Kővágóörs | Evangélikus templom

Evangélikus templom

Kővágóörs

A község a természetileg védett Káli-medence déli részén fekszik. Középkori eredetű, de a 18-19. században átépített temploma a település központjában áll. A falkutatás és a régészeti feltárás során megállapítást nyert, hogy a megnagyobbított templom a régi, román kori, egyenes szentélyzáródású egyház jelentős maradványait rejti magában.

Veszprém megye
8254 Kővágóörs, Arany János tér 8.
Telefonszám: (06 87) 563 026

 

A templom rövid története

A Balaton-felvidék sokszínű, falusi, román kori templomépítészetének jeles emléke a kővágóörsi evangélikus templom. A község a természetileg védett Káli-medence déli részén fekszik. Középkori eredetű, de a 18-19. században átépített temploma a település központjában áll. A falkutatás és a régészeti feltárás során megállapítást nyert, hogy a megnagyobbított templom a régi, román kori, egyenes szentélyzáródású egyház jelentős maradványait rejti magában. A 18. század végén a keleti oldalon a hajóval megegyező szélességű szentéllyel, a nyugati oldalon pedig a 19. század elején hasonló szélességű toronnyal bővítették. Így lett egyhajós, barokk teremtemplom. A falu neve két tagból tevődik össze, az előtag „kővágó” jelzi a környékén folyó kőbányászatot. Az. utótag „Örs” személynévből alkotott helynév. A település a várjobbágy eredetű Atyusz nemzetség egykori birtokterületén fekszik, amelynek központja Hegyesd táján lehetett. Az Atyuszok családi monostorát, a mai Monostorapáti mellett fekvő almádi monostort a nemzetség Bánd nevű tagja alapította. Kálmán király idejében építették fel, és 1121-ben szentelték fel.

Kővágóörs falu első említésével Sol comes 1221-ből származó végrendeletében találkozunk, amelyben az Örs nevű prediumot említik, éspedig egy földművessel és négy szőlőművessel. Egy 1263-ból származó oklevél a falu megkettőzésére utal. Ezt jelzik későbbi elnevezései is: Boldogasszonyörs, Szentlászlóörs, illetve Nagyörs, Kisörs. Az 1333-34-es évekből származó pápai tizedjegyzékben Örs a tapolcai kerület plébániájaként szerepel. A veszprémi püspökség zalai főesperességéhez tartozott. Fiókegyházai Ecsér, Szepezd és Ábrahámpuszta voltak. Kővágóörs birtokosai udvarnokok, helyi nemesek, a tihanyi apátság és a 14. századtól a veszprémi püspökség voltak. I. Károly Róbert Tátika váráért hajlandó volt a Káli-völgyben lévő birtokait átadni a veszprémi püspökségnek és káptalannak. A birtokcsere 1342-ben megtörtént, és ezt követően a völgy lakói a püspök helytartójának tartoztak engedelmeskedni. Az egyház mind erősebb birtokpolitikája érvényesült a Kál-völgyben.
A török korban a Balaton-felvidék tipikus végvidék volt. A nagy hadjáratok elkerülték, de állandóan kisebb harcok színtere lett. A háborúk alatt elnéptelenedett, majd ezek elmúltával ismét benépesült.

Ez tükröződik Kővágóörs életében is. A község 1553-ban puszta, de ismét benépesült, és az egytelkes nemesi összeírásokban szerepel. A település török kori történetére vonatkozóan sok adatot megőriztek a rovásadó összeírások, a török feljegyzések és a kincstári defterek. A lakosság nagy része a 16. század végén csatlakozott a reformációhoz. Egy 1779-ben keletkezett levél arra utal, hogy 1605-ben már állandó lelkésze volt a gyülekezetnek. A falu Evangélikus Lelkészségének irattárában értékes írásos anyag maradt meg, mely tükrözi, hogy az ellenreformáció idején állandó harc folyt a templom használata és a hozzátartozó birtokok tulajdonjoga körül a katolikusok és protestánsok között. A templomra vonatkozó adatokat tekintve különösen fontos az 1773-ból származó jegyzőkönyv, mely a templom eredetére vonatkozó vizsgálatot tartalmazza. Az egyházi földbirtok történetéről 1774-ből maradt fenn egy kimutatás. Ismeretes egy újabb beadvány a katolikusok részéről 1774-ből, melyben engedélyt kérnek új templom építésére. A középkori templomot végül is a katolikusok elvesztették. Mária Terézia királynőtől kapott engedély alapján a régi templomtól 15 méterre építették fel új templomukat.

Az evangélikusok a régi templomon a 18. század végétől és a 19. század folyamán is nagyméretű átalakító munkálatokat végeztek. Ezek a munkálatok egyrészt a még igen nagy számú gyülekezet számára teremtettek helyet a templom nagyobbításával. Másrészt az új vallási felekezet igényeinek megfelelő szakrális előírásokhoz teremtették meg a megfelelő feltételeket. Az építkezésekre vonatkozóan az engedélykérések mellett fennmaradtak a mesterek szerződései, záloglevelek, az adakozók gyűjtési íve stb. A gazdag írásos anyagot jól kiegészíti az Országos Levéltárban, a Batthyány gyűjteményben található térképanyag. Egy 1743-ból származó térképen a készítője – a középkori tájolást figyelembe véve – északról rajzolta meg a templomot. A nyugati homlokzatból kiemelkedik a sátortetős torony. Az északi falán az első emeleti szinten egy, a második emeleten feltehetően egy további ikerablak helyezkedett el. A keleti irányba is nyílik egy ablak a második szinten. A hajón öt ablakot ábrázoltak, ezekből három egy vonalba esik, a további kettő magasabban helyezkedik el. Ez jelezheti a hajó és az egyenesen záródó szentély elkülönülését. A tetőmegoldásban is ez érezhető. A torony tetején, valamint hátul a tetőzet gerincén kereszt látható. Az utóbbi mellett egy püspöki botot is feltüntettek. Körben a templomot lőréses kerítőfal övezi, melyet egy fedett kapu tör át. A települést is kerítőfal veszi körül. Az egyik szögleten fedett bástya látható. A rajz bal felső sarkában feltüntették Kisörs falut. Alul baloldalt a vidék jellegzetes ipari tevékenységét végzik, követ fejtenek.

