Óföldeák | Szűz Mária Keresztények Segítsége-templom

Csongrád megye Makói járásában a Száraz-ér és a Batidai-sík egybe szakadt mocsarából kiemelkedő platón terült el a 11–12. századra keltezhető Fyldeak település, melynek délkeleti negyedében egykor is, most is, tekintélyt parancsolóan magasodik a középkori eredetű templom. Az egyháziépülettel kapcsolatban kisebb kutatásokat már az 1860-as évektől kezdve folytattak; a legutóbbit 1989 és 1995 között épp e cikk szerzője. A falu Árpád-kori eredetét a templomdombon talált régészeti leletek, így II. István (1116–1131) pénzével keltezett sírok, de feltételesen akár a település neve is igazolhatja. A helynév előtagja ugyanis a Philippus/Fülöp személynévre mehet vissza, s akár a Gellért püspök (977–1046) mellett működő Philippus diaconus [’egyházszolga’,’szerpap’] is állhat mögötte. A falunév utótagja a deák/írástudó ember köznévből ered, s az ilyen típusú településnevek elszaporodása a 14. századtól jellemző. Mindenesetre írott forrásokban a helynév először 1332-ben, Jacobus de Fyldyak királyi ember nevében jelentkezik Károly Róbert uralkodása (1301–1342) alatt. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a településnév – összefüggésben a településtörténettel – egy, a 14. századtól jellemző névváltozásból született.

A középkori földeáki templomra vonatkozó legfontosabb írott adat 1429-ből származik, ekkor V. Márton pápa adott ki Balázsfi a Dénes kérvényére egy bullát. Ez a fémpecséttel ellátott oklevél nemcsak a kérelmező pappá szentelésének tényét tanúsítja, hanem beiktatja őt a földeáki Szent Márton-templom javadalmaiba is. Egyházi tekintetben a csanádi püspök és főesperes fennhatósága alá eső településen az egyik legjelentősebb birtokos a csanádi káptalan volt, a 16. században a csanádi nagyprépost szedte innen az egyházi adót. A helység a középkorban Csanád vármegyéhez, 1526 után Szapolyai János országrészéhez tartozott, majd elfoglalta a török. A 17. század közepétől mint földesúri hatalomtól független, reformátusok lakta helységet említik, önálló tanácsa és bírája volt, 1658-tól ismert pecsétje. Figyelemre méltó adat, hogy 1662-ben gróf Balassa Imre hivatalosan Földeák birtokosa lett, aki 1679-ben a földesúri adó beszedésére néhány lovasból álló zsoldos csapatot szervezett ide. A megerődített templomnak ekkor katonai szerepe is lehetett.

A török alóli felszabadító háborúk során a falu elnéptelenedett, a 18. század első negyedében katolikusokkal települt újjá. Földeákot 1845. május 28-án árvíz öntötte el. Egykori lakói a falu területét elcserélték az 1729 óta ott birtokos Návay család karabukai birtokaiért. Az áttelepüléskor azonban nem néptelenedett el a régi helység sem. Mára tehát ismert az Árpád-kor óta lakott településből kialakult Óföldeák falu, valamint tőle északkeletre 5 kilométerre található az 1845-ben alapított Új-Földeákból kifejlődött Földeák nagyközség. A falu templomát a 16. század eleje óta több nyomtatott és néhány kéziratos térkép is ábrázolja. A legkorábbi megjelenés Lázár deák 1528 körül készült „abroszán” található. Tudjuk, hogy a mű Fewldeak esetében is meglehetősen pontos. A települést ugyanis a kartográfus egy teknős, nagy árokkal körbevett területtel, az északnyugati szakasz belső partján álló, gótikus hajlásszögű tetővel, négy keskeny, résablakkal ellátott vaskos toronnyal (a harang- vagy a kaputorony) jellemzi. Ugyancsak izgalmas források „possessio Földeák” egyazon mérnök által 1753-ban felvett térképei, melyek a Návay család két ága megrendelésére birtokmegosztás céljából készültek.

