Kisboldogasszony- templom | Magyarszecsőd

Kisboldogasszony-templom

Magyarszecsőd

Vas megyében, Körmend keleti szomszédságában, az egykori Szecsődön épült a kis falusi templom – ma magyarszecsődi római katolikus temploma, melyet a falusi téglaépítészet XIII. századi emlékei közé sorolták és műemlékké nyilvánították.

Vas megye

9912 Magyarszecsőd, Fő út
Telefon: 94/410-172

A templom rövid története

A település első okleveles említése 1205-ből származik. Ekkor adományozta II. András Churnuk fia Istvánnak azzal a megkötéssel, hogy templomot építenek ide. A család ekkor vette fel a Szecsőd nevet. A falut egészen a 19. század végéig ők birtokolják. Az 1242-1260 között felépült a római katolikus templom, amit Kisboldogasszony tiszteletére szenteltek fel. Az egyhajós román stílusú épület téglából készült. A hajóban és a szentélyben található festések a 17. századból valók. A főoltár 18. században készült barokk stílusban. A 19. században toronnyal bővítették. A templom a faluegyesítés előtti Egyházasszecsőd területén áll.

Az egykori oklevelek tanúsága szerint II. András uralkodása első évében 1205-ben adományozza a Rába folyó melletti Lápsa birtokot a mai Magyarszecsődöt és környékét Csernök fia Istvánnak, minden hasznával, tartozékával: halastavaival, berkeivel, rétjeivel, erdeivel. Az említett terület dűlőneve még ma is él. Magyarszecsőd neve az oklevelekben többféle változatban megtalálható. A nevek vizsgálata alapján bátran állíthatjuk, hogy az adományozást követő nagyon rövid időn belül épül fel a község „Mindenszentek” tiszteletére szentelt egyháza. A templom a XIII. sz. első felében épült, ezt az előkerült építészeti részletek is megerősítették. Egy 1356-os oklevél szerint 1283-ban végzett birtokelosztásnál a templom kegyurasága közös maradt, tehát már állott.

A XIV. században már több oklevélben találkozunk a községgel, templomáról azonban nem történik említés. A XV-XVI. századról nem vallanak az írások. A XVII. században a templom a hitújítók kezén van. Ettől kezdve rendszeres feljegyzések alapján ismerjük fejlődését. Az 1698-as forrás részletes leírást ad róla, szinte elénk varázsolja állapotát: ,,A templom a község közepén, nyílt és tágas helyen van, reges régen Isten dicsőségére és Mindenszentek tiszteletére a katolikusok építtették, keletelve van, tágas temető veszi körül a templomot. A temetőt részben árokkal, részben cövekelt, hasított deszkával kerítették, amely helyenként töredezett és nyitott, ezért ki és be átjárható. Maga a templom zsindellyel fedett, de a szentély fölött rongált, tornya nincs. Harangja van a templom melletti fából készült haranglábon, amelyet zsindely fed és itt szoktak harangozni. A templomnak deszkából készült és avult menynyezete van. Rácsosán elválasztott és kétrészes fa kórusa, kő szószéke, elég sok, de rendezetlen ülőpadja van. Padozata szinte semmi nincs, csupán a külső szint található meg egyenlőtlenül, mert az oda való temetkezés miatt nyitottá vált és elformátlanodott.”

A következő látogatási feljegyzés szinte szó szerint idézi a korábbit. 1720-ban a templom ismét a katolikus szertartások színhelye lesz, változik azonban a védőszent. Ettől az időtől ugyanis Kisboldogasszony a templom titulusa. Az 1756-os évben a vizitációs jegyzőkönyv megemlíti, hogy a szentélye boltozott, a többi része táblamennyezetes, fából készült a tornya, a szószék és a kórus. A nyersen hagyott fa szószék felett muzsikáló angyalszobrok láthatók. Egyetlen kapuja nyugatról nyílik. Ebben az időben tehát más bejárat már nem volt. Említés történik a kriptáról, amely a szentély alatt helyezkedik el. A templom berendezése ekkor három oltár és alkalmas padok. A leírt oltárok egyike sem hasonlít a ma meglévő főoltárra. A külső leírása érdekes megjegyzésként rögzíti, hogy ,,a szentély falán három kereszt tűnik elő” a keleti homlokzaton. 1780-ban jó állapotban áll a templom, belső festése 1777-ben fejeződött be. A fenyőfából készült fa kórus és szószék ekkor már festett. ,,E templomnak nincs sekrestyéje, de a főoltár mögött van egy eléggé szűk hely, amely sekrestyéül szolgál.”

