Várak Magyarországon

A középkori vár legfontosabb ismérve a hatalom — az tehát, hogy birtoklása hatalmat biztosít urának, akkor is, ha az a király, akkor is, ha az épp ezidőtájt, a 13. században kialakuló nemességhez tartozik. Érthető tehát, hogy az erős uralkodók mindig korlátozni igyekeztek alattvalóik várbirtoklását. IV. Béla azonban a tatárveszély miatt, ha úgy tetszik, e szempontból irracionális lépésre kényszerült, nem csupán engedélyezte, hanem támogatta, sőt szinte kikényszerítette a várépítést mindazon társadalmi rétegeknél, akik erre képesek voltak. Ugyanakkor maga is emeltetett erősségeket, bár az írott források szóhasználatából sejthetőnél jóval kevesebbet. Az egyháziak, a püspökök korai várairól keveset tudunk, Egerben csak a várfalak, tornyok egy részét ismerjük, sok püspök egy-két, a nemesi várakkal megegyező várat is emeltetett még javai védelmére (Sümeg, Szombathely). Károly Róbert uralkodása a magyarországi várépítészet egyik nagy ,,apálya”, mélypontja, szinte alig épül új vár, a régiek túlnyomó többségét vagy elhagyják, vagy a király szerzi meg őket. Nincs is rájuk igazán szükség, belső béke uralkodik, nincs még külső veszély sem. Csak fia, Nagy Lajos alatt figyelhető meg 1360 körül egy új, a korábbi időktől már teljesen eltérő fellendülés.

A magyar késő-középkori várépítészet nem korlátozódott az uralkodókra és a főurakra. A püspökök szinte folyamatosan építkeztek székváraikban a 14. századtól — az egri palota Mátyás király visegrádi építkezéseivel egyidős. A 15. század második fele magyar várépítészete további új tendenciákat is mutat. (Forrás: Feld István: A magyar várak fejlődéstörténete)