Mindkét felmérésen lerajzolja a templomot az ismeretlen szerző, ám az egyiken kidolgozott az ábra, és északi irányból áll előttünk, míg a másikon elnagyolt a rajz, és délről mutatja a templomot. Vertics József 1787-es munkáján az egyházi épület északi oldalát látjuk, s a hajó végében barokk fedélsisakkal egy különálló harangtorony emelkedik jóval a templom fedélszékének gerincmagassága fölé. A dombot megközelítően kör alakban övező Árpád-kori sáncárok feltöltésével és a terep elegyengetésével alakult ki a középkori építkezést megelőzően a nyugat felé kissé lejtő, tojásdad formájú plató, amelynek a középpontjában épült a 15. század első negyedében már álló, zömében máig fennmaradt gótikus téglatemplom. A templom középkori boltozata elpusztult. Előbb a szentély vált az enyészet martalékává, kijavítása során a fedélszékkel összenyitott fafödémet kapott, végezetül csehsüveg-boltozattal zárták le. A hódoltság kori összenyitott födém/fedélszék faszerkezet, illetve a szentély lefedésének ez a módja a ferencesek által kedvelt megoldás volt. Az eredetileg sík födémmel ellátott hajót később beboltozták, majd ennek leomlása után a 18. században kazettás fafödémmel fedték be.

A templom külső vakolatának átvizsgálását a falkutatás követte. A templom belsejében végzendő teljes feltárás eredménye nélkül a jelenlegi templom alapjának és lábazatának egy része csak feltételesen azonosítható egy késő Árpád-kori, kora gótikus templom maradványaival. Részben a helyreállítást megelőzve, részben azzal párhuzamosan folyt a templom külső környezetében a régészeti munka. Több mint ezer köbméter földet talicskáztak el ahhoz, hogy kibontakozhasson a templomot övező középkori erődítésrendszer egy olyan térségben, ahol a történelem viharában a középkori épületállomány csaknem teljesen megsemmisült. A templomot övező erődítés alapozása kissé szabálytalan, lekerekített sarkú, leginkább trapézhoz hasonló formájú 24–26×38 méteres nagyságú területet fog közre. Az erődítésfal felmenő része az alapozásnak megfelelően kb. 70–80 cm széles lehetett, s elérhette a 4–7,5 méteres magasságot. Néhány helyen az erődítésfal belső lábánál ledöngölt földpadka, továbbá elpusztult oszlophely maradványát azonosították. Sajnos kézzel fogható leletek nem maradtak fenn arról, hogy a falakon voltak-e lőrések, vagy a fal belső oldalán (tetején?) kiképzett mellvédről tudtak-e fegyverekkel válaszolni a védők az ellenséges támadásokra.

Néhány más – elsősorban a hajdúsági és a dévaványai – erődített templom térbeli és időbeli közelsége, valamint a Lázár deák térképén megfigyelt toronyábrázolás alapján feltételezhető, hogy lőréseket alkalmaztak a földeáki erődítésfal esetében is. A falra és a belső faoszlopokra támaszkodó gyilokjáró lehetőségét erősíti a kaputorony belsejében rekonstruálható faszerkezet is. Feltételezhetjük, hogy szükséghelyzetben állandó őrszemélyzetet is tartottak az épületegyüttesben, mert az északi torony alatti sáncárokszakasz betöltése háztartási szeméttel telített volt. Az egykori harangtorony a templomdomb északi peremén található, eredetileg fából készült. Téglából történt átépítése után bekapcsolták az erődfalba. Az egykori őrszemek a 80–90 cm vastag téglafalazatú, 12–15 méter magas gótikus harangtorony legfelső szintjéről – 1787-ben Vertics József már legalább 16 méter magasnak rajzolta –, a templom tetőgerince fölött a középkori Vásárhelyt is láthatták. A kissé szabálytalan alaprajzú kaputorony a templom nyugati homlokzata előtt állt, egyszerre épült az erődítés falával. Ennek a gyalogkapunak úgy 12–18 méter magas tornyából Makóra és – az egykori növényzet függvényében – Szegedre pillanthattak.

