Rotundák Magyarországon 1.
Négykaréjos templomok
A középkori Magyarország területén a román korban nagy számban épültek centrális egyházak: kerek plébániatemplomok, kápolnák, karnerek, karéjos templomok. Az eddigi szakirodalom nagyjából egységes csoportként kezelte ezeket az építményeket, noha sem formailag, sem eredetük szempontjából nem mondhatók egységeseknek. Legnagyobb részük kerek hajójú plébániatemplom, s ezek egy jellegzetesen közép-európai építészeti körbe tartoznak. Első emlékeik már a X. század végén megjelenhettek Magyarországon, majd a XI. századtól egészen a tatárjárásig kimutatható továbbélésük. Sőt, néhány rotunda még 1242 után is épült. Eredetük Karoling- és Ottó-kori, bonyolultabb felépítésű, uralkodói centrális kápolnákra vezethető vissza, melyekből Közép-Európában a IX —X. században igen egyszerű építészeti forma alakult ki. Magyarországra a körtemplom, mint építészeti forma, de egyben mint uralkodói hatalmi szimbólum is, cseh, esetleg lengyel és morva területről került. A legkorábbi emlékek — az esztergomi, veszprémi és sárospataki rotundák — nemcsak formailag hasonlók ezekhez, hanem funkciójukban is: fejedelmi, illetve királyi kápolnákként épültek.
A XI. század közepétől a körtemplomok rendeltetése megváltozott: először valószínűleg a feudális urak kezdték másolni a királyi példákat, majd ez a típus a falusi plébániatemplomok kedvelt formájává vált. A kerek templomok mellett a hosszhajós egyházak még közismertebbek voltak, s a XI. század közepétől egyszerű falvak plébániáiként épültek. A két típus közül a körtemplom kőből vagy téglából épült; a rotundát fából vagy paticsból nem volt könnyű megépíteni. A korai falusi templomok még nagyon hasonlítottak a királyi egyházakra, valamint a cseh és lengyel emlékekre. Kerek hajójukhoz legtöbbször keleten félkörvagy patkóíves szentély csatlakozott; általában tört kőből építették; átmérőjük nagyjából 6 és 7 m között ingadozott; bejáratuk a déli vagy délnyugati oldalra nyílt. A kerek templomforma a XI. század végére annyira általánossá válhatott, hogy kialakult belőle egy jellegzetes helynévtípus: Kerekegyháza, melynek első említését 1093-ból ismerjük Baranya megyéből. A XII—XIII. században is nagy számban épültek rotundák. Egy részük megőrizte a korai templomok formai és méretbeli sajátosságait, míg más részükön ebben a korban olyan új vonások jelennek meg, melyek a hazai romanika általános fejlődéséből vezethetők le, s ezért helyi jellegűeknek mondhatók.
A köríves apszist nem egy esetben négyszögletes szentély váltotta fel; a szentély esetleg el is maradt, vagy a keleti falba mélyedő egyszerű, köríves fülkével pótolták. Néhány templom esetében a belső falat lapos fülkék sora tagolta. A XIII. században megjelent a nyugati tornyos rotunda is, melynél a templom térhatása csaknem teljesen elvesztette centrális jellegét, mindjobban hasonlított a hosszhajós terekhez. Hasonló fejlődés ment végbe Cseh- és Lengyelországban is, de a hasonlóság a közép-európai építészeti fejlődés rokon tendenciáiból adódik, nem pedig különféle idegen hatásokból. A XII—XIII. század jellegzetes alaprajzi és felépítési változásai mellett kisebb különbségek is megfigyelhetők. Ebben a későbbi időben a bejárat a déli fal helyett a nyugati oldalon helyezkedik el. Méretben is létrejönnek bizonyos változások; a 6—7 méteres átmérő maradt a leggyakoribb, de néhány templom méretben szokatlanul megnövekedett. Az építőanyag is változott; míg a korai emlékek legnagyobb része tört kőből épült, a XII. század második felétől a kváderes falrakás lesz a gyakori. A rotundák virágkora a XI—XII. század lehetett. A XIII. század első felében már valószínűleg jóval kevesebb épült, a tatárjárás után uralomra kerülő gótika pedig teljesen megszüntette építésüket. Csupán az általános fejlődéstől elszigetelt területeken fordul elő 1242 után is egy-egy emlék. Igen feltűnő, hogy bár a csoport időben Magyarországon jelent meg legkésőbben Közép-Európában, mégis itt épült eddigi ismereteink szerint a legtöbb rotunda.
Négykaréjos templomok
A négykaréjos templomok nem tartoznak szorosan a rotundák közé, de centrális alaprajzuk és kicsinységük miatt a korábbi kutatók azonos csoportba sorolták. Ez az oka annak, hogy itt mégis említést teszünk róluk, bár elsősorban különbözőségükre szeretnénk rámutatni s arra, hogy az alaprajzilag igen hasonló négykaréjos templomok sem alkotnak egységes csoportot. Mind felépítésük, mind területük szerint több kisebb csoportba tartoznak, melyek között a kapcsolatok lazák és bizonytalanok. Ezekben a centrális templomokban egy négyszögletes középtérhez négy oldalon egy-egy köríves karéj csatlakozik. A karéjok általában az épület egész tömegében jelentkeznek, bár az egyik típusnál az is előfordul, hogy a középrész magasan kiemelkedik az alacsonyabb apszisok közül. Magyarországon mindegyik változat csak a késői román korban, legkorábban a XII. század végén, de inkább a XIII. században jelent meg.