A templom legrégebbi része a templomhajó. A sziklaszirtre vörös homokkőből építették fel. A sziklák közeit köves barna talajjal kiegyenlítették, majd a felületet sárga agyagréteggel borították. A templom hajója téglalap alaprajzú; északi, illetve déli homlokzata a párkány magasságáig megmaradt. A főfalak enyhén kiugró, 70 cm magas lábazatról emelkedtek. A falkutatás során a hajó szögletei mind az északi, mind a déli oldalon előkerültek. A középkori nyílásrendszerből a déli homlokzaton két félköríves záródású, kifelé-befelé tölcséres, keskeny nyílású, román kori ablakot tártak fel, melyek az 1963-ban történt átalakításig funkcionáltak. A másik két románkori ablak az átalakítások során megsemmisült. Az épület nyugati zárófalát a 19. század elején épített torony kialakításakor bontották el. Egy 1743-ból származó térkép rajzából tudjuk, hogy a középkori bejárat innen nyílt. A középkori szentély alapfalait a 18. század végi szentély belsejében találták meg. A sarkokat szépen megmunkált kövekkel armirozták. Sajnos az oltárépítményből nem maradt meg semmi. A szentélyt a hajótól lépcső választotta el. A falfelületek feltárásán dolgozó restaurátorok még találtak a hajó déli belső falán középkori falképeket. Egymás felett két színes, középkori, festett vakolatfelület helyezkedett el. Az alsó rétegen égésnyomokat lehetett megfigyelni.

A kővágóörsi román kori templomról elmondhatjuk, hogy a Balaton-felvidék jellegzetes, tömegesen elterjedt templomtípusai közé tartozik. Ezek nagyon egyszerűek, kevés építészeti részletformát tartalmaznak. A történeti anyag, az építészeti jegyek alapján azt gondolják a szakemberek, hogy a kővágóörsi templomot az Atyusz nemzetség egyik ágának tagja építette a 13. század első harmadában kegyúri templomként. Bizonyosan temetkezési helyéül is szánta, erre utal a torony alatti térben kialakított kripta. A kővágóörsi templomban még egy jelentősebb, középkori átépítés nyomait tárta fel a kutatás. A hajóban előkerült a szószék és egy mellékoltár maradványa. A déli falfelületen talált falképek, a kriptában feltárt szobortöredék egyazon építési időszakhoz köthető. A falképek, a szobor stílusjegyeit a fentemlített történeti adatokkal összevetve ez az időszak Nagy Lajos uralkodásának idejére tehető. Bizonyosan a 14. század második felében került sor a templom igényes tatarozására, mikor az egyházi befolyás a Kál-völgyben jelentős szerephez jutott. A templomot 1605-ig a katolikusok, ez után a protestánsok használták. Ez fokozatosan megváltoztatta a templom arculatát. Az 1773-ból származó jegyzőkönyv utal rá, hogy a templom 2-3 alkalommal tatarozáson esett át. A katolikusok és protestánsok 1755-ig együtt használták a templomot. A leromosodott középkori torony funkciójának pótlására, a délnyugati oldalon a két felekezet egy kő haranglábat épített, melyben új harangot is elhelyeztek. A tetőszerkezetet kijavították, a mennyezetet kék-vörös, girlanddíszítésű famennyezettel fedték. A hajó déli oldalán állt a protestánsok karzata, a középkorból származót a katolikusok használhatták.

A 18. századi szentély északi falára a fontosabb építkezéseket feltűntető jelzések, írástábla és föléje egy felirat került. Az írástábla szövegébe rejtett betűkből az 1774-es évszám olvasható ki. Felette római számokkal az 1863-as évszámot tüntették fel. Ez az időszak, mikor lezajlott a középkori templom alapvető átépítése. Az épület eredeti tömegét, külső-belső kialakítását elvesztette. Átalakították barokk teremtemplommá, és a homlokzatokon a 18-19. század díszítőjegyei jelentek meg. Természetesen ezeket az átépítési munkákat a liturgiái változások jegyében is végezték. A belső teret 1773-ban még a szűk középkori ablakok világították meg. A jobb megvilágítás céljából az északi homlokzaton három, a délin négy ablakot alakítottak ki, ez utóbbi helyen a középkori ablakok is használatban maradtak. A középkori szentélyt lebontva, az új szentély megépítésével a belső teret jelentősen megnövelték. A déli oldalon új bejáratot nyitottak. A külső homlokzaton új, függőleges lizénákkal tagolt vakolatarchitektúra készült, a lizénák vízszintes zárását a lábazat felett és fent a párkány alatt rekonstruálni lehetett. A párkánykialakítást e korból nem ismerjük. A 18. század végén a településen az evangélikusok száma fokozatosan csökkent. Az egyházi birtokokon is osztozkodni kellett a katolikusokkal. A pénzhiány okozta, hogy a templom átalakítási munkálatai, berendezésének elkészülése nagyon elhúzódott. A templom északi illetve déli, belső homlokzata mentén álló, szépen faragott fa karzat 1776-ból való.

 

Forrás:
Mezősiné Kozák Éva: A kővágóörsi evangélikus templom In.: Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet – műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Back to Top