A torony meglehetősen rossz statikai helyzetbe került, hiszen keleti fala a feltöltött Árpád-kori sáncárkon feküdt, ezért fennállása alatt többször meg kellett erősíteni. Bejáratát kívülről a sáncárkon átívelő fahídon, a rézsűsre faragott domboldalon közelítették meg, belsejében a szintkülönbséget a gyalogosok számára lépcsőkkel egyenlíthették ki. Helyét tekintve pontosan megadható a déli kocsikapu, melyhez – a 18. századi térképek alapján – a Makóról érkező és Vásárhely felé tovább vivő út vezetett. A kapuvédő tornyocska 2,70×3,60 méter nagyságú területet övez. A viszonylag alacsony déli tornyocskából tiszta időben Makót, s az abból az irányból közeledőket ellenőrizhették, bár az elsődleges feladata a szekerekkel történő bejárást segítő kapu védelmének biztosítása lehetett. A sáncárok szélessége 4,5 métertől 7 méterig terjed, mélysége 2,5–3 méter között változik. Csak magas vízállás, illetve áradások esetén ideiglenes jelleggel tölthették fel az árkot vízzel, tehát szárazárok volt, s inkább a csapadékvíz összegyűjtésére szolgált. Úgy tűnik, a középkori erőd belseje nyugat felé alig 1%-os szögben lejtett, így a felesleges vizet a nyugati kapu környékén lehetett kivezetni.

Kelet felől a falon és az árkon kívül a domb lábánál meghúzódva a település házai övezték az épületegyüttest, s ebben az irányban terült el a Száraz-ér által létrehozott mocsárvilág, innen ellenség nem fenyegette az erődbe menekülőket. Az okleveles adatokból kihámozható évszámokat, a vakolat -, fal- és alapkutatás, valamint a régészeti feltárás útján meghatározható időrendet esetünkben szerencsés módon a kölni dóm laboratóriumában készült termolumineszcens vizsgálati eredménnyel is kiegészíthettük. Figyelembe véve, hogy a török aligha egyezett volna bele saját fennhatósága alatti területen ellene is felhasználható új erősség kiépítésébe, feltételezhetjük, hogy 1552 előtt már meg kellett épülnie a tornyokkal is ellátott védőfalnak. Az erőd kiépítésének legkorábbi, 15. századi, esetleg 16. század eleji keltezését erősíti a 64. sírban talált 1518-as ezüstérme. A hazai késő középkori erődített templomok és kolostorok kutatása a régészeti feltárások eredményeképpen az elmúlt évtizedben előtérbe került. Ha csak a részletesebben közzé tett, a mai Magyarország területére eső késő középkori – kora újkori erődített templomokat vesszük figyelembe, máris nyilvánvaló, hogy a „templomvárak” hazája nemcsak Erdély volt. Tisztázásra szoruló kérdés, hogy az árokkal és/vagy fallal körbevett egyházi épületeket erődítettnek tarthatjuk-e, vagy csak azokat soroljuk ebbe a kategóriába, amelyek övező falán megjelennek a várépítészetből ismert, épített hadászati elemek (lőrés, torony, gyilokjáró stb.).

Az óföldeáki erődített templom – a Délkelet-Alföldre feltételezhető társaival együtt – megépítése idején a teljesen soha be nem fejezett délvidéki végvárrendszer részét képezte. Vannak olyan adatok, melyek azt igazolják, hogy ezek a kicsiny erősségek többezres létszámú haderő támadásának is képesek voltak ellenállni, amennyiben a védők kellően felkészülhettek (Szikszó, Nagykőrös). Ugyanakkor a helyi lakosság életének, vagyonának és a fizetendő adójának védelmére, a portyázó martalócok, felbérelt zsoldoscsapatok támadásai visszaverésére bizonyosan valamennyien alkalmasak voltak. Miként arra is – feltételezhető nagy számuk miatt –, hogy felvonuló sereg kisebb-nagyobb egységeit ideig-óráig lekössék, s ezzel mozgásukat lassítsák, lélegzetvételnyi haladékot nyújtva, élelmiszer- és emberutánpótlást biztosítva a tágabb térség védelmére rendelt (vég)várak erejéhez. Temesvár (1552), Gyula (1566), Csanád (1573) eleste után Földeák végleg török megszállás alá, de közigazgatási központjaitól távolabb került. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a már korábban létrehozott erődöt a település lakói kijavítgathatták, és szinte változatlan formában őrizhették meg a hódoltság alatt.

Forrás:
Béres Mária: Óföldeák erődített temploma (Határtalan régészet)