Az első csoportba két nyugat-dunántúli lanternás emlék, a pápóci (Vas m.) Szent Mihály-kápolna és a jáki (Vas m.) Szent Jakab-kápolna tartozik. Mindkét emlék négykaréjos alaprajzú, s a karéjok a külső és belső teljes magasságában megmutatkoznak. Kétszintesek, emeleti részükhöz a nyugati karéj falába mélyített szűk lépcsőfeljárat vezet. Hangsúlyozott bélletes kapuzatuk a déli karéjból nyílik. Építőanyaguk — a kőből faragott részletek kivételével — tégla. Földszinti helyiségüket keresztboltozat fedi. A pápóci kápolnának az emeleti szintje is boltozott, sőt építészeti tagozatait tekintve gazdagabban kialakított tér, mint a földszinti rész. A jáki kápolna emeleti helyisége nincs boltozva, s alaprajzi metszetéből ítélve nem is tervezték boltozottnak. Stíluskritikai alapon az látszik valószínűnek, hogy a pápóci kápolna épült korábban, feltehetően a XIII. század első negyedében — s az szolgált a jáki kápolnához például. A Szent Jakab-kápolna jelenleg ismert formájában feltehetően az apátsági templom harmadik építési szakaszában vagy közvetlenül az után, 1250 —1260 között épülhetett — valamivel leegyszerűsítettebb formában, de a pápóci Szent Mihály-kápolnát véve példaképül.
Azt igen nehéz megállapítani, hogy mi lehetett a két kápolna eredeti rendeltetése. A jákiról Bogyay Tamás kutatásai alapján biztosnak tarthatjuk, hogy az apátsági templomhoz tartozó plébániatemplom volt, mivel a szerzetesek általában nem voltak feljogosítva ilyen funkciók végzésére. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg a kisbényi (Bina) esetében is, mely az ottani premontrei prépostsági templom mellett áll. Plébánia-rendeltetése mellett még további magyarázatra szorul, hogy mi volt a kis kápolna kétszintességének az oka. A pápóci Szent Mihály-kápolna — jelenlegi ismereteink szerint — nem egy nagyobb templom közvetlen közelében állt annak kápolnájaként, hanem északi karéjával egy emeletes „iskolaépület”-hez csatlakozott. Csányi Károly és Lux Géza felvetették: ez az iskola eredetileg prépostsági lak volt, a hozzáépült kápolna pedig a prépost magántemploma, melynek emeleti részét kizárólag ő, míg a földszinti részt a hívek is használhatták. A pápóci prépostság monográfusa, Bedy Vince, nem ért egyet ezzel az egyébként igen tetszetős, aacheni hagyományokat őrző elmélettel, melyet az is alátámaszthat, hogy az emeleti szint gazdagabb, bonyolultabb építészeti megoldású. Szerinte a kápolna a jákihoz hasonlóan egy nagyobb méretű templom mellett állt. A kérdésben ásatások megkezdéséig és az iskolaépület alapos átkutatásáig nehéz állást foglalni.
A négykaréjos templomok egy másik csoportját három későromán, feltehetően XIII. századi erdélyi emlék alkotja: Gyergyószentmiklós (Csík m.; Gheorgheni, Románia), Kézdiszentlélek (Perkőkápolna, Háromszék m.; Sanziene, Románia) és a Székelyudvarhely (Udvarhely m.; Odorhei, Románia) határában levő hajdani Gyárosfalva egyháza. Ezek a kis templomok alaprajzukban és külső tömegükben nagyon hasonlítanak a dunántúli kápolnákhoz. Felépítésük azonban más, mindegyik egyszintes. Rendeltetésük is más volt, valószínűleg falusi plébániatemplomoknak épültek. Nem lehet véletlen, hogy ezek az erdélyi kis templomok minden hasonlóságuk ellenére is élesen elválnak a rokon dunántúli emlékektől. Szerkezeti és rendeltetésbeli különbség mutatja, hogy mintáikat is máshol kell keresnünk. Megemlíthetjük, hogy az Erdély déli határán álló Guraszáda (Hunyad m.; Gurasada, Románia) karéjos centrális egyháza bizánci szertartású templomnak épült a XIII. század végén. Ez alaprajzilag igen hasonlít az erdélyi négykaréjos csoport emlékeihez, ha a felépítésben van is különbség. Guraszáda templomának négyszögletes középtere felett ugyanis kiemelkedő torony áll, ami a többi három kápolnánál hiányzik.
E különbség ellenére sem lehetetlen, hogy az erdélyi templomokban a bizánci egyház hatását és Guraszáda templomához hasonló — feltehetően valachiai — előképek befolyását kell látnunk, még ha ezek pontos területi megoszlásáról ma még nincsenek is biztos adataink. A XII. század végén, de legkésőbb a XIII. században még egy lóhere alaprajzú templomtípus jelent meg Magyarországon. Ennek egyetlen emléke a Szepes megyei Haraszton (Hrast nad Hornadom, Szlovákia) épült. Ez a templom alaprajzilag igen hasonló az előbb tárgyalt dunántúli és erdélyi emlékekhez, de felépítésében egészen más. Négyszögletes központi része erőteljes toronyként emelkedik ki, négy oldalához egy-egy alacsony, félköríves karéj csatlakozik. Ez az épületforma eredetében Ottó-kori nyugat-európai mintaképekre megy vissza, de a Felvidékre valószínűleg a szomszédos Csehországból került. Ott Blatnán, Prágában (Jana-templom) és Resnovicon álltak hasonló felépítésű templomok a XII. században. Haraszt egyháza e csoport legkeletibb emléke lehet, s ez a forma Magyarországon sohasem vált általánossá.
Forrás:
Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái (1972)