A várépítészet kezdetei Magyarországon is — mint a legtöbb európai országban — még az őskorban kereshetők. A mai Magyarország nyugati részét magábafoglaló Pannónia provincia fővárosa, Aquincum — a mai Budapest elődje — korai (I. századi) és késői (IV. századi) légióstáborát, amely a Duna mentén futó határ, a limes mellett épült, illetve a Balaton melletti Fenékpusztán feltárt késői,,belső” tábor alaprajzát. E római építmények azonban nem csupán mint az alkalmazott építészeti elemek egységességének bizonyítékai fontosak számunkra, hanem azért is, mivel egy részüket még közvetlenebb formában felhasználta a következő nagy várépítő korszak, a középkor, mint az előzőekben említett őskori erődítményeket.

A középkori vár legfontosabb ismérve a hatalom — az tehát, hogy birtoklása hatalmat biztosít urának, akkor is, ha az a király, akkor is, ha az épp ezidőtájt, a 13. században kialakuló nemességhez tartozik. Érthető tehát, hogy az erős uralkodók mindig korlátozni igyekeztek alattvalóik várbirtoklását. IV. Béla azonban a tatárveszély miatt, ha úgy tetszik, e szempontból irracionális lépésre kényszerült, nem csupán engedélyezte, hanem támogatta, sőt szinte kikényszerítette a várépítést mindazon társadalmi rétegeknél, akik erre képesek voltak. Ugyanakkor maga is emeltetett erősségeket, bár az írott források szóhasználatából sejthetőnél jóval kevesebbet. A legkorábbi nem királyi várak nem kőből vagy téglából épültek, s néha igen kicsinyek voltak. Az utóbbi típus jellemző példája Gór, ahol csak egyetlen, központi toronyszerű építmény állt, ületve Váchartyán, ahol két favázas épületet lehetett azonosítani a palánkfalon belül. Sokszor csupán egyetlen kőtoronyból állt a vár (Kacs, Mátraszőlős), néha kőtornyot vett körül palánk (Mende, Zagyvafő), melyet több helyen hamarosan kőfal váltott fel. Valószínűleg már a 13. század 2. felében épültek olyan várak, melyeknek nem volt tornya (Máré) s késői jelenségnek tűnik az említett két funkció különválása, azaz a lakásra már nem alkalmas öregtorony (Bergfrit) és a külön palota (lakórész) megjelenése (Hollókő és Bene — az első korai, pártázatos falai is megmaradtak, utóbbiban már kápolnáról is tudósít 1301. évi leírása). Mint azt a várépítészet is tükrözi, az 1300 körüli Magyarország nemessége nem érte el a nyugat-európai szintet. Ennek jellemző bizonyítéka az egyetlen magyarországi 13. századi városi magánvár Kőszegen — a nagyméretű, saroktornyos épületet a város szoros ausztriai kapcsolatokkal rendelkező ura emeltette a 13. század utolsó harmadában — hasonlóra a többi úri nemzetségnek sem igénye, sem ereje nem volt.

Az egyháziak, a püspökök korai várairól keveset tudunk, Egerben csak a várfalak, tornyok egy részét ismerjük, sok püspök egy-két, a nemesi várakkal megegyező várat is emeltetett még javai védelmére (Sümeg, Szombathely). Károly Róbert uralkodása a magyarországi várépítészet egyik nagy ,,apálya”, mélypontja, szinte alig épül új vár, a régiek túlnyomó többségét vagy elhagyják, vagy a király szerzi meg őket. Nincs is rájuk igazán szükség, belső béke uralkodik, nincs még külső veszély sem. Csak fia, Nagy Lajos alatt figyelhető meg 1360 körül egy új, a korábbi időktől már teljesen eltérő fellendülés. Károly Róbert Visegrádot választja székhelyének, ahol ettől kezdve a fellegvárban szinte folyamatosan építkeznek. Kiépülnek a palotaszárnyak — bennük jellegzetes faburkolata szobákkal — és a külső falszorosok. De ugyanakkor a hegy védett lábánál is királyi lakóépületek sora emelkedik. Majd helyükön 1370 körül Nagy Lajos egy teljesen új épületegyüttest — várnak már nem nevezhető, de mégis fallal övezett teraszos palotát kezd építeni. Jól kivehető a rekonstrukciós rajzon a négyzetes, belső udvaros északkeleti palota, a reprezentatív, kívül-belül díszített királyi lakóépület. Nagy Lajos utódja nem csupán Visegrádot fejeztette be, hogy azután Budára tegye át székhelyét, ahol új rezidenciára volt szüksége a hegyi város déli végén. Emellett Tatán épített (majd az újabb korban erősen átformált) nyári rezidenciájával utánozta Diósgyőrt.

