, ahol azonban egytelkes nemesek is éltek. 1542 után pusztult el. Egyházas hely volt, bár templomáról okleveles adatot nem ismerünk. A Káli-medence közepén, a Sóstó nevű határrészben ma is áll néhány udvarház romja és a templomrom, amely alaprajzi formája és részletei alapján XIII. századi. 

Kál horkának nevét őrzi a Balaton északnyugati partvidékén az a 10-12 km hosszú és 3-4 km széles völgy. A XIII — XIV. századi oklevelek minden esetben Kál-völgynek („valea Kaal”) — egy esetben pedig (1377-ben) „a zalamegyei Kaal-i vidék”-nek — nevezik ezt a tájegységet. Egyidejűleg a Kál-völgy falvai — az egész középkoron át napjainkig — megőrizték a Kál megkülönböztető nevet: Köveskál, Szentbenedekkál, Mindszentkál, Örskál, Szentvidkál, Kerekikál, Töttöskál, Sóstókál, Kiskál elnevezésekben. A honfoglaló és hódító nemzetség központja feltehetően az a Káli-földvár volt, amely Mindszentkáltól keletre, a Kereki-dombon magasodik ki mintegy 30-35 méter magasan a mocsaras környezetből. Oldalai ma is meredeken emelkednek, s csak déli irányból közelíthető meg, ott viszont ma is kétszeres sáncolás nyomai figyelhetők meg.

Mikor 997-ben meghalt Géza és érvénybe lépett István fejedelemsége, több nagy nemzetség fegyvert fogott ellene. A Veszprémnél lezajlott döntő csata után — amely Koppány és pártjának teljes vereségével végződött — az új királyi hatalom elkobozta a lázadó nemzetségek szállásbirtokait. A nemzetségi területek — bár a nemzetségek egy része, mint pl. maga a Vérbulcsú-nemzetség is tovább élt — a királyi hatalom birtokába kerültek. A XI. század elejétől a XIV. század közepéig — kb. 350 esztendeig — a Kál-völgy királyi és királynői birtok volt. A Kál-völgy betelepítése feltehetően hosszú időt vett igénybe; talán már a XI. században megkezdődött, de csak a XIII. századra fejeződött be. Feltehetően ezzel magyarázható, hogy a korai időben — a XII. században — csak Kál falut emlegetik a források. Ez a legkorábbi falu — Kál falu — feltehetően azonos azzal a faluval, melyet a XIII. század végétől (1291-től) Köveskálnak neveztek.

A Kál-völgy többi falva (Szentbenedekkálla, Mindszentkálla, Szentvidkála, Boldogasszonyörs (Kővágóörs), Kiskál, Töttöskál, Kerekikál, Sásdikál, Alsóukkál) csak a későbbiek folyamán — a XII — XIII. század folyamán alakulhattak ki, mert valamennyiről csak a XIII. századból valók első adataink. A királyok és királynők a Kál-völgyet (amely független volt a zalai és veszprémi várispánságoktól) a királyi udvarnak szolgáló rabszolgákkal — részben hadifoglyokkal, részben (talán) a leigázott őslakókkal (talán avarok, szlávok voltak) — az úgynevezett „udvarnokokkal” telepítették be. Hasonlóan rabszolga-eredetűek voltak — a várszervezethez tartozó királyi népek is — a várszolgák (civilis). Mind a királyi udvar tulajdonában levő „udvarnokok”, mind a várszervezethez tartozó királyi várszolgák (civilisek) olyannyira jogfosztott, elnyomott és alacsony társadalmi osztály voltak, hogy még 1222-ben is kijelentették róluk, hogy a papi rendbe sem vehetők fel.

A tatárjárás utáni évtizedekben egyre több birtok került a Kál-völgyben is a várjobbágyok (nemesek) kezébe. A Mindszentkálla és Gyulakeszi falu közti Bács faluról 1260-ban azt írták, hogy az Bácsi Keled nemes (majd lánya: Vázsonyi Jánosné) birtoka. A volt várjobbágyi — nemesi — családok közti birtokperek, határjárások rendkívül nagy jelentőségűek. Ugyanis ezekben az okiratokban sorra jelentkeznek a Kál-völgy falvai. Míg a XII. század utolsó évtizedeinek végrendeleteiből (Benedek és Folkmár ispánok testamentumaiból) még csak az őstelepülés — Kál falu (a mai Köveskál) — neve tűnik elő, a XIII. század második felében sorra említik a Kál-völgy újabb (?) falvait: Szentbenedekkált (első említése: 1276), Mindszentekkált (első említése ugyancsak: 1276—1277), Boldogasszony-örsöt (a későbbi Kővágóörs falut, melynek első említése 1263-ból való), továbbá a környező ,,falucskákat”: Szentvidkált (első említése ugyancsak: 1277), Tüttöskált és Jukkált (első említésük: 1341), Kerekikált (első említése: az 1333—1334 évi pápai tizedlajstromok) és végül Sásdikált (melynek első említése: 1389).

1276-ban IV. László király a Kál-völgyi királyi udvarnokok földjeiből a Monoszló melletti Sósdi nevű — ekkor ugyan még lakatlan — földet, amely két ekealjányi (azaz kb. 250 khold) volt Kolynus veszprémi esperesnek és testvéreinek adományozta. (Kolynus esperes néhány évvel később — 1283-ban — a nevezett birtokot királyi engedéllyel Monoszlói Saul comes fiának, Gergely méternek adományozta, aki Ladomér esztergomi érsek rokona volt.) Valószínűleg ezen a birtokon — Köveskál és Kővágóörs között, egy észak—déli irányú út két oldalán — alakult ki Sósdikál falucska a következő évtizedekben. A falunak egy — torony nélküli — kis temploma is volt (romjai még ma is fellelhetők), körülötte temetővel.