Az ekkor kifogástalan templom állaga 35 évvel később ,,olyan elhanyagolt állapotban van, hogy romossága fenyegető”, és ezért a püspök a ,,Vallás Alapból” kíván a Szecsődi esalád részére segély kiutalást szerezni, hogy „mielőbbi renoválásáról gon doskodjanak”. 1815-ben már áll a sekrestye, amely szilárd anyagból „téglából rakva, hozzáépült a templomhoz, zsindellyel fedték, és egy szekrény van benne”. 1831-ben még mindig a Szecsődi családé a kegyúri jog, akik nem sokkal az említett egyházlátogatás előtt restauráltatták a mennyezetet, a templom külső és belső helyreállítása pedig folyamatban volt. A XIX. század folyamán épült a templom nyugati homlokzata előtt ma is álló torony és 1873ban egy téglakarzat beépítésére került sor. A templom kegyura 1910-ben özv. Batthyány Béláné, aki a belsőt renováltatja, a régi táblamennyezet helyett egy koporsóboltozatos fa menynyezetet készíttet és kifesteti a templomot. A mai barokkos vonalú sisak 1905-ben egy villámcsapás után kerül a toronyra.

építészeti formái alapján a magyarszecsődi templomot a délnyugat-dunántúli késő román téglatemplomok csoportjába sorolhatjuk. A homlokzatok képét az apszist és a hajót egyaránt tagoló, árkádos lizénasor határozza meg. Ez az elem feltehetőleg a csallóközi Deáki 1228-ban felszentelt templomának hatására terjedt el a Dunántúlon. Vas és Zala megyében a XIII. század közepétől, valószínűleg már a tatárjárás után több, félköríves szentélyű, falusi téglatemplom épült lizénás-ívsoros díszítéssel (Becsehely-Pola, Búcsúszentlászló, Csatár), ezek a magyarszecsődi templom legközelebbi párhuzamai. Hasonló homlokzati díszítést találunk a környék körtemplomain (Bagodvitenyéd, Kallósd, Nagytótlak, Ják-Szent Jakab kápolna), melyek szintén a XIII. század második felében épültek. Ebben a konzervatív késő román stílusban építkező csoportban csúcsíves részletformák is megjelennek (belső ülőfülkék a becsehely-polai, zalamindszenti, kallósdi, vitenyédszentpáli templomban stb.); a magyarszecsődi templom ugyanezt a stílustörténeti átmenetet mutatja a lizénasor árkádjain, a diadalíven, a fülkék ívelésén és a kapu belső bélletén.

Az ásatás hozta napvilágra a nyugati karzat pilléreit és falpilléreit, melyek az alaprajzi elrendezést és a belső téralakítást lényegesen meghatározzák. Művészettörténeti kutatásunk az egy hajós falusi templomokban megjelenő nyugati karzatot a nagy, három hajós nemzetségi monostorok kegyúri karzatai hatásának tartja; ez az alaprajzi típus a XIII. században terjedt el országszerte, rendszerint két pillérrel, de a keskenyebb templomokban csak eggyel. A karzatok rendeltetésével kapcsolatban azóta jogos kételyek merültek fel. Kovács Béla kutatásai szerint a kegyurak helye a liturgikus cselekmények alatt nem a karzat, hanem a főoltár előtti rész; amenynyiben a nyugati karzat valóban kegyúri hely, ott csak magánkápolnát kereshetünk; ha más használati módot feltételezünk, orgonakarzatra kell gondolnunk. Magyarszecsődön a karzat rendeltetésére vonatkozólag nincs közvetlen adatunk, arra azonban van, hogy a templom hasonfunkciót töltött be, mint a nemzetségi monostorok: a család összetartását szolgálta, közös temetkezési helyet jelentett. Ilyen szerepe abból is kitűnik, hogy a birtokosztások során szétszakaSzecsődi család a templom kegyuraságát mindvégig közösnek hagyja. A mellékoltárok elhelyezéséből arra következtethetünk, hogy a kegyúri családon kívül más nemesek is használták a templomot, talán a lápsaiak (németszecsődiek).