Ezt cselekedték azután azok a főurak, arisztokraták is, akiknek épp Zsigmond tette lehetővé a várépítést, hatalmas birtokok adományozásával támogatásuk fejében. A Czudarok Ónodon, a Kanizsaiak a névadó városban emeltettek a 14. század végén egy-egy, többé-kevésbé szabályos családi rezidenciát. Ezekből azonban nem sok maradt ránk, jobban ismerjük viszont Zsigmond bizalmi emberének, a firenzei Filippo Scolarinak ozorai várát. Több, főként régebbi főúri család konzervatívabb volt, így a Garaiak Cseszneken egy szabálytalanabb palotát emeltettek a lebontott korábbi vár helyére, de ennek falait ugyanúgy nagy ablakok és erkélyek törték át, mint Diósgyőrben vagy Ozorán. Siklóson régebbi, de ugyancsak jól megközelíthető várukat bővítették palotaszárnyakkal, kápolnával, s megtaláljuk a korszak várépítészetének egy új elemét, az ekkor még kevésbé katonai céllal, mint inkább reprezentációs megfontolásokból épített tornyos falszorost is. A Zsigmond által felemelt Marótiak előtt azonban először még a 13. század várideálja lebegett Gyula „várszerű” erőssége építésekor, mely csak az 1440-es években kapott rezidenciához méltó reprezentatív formát. Végül egy példa arra, hogy a szabályos, síkvidéki, kényelmes rezidenciák divatja az alsóbb nemesi rétegeknél még tovább is élt; Nagyvázsony, mely a Vezsenyiek 1450 körüli, igencsak megkésett lakótornyából nőtt ki.

A magyar késő-középkori várépítészet azonban nem korlátozódott az uralkodókra és a főurakra. A püspökök szinte folyamatosan építkeztek székváraikban a 14. századtól — az egri palota Mátyás király visegrádi építkezéseivel egyidős. Ugyanakkor bővítették a győri püspöki lakot is, a 14. századi kaputorony mellé kápolna, a hátsó traktusokhoz díszes ebédlő került. A legjelentősebb építkezésre azonban az érseki székhelyen, Esztergomban került sor, az 1200 körüli palota átépítésével a dunai fronton áttört folyosós, hatalmas nagytermet építtettek, Zsigmond budai palotája mintájára, mely azután osztozott annak sorsában. A 15. század második fele magyar várépítészete további új tendenciákat is mutat. Azzal párhuzamosan, hogy a főúri-nemesi hatalom egyre jobban megerősödik az uralkodó kárára, az ősi eredet bizonyítására számos várbirtokos építkezni kezd régi, eddig hanyagolt, kényelmetlen hegyi várában. Kápolnák, palotaszárnyak, alsóvárak épülnek, érdekes módon általában anélkül, hogy az erősségek katonai értéke növekedne — nagyon kevés a korszerű, ágyúknak is ellenálló védőmű: Füzér — kápolna, kaputorony, gazdasági szárny, Salgó: udvar beépül, alsóvár, ciszterna.

Korábbi eredetű, de ekkor kiteljesedő jelenség az ún. castellumok megjelenése. Ezek a falvak központjában, templom közelében álló, udvarházszerű építmények 1400 körül tűnnek fel az írásos forrásokban. Kezdetben főleg védelmi berendezésük egyszerűsége határolhatta el őket a váraktól (castrumoktól) (Pomáz, Bátmonostor), később azonban már eltűnik a formai különbség, s nem tudjuk, mi lehet az oka, hogy nem várnak nevezték őket. Botszentgyörgy vagy Sárospatak castelluma alig különbözhetett a legjobban ismert magyar „reneszánsz” vártól, az 1508-ban kiépített Simontornyától, mely már a klasszikus reneszánsz művészet teljes meggyökeresedésének bizonyítéka. Buzlai Mózes főúr vára azonban még most sem nélkülözi az uralkodói hatást. Ugyanazok a kőfaragók dolgoztak számára, akik ezidőtájt Hunyadi Mátyás utóda, II. Jagelló Ulászló vadászkastélyát emelték a Buda melletti Nyéken. 1526-ban a középkori magyar királyság elvérzett a mohácsi csatamezőn. A kettős királyválasztás és a Habsburg-uralom a várak helyetet az erődök korát hozta el. (Forrás: Feld István: A magyar várak fejlődéstörténete)