Balatonfűzfő | Mámai templomrom 

A balatonfűzfői vasútállomástól keletre, a Balaton partjával párhuzamosan húzódó alacsony dombháton, a mai r. k. templom szentélye mögött találjuk az elpusztult Máma község középkori templomának romjait. Az elpusztult középkori falu területéről, őskori (bronzkori) leleteket is ismerünk. A római korból is maradtak fenn településre utaló emlékek. (Római kőfal, telepnyomok, és szórványleletek.) A középkori falu életéről elsősorban történeti forrásaink tájékoztatnak bennünket. Az egész falu életét meghatározza, hogy a veszprémvölgyi apácakolostor birtoka, a szomszédos Vörösberény (a középkorban Szárberény), Kenese, az elpusztult Sándor és Csittény falvakkal együtt. Története szorosan összefonódik a bazilita, majd a XIII. századtól ciszterci apácakolostoréval, illetve az említett helységekével. Jól illusztrálja ez az egy falu is az egész környék középkori életét.

A falu első okleveles említése igen korai; a veszprémvölgyi kolostor Szent István-féle, görög nyelvű alapítólevelében található. Az okmányt az 1109-es Kálmán-féle átírásban ismerjük. Ezt a Szent István-féle adománylevél hiteles másolatának tekintik. Az 1109-es latin nyelvű átírásból megtudjuk, hogy korábban (az adományozás előtt) ez a vidék királyi udvarnokföld volt és öt falut — köztük másodiknak Márnát — a király örökjoggal a monostornak adományozza. 1296-ban Lodomér esztergomi érsek újból átírja az István-féle alapítólevelet, majd meg is erősíti. Ebben a megerősítésben már a falvak egyházainak nevei is szerepelnek: a kenesei Szent Mihály, a szárberényi Szent Márton, a mámai Szent László templom (amely a Szent Márton egyház filiája) és a padragi Szent Mihályról nevezett templomok. Máma falu egész középkori története folyamán szomszédai közül Berénnyel (Szárberény — ma Vörösberény) marad a legszorosabb kapcsolatban, A falu, illetve lakóinak legközelebbi említésével 1305-ben találkozunk; a veszprémi káptalan és a paloznaki nemesek perében Mamáról három ember tanúskodik. 1328-ban Szárberin határjárásakor említik újból a falut.

1339-ben egy szárberényi birtokperben, amelyben a monostor, a káptalan és Miske fia Pál, herényi birtokos osztozkodnak bizonyos földterületeken; olvashatunk a mámai jobbágyok legelő- és erdőhasználati jogainak szabályozásáról. 1352-ben ismét Keszi, illetve Potvására (Papvására) határjárásában szerepel a veszprémvölgyi Mária-monostor mámai birtoka. Nagy Lajos király is megerősítette a monostor kiváltságait, az okmányban megint Sancti Ladislai de Mama egyházáról olvashatunk. 1397-ből ismerjük a mámai birtok újabb határjárását. A XV. század elejéről tudunk a mámai Szent László egyház plébánosáról, akit a szárberényi, kenesei, padragi és csittényi plébánosokkal együtt a veszprémi Mindszent egyház prépostja (Ozorai Pipo káplánja) el akart fogatni. A század közepén magáról a faluról keveset hallunk. Tudjuk, hogy a veszprémvölgyi kolostor kiváltságait V. László is megerősíti. 1456-ban pallosjogot is kapnak.

Később Márnáról is, a kolostor többi birtoka mellett közel 150 éven át, az összeírásokból értesülünk: 1531-től 1545-ig a veszprémvölgyi apácák birtokaként szerepel a falu a dicálisokban.2i 1531-ben öt portát írnak össze, nyolc portát a törökök felégettek; 1536-ban nyolc portát láthatunk beírva és egy új épületet, meg hét elhagyott portát; 1542ben négy szegény porta volt — és tizenkét adózó; 1543ban ugyancsak tizenkét adózó. A Podmaniczky-család kezében levő balatoni falvakat csak 1552-ben sikerült az apácáknak visszaszerezniük, amikor már Körmenden vannak. Pápán iktatják őket újra a Veszprém körüli birtokaikba. Birtoklásuk csak jelképes ezután, hiszen nagy távolságra élnek a falvaktól. Mutatja ezt az is, hogy hiába erősítik meg őket 1503-, 1567-, majd 1582-ben is, ismét csak előfordul, hogy a tényleges helyzetet mutató tizedjegyzékben Palota tartozékaként szerepel a falu. 1578-ban „ad arcem Palota” szerepel az összeírásban. Egyidejűleg a török kincstári defterekben is megtaláljuk Márnát, mint a fehérvári szandzsákbég birtokát.