A kőpillér lábazatok profilja XIII. század közepi formát mutat. Hasonló tagolású lábazatokkal találkozunk ajaki I. periódusban és a gyulafehérvári székesegyháznak a tatárjárás utáni helyreállításhoz köthető épületrészein, tehát elég nagy intervallumban. Pusztán a lábazatok alapján nem tudjuk pontosabban keltezni az épületet. Mindenesetre meg kell említenünk, hogy a közeli Jakon az 1250-es években már fejlettebb lábazatokat faragtak.
A belső térrendezés sajátos elemei a fülkék, melyek ülőfülkék nemigen lehettek, bennük vagy előttük a diadalív két oldalán mellékoltárok álltak. Ez egyúttal építészeti szerepüket is megmagyarázza, nem szükséges kereszthajó-utánzatokat látni bennük. Az épület jelentős pontja a déli kapu, és nemcsak a mai szemlélő számára. A díszes kialakítás, építészeti tagolás oka: rajta keresztül hatolnak be a hivők az épületbe, s ez az egyszerű tény a középkori ember számára jelképes jelentőséggel bírt. Krisztus szavai nyomán („Én vagyok a kapu”) a Megváltóval való azonosítás kézenfekvőnek tűnik, a román kori kapuk timpanonjában gyakori Maiestas Domini vagy Agnus Dei ábrázolások is ezt a gondolatot tükrözik.

A déli kaputól további támpontokat várhatunk a keltezéshez, mivel az egyezések alapján egy olyan kőfaragóműhely termékének kell tartanunk, amely Ják és Csempeszkopács számára is dolgozott. Szakái Ernő szobrászművész és Kőfalvi Imre kőszobrász-restaurátor vizsgálatai megállapították, hogy a kövek nem helyszíni munkával készültek, mindenesetre az építkezés időpontját segítségükkel megközelíthetjük. A baloldali belső és a jobboldali külső bimbós-leveles oszlopfő a magyar késő román művészetben megjelenő kora gótikus elemek közé tartozik, a kissé sematikus megmunkálás is a több megrendelő számára dolgozó műhely sorozatgyártására utal. A nyugati, baloldali külső oszlopfő a kapuzat legértékesebb részlete. Egymással szembenálló két, madártestű sárkányt ábrázol, amelyek visszahajló fejükkel szárnyukba harapnak. A farkak növényi inda-szerűek, levélben végződnek. Ilyen megfogalmazásban a következő helyekről ismerjük a fejezet analógiáit: Ják-apátsági templom, Csempeszkopács-r. k. templom déli kapuja, Domonkosfa-r. k. templom déli kapuja. Hasonló állatalakok a kapuk ívmezőjében, domborműként is megjelennek, Isten Báránya két oldalán : Ják-apátsági templom déli kapuja, Ják-Szent Jakab kápolna, Csempeszkopács, Nagysitke.

A timpanonok tágabb tere lehetőséget nyújt a farokból kiinduló növényi inda gazdagabb kifejtésére. A sárkány a keresztény művészetben kezdettől fogva a rossz elv megtestesítője. Különösen a repülő sárkányok rettegettek, erejük a farkukban van. A különböző szerzők, hagyományok és felfogások nyomán a sárkány ábrázolásoknak számtalan változata alakult ki, tele kétértelműséggel. Az általában negatív tulajdonságokat szimbolizáló szörnyek mellett léteztek „jó” sárkányok is. Ma már nehéz kihámozni mindazt a képzetet, amelyet egy ilyen ábrázolás magába sűrített, gyakran homályos vagy ellentétes értelemben. A testükkel egymáshoz érő, szembenálló alakok keresztet rajzolnak ki; a szárnyukba harapó, szembenálló szörnyek a passzivitás, a lustaság, a kárhozat jelképei ; az oroszlán-sárkányok (a jaki oszlopfő sárkányának oroszlánfeje van!) arra céloznak, hogy az ítélet napján a pokol sárkánya fenyegeti az embert, ha Isten elhagyja. Az idézett nyugat-dunántúli emlékeken látható összefüggésben, Isten Báránya fölött a sárkányok bizonyára a Krisztus jelképpel ellentétes jelentésűek, a kapun belépő számára intésül szolgálhattak. Az oszlopfők sárkányainak kapuőrző szerepet tulajdoníthatunk. Lehet, hogy ezeknek a falusi művészetünkben elterjedt sárkány-témáknak a korabeli hivők számára sem volt már pontos értelmük.

 

Forrás:
Pálóczi–Horváth András: A magyarszecsődi román kori templom régészeti kutatása In.: Savaria – A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)
C. Harrach Erzsébet: A magyarszecsődi r.k. templom kutatása és helyreállítása In.: Magyar Műemlékvédelem 1971-1972 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 7. Budapest, 1974)

Ajánló

Árpád-kori templomok Vas megyében 1.

A 13. század első felének nemzetségi építkezéseivel párhuzamosan folyó, Vas megyében több helyen a jáki stílus, műrészletek és ábrázolások hatásával jellemezhető falusi templomépítészetnek a 13. század közepétől egyfajta virágkora bontakozott ki. Az építkezések nagyobb számára az okleveles említések is utalnak, de mindennek legfőbb tanúi a ma is álló, esetleg egyes részleteikkel a későbbi épületekbe beépült falusi templomok. 

Back to Top