A veszprémi káptalan és püspökség győzelmét követően I. Károly Róbert király csak annyit tehetett, hogy a még kétségtelenül szabad várjobbágycsaládokat szabadságukban megerősíti, illetve az országos nemesek közé soroltatja. Ennek érdekében 1332-ben utasította a tihanyi és zalai konventeket, hogy vizsgálják meg az alábbi köveskáli nemesek (,,nobilium de Kueskal”) igazát, s azt erősítsék meg oklevélben. Feltehetően ekkor történt, hogy a köveskáli nemesek egy része — tizenhárom család —, akik ősi nemeseknek tartották magukat, s miután — feltehetően a püspökség ezt nem ismerte el — elvonultak a faluból. Külön helyen telepedtek le, templomot építettek és falujukat Jukkáinak nevezték el. A falu a hajdani Sásdi nevű — a XIII. század második felében még lakatlan királyi udvarnokföld volt. A település Köveskáltól délnyugatra épült fel, a mai Sásdi-rét északi szélén.

A Kál-völgyi falvak egyházi vonatkozásban a veszprémi püspökség zalai főesperességének voltak alárendelve. Nem szerepelt az 1333—1335. évi pápai tizedlajstromban Sóstókál (Sásdikál, Alsóukkál, Jukkál), melyet az elvándorolt köveskáli nemesek csak 1340 körül építettek fel templommal együtt. A templom romjai Köveskáltól délre, a mai Sóstó-pusztán még ma is láthatóak. A templom körül temető volt. A falu nyomai ma is jól láthatók (különösen egy kőből épült udvarház romjai a templomtól délre), egy — a volt falun átvezető É—D-i irányú — úttal együtt. A XIV. század közepétől a veszprémi püspökség berendezkedett új birtokain. Ezekben az években épült — a mai szentbékkállai r. katolikus templom közelében, a Velétei-völgy oldalában az a romjaiban még ma is álló, 7X7 méter alapterületű, kőből épült lakótorony, amely a Kál-völgyi püspöki birtokok központja volt.

A Kál-völgyben így kettős birtoklási rendszer jött létre. Püspöki birtok lett Mindszentkál, Szentbenedekkál (ma: Szentbékkálla), Kerekikál, Töttöskál (az utóbbi kettő a török háborúk során elpusztult). Csaknem teljesen nemesi falu maradt Köveskál, Sóstóikál (Alsóukkál), Kővágóörs és Henye. Nem tudni az okát, hogy miért, de 1435-ben a veszprémi püspök elengedte a köveskáli és sóstókáli nemesek egyházi tizedeinek egy részét. A XVI. század elején a Kál-völgy egyháziföldesúri (püspökség és káptalan) és nemesi falvai körül — a Gyulaffy-család mellett egy új nagybirtokos család vetette meg hatalmának alapjait. Mindezek ellenére a Kál-völgyben a legnagyobb földesúr továbbra is a veszprémi püspökség és a káptalan volt. A falvakat több esetben — egymás közt megosztva — közösen birtokolták.

Az ország pusztulásának kezdetét jelentő 1526. augusztus—szeptemberi török — ún. mohácsi — hadjárat a Balatontól nyugatra és északnyugatra elterülő területeket nem érte. Az első török pusztítás az 1529. évi török támadáskor érte a vidéket: a Duna és a Balaton között — Bécs irányába felvonuló török főerőket biztosító török lovashadak portyázói a Kál-völgyben is megjelentek és gyújtogattak, raboltak. Az 1531. évi rovásadó-összeírás (dicális conseriptio) szerint a Köveskáltól délre elterülő Ecsér falu teljesen elpusztult (a falu többet nem is épült újjá). De a többi Kál-völgyi faluban is több tönkrement és elszegényedett porta jelezte a török hadak első megjelenését. Sóstókál faluban a következő egytelkes nemesek fizettek rovásadót: Kemény Tamás (2 forint), Csatári Tamás (1 forint), Csatári Bálint (1 forint).

Az 1543 nyári török támadás során a török hadsereg portyázó lovassága a Balaton északnyugati partvidékén elérte a Kál-völgyet is, legalább is erre utal az a nagyarányú elnéptelenedés, amely – a legutolsó békeévnek: az 1542. évi állami adóösszeírásnak (dicalis conscriptio) és az 1543. évi dicális Összeírásnak differenciájából kitűnik. A négy nemesi falu elnéptelenedett. Köveskálon – ahol 1542-ben tizenkét egytelkes nemesi család fizetett adót — 1543-ban senkit sem írtak össze. Sóstókál — ahol 1542-ben három egyetelkes nemesi család lakott – ugyancsak nem írtak össze senkit, s a falu véglegesen eltűnt a későbbi dicális adóösszeírásokból.

1636-ban – az 1542 óta elhagyottan és romokban heverő – Sóstókál faluban adásvétel történt. Nemes Janka János tagyoni lakos a maga és gyermekei (Péter, István, Gergely, Kata és Ilona) nevében megjelent a veszprémi káptalan előtt, s elhagyott nemesi kúriáját 70 magyar forintért eladta Baka Simonnak és gyermekeinek. A kúria szomszédsága volt: keleten az elhagyott utca, délen Nemes Mihály elhagyott kúriája, nyugaton és északon pedig Galasi Imre és Ferenc elhagyott kúriája (udvarháza.)

Forrás:
Veress D. Csaba: A Kál-völlgy története (I. rész) In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Veress D. Csaba: A Kál-völlgy története (II. rész) In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Koppány Tibor: Középkori templomok és egyházas helyek Veszprém megyében II. In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Veszprém, 1972)