1588-ban a körmendi monostor birtokába kerül a falu, majd a XVII. század elején azonban valamilyen újabb telepítésre kerülhetett sor, mert az apátság 1617-ben készített urbáriuma nagyobb népességről tanúskodik. 1625-ben II. Ferdinánd a győri jezsuitáknak adományozza a lébényi bencés apátsághoz és a veszprémvölgyi kolostorhoz tartozott birtokokat és kezelésüket Dallos Miklós győri püspökre bízza. Így az 1626-os összeírásban már a püspök birtokai közt szerepelnek. 1629-ben a birtokok kezelését a veszprémi püspök veszi át. A jezsuitákat 1638-ban két ízben is megerősítik birtokukban. Az 1646-ból származó urbáriumban Mamán 26 egész telkes, 4 féltelkes jobbágyot és 4 zsellért sorol fel az összeíró. 1666-ban 23 telken 25 jobbágy él, 1691-ben pedig 22 telken 42 jobbágy. 1696-os összeírásban a falu már nem szerepel. A következő esztendőkben a veszprémi kolostor eddigi birtokai a jezsuiták kezén maradnak, akik a XVI. század viharai után megrongálódott templomok kijavításáról is gondoskodnak.

A Rákóczi-szabadságharc idején (1707) Tallián Ádám kapta meg a falut, mint elkobzott fiskális birtokot. 1717-ben a Balaton körüli birtokok ismét a jezsuiták kezén vannak, ám ekkor már Márnát, mint pusztát, Berényhez csatolják. 1719-ben Máma és Sándor elhagyott puszta falvaknak számítanak, melyeknek földjét a szomszédos falvak lakói művelik. 1773-ban a jezsuita rend javait, az Állami Tanulmányi Alap kapja meg. Utolsó ismert adatunk, amely Máma faluról szól, a XIX. század elejéről való. Eszerint az egyik kenesei harangon: „in honorem sancti Ladislai pro praedio Mama” felirat van. A század 60-as éveiből Rómer Flóris leírását és rajzát ismerjük a romról. Ekkor már összedűlőfélben van, de szentélye még boltozott, északi oldalán két fülkének van nyoma, a hajóban két ablak látszik. A falak még a mainál magasabban állnak, sárga festés látható rajtuk. A XX. század elejéről származó fényképeken a hajó nyugati falán kis harangot látunk. Fűzfő-fürdőtelep 1925 után — a parcellázás után — kezdett kiépülni. 1930—32-ben új templomot építettek és ennek alapozásához bontották le a romtemplom délnyugati sarkát. Sajnos, kincskereső jellegű turkálások az 1930-as években feldúlták a templom belsejét. A rom a műemléki helyreállítás megkezdéséig fokozatosan pusztult.

A régészeti kutatás nyomán egy egyenes szentélyzáródású templom romjai kerültek elő. A templom a középkori szokásnak megfelelően keletelt, hossztengelye 30°-kal tér el északi irányba kelettől. Hajójának mérete 6,40 x 8,55 méter, a szentélye 2,70 x 4,00 méter. Falai átlagosan 80 cm vastagok. A hajó nyugati falából csak az alapozás maradt meg. A déli fal nyugati szakasza és vele az egykori bejárat elpusztult. Keleti szakasza majd 4 méter magasan maradt meg, benne két román ablak kávájával. Az elpusztult ajtónyílás nyugati oldalán levő kis, nyelv alakú falnyúlvány valószínűleg a bejárati ajtó eloépítményének maradványa. Az északi hajófalat a sekrestyébe vezető ajtó osztotta ketté. Mindkét szakasza egyformán közel 4 méter magasságban maradt meg, de a nyugati kissé megdőlt, kifelé hajlik. A diadalív feletti oromfal déli oldala nagyjából a tető egykori hajlásszögét mutatja, keleti oldala azonban lepusztult. Az oromfalon a hajó és a szentély tetőtereit összekötő átbújó nyílás, efelett pedig a hajó feletti tetőteret megvilágító keleti ablak alsó része látható. A szentély déli és északi fala a belső teret fedő, kőből rakott dongaboltozat vállaival együtt kb. 2,5 méter magasságban állt. A déli falban levő nagy, alaktalan kitörés az itt levő ablak helyét mutatja. A keleti végfalban a déli fal ablakaihoz hasonló résablak volt. A keleti fal belső oldalán jól látszik a dongaboltozat vonala. A szentély északi falában 40 x 50 cm méretű fülke van, talán pastoforium. A sekrestye átlag 50 cm magasan feltárt kőfalai semmiféle részletképzést nem mutatnak. A hajóból bevezető ajtó rézsűs káváiban levő két horony az itt állott fátok helyét mutatja. Az ajtónyílás két oldalán, a belső szint felett 170 cm-rel a sekrestyét fedő dongaboltozat kiszakadt vállai láthatók.

Forrás:
Sz. Czeglédy Ilona – Koppány Tibor: A Balatonfűzfő–mámai románkori templomrom (A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Veszprém, 1964))