Zalaszentmihály | Szent Mihály-templom

1234-ben sanctus Michaelem iuxta Plyske néven említi egy középkori irat, 1408-ban Piliskezentmihal, Zentmíhal 1468-ban, Peleske Zent Myhal 1485-ben, 1877-ben Zalaszentmihály. Történetének kezdete megelőzi írásbeliségét. A honfoglalás kora előtti leletek közt kiemelendő, hogy a közeli Horvát (Basa)- hegyen ősi település sírkamráját, a Széchenyi féle csatornaépítés közben pedig egy óriás, állítólag 242 centiméteres Góliát tőzegbe konzervált csontjait ásták ki. Kelták, avarok, szlávok telephelye a mocsarakkal védett terület. Egyesek a Tihanyi alapítólevélben is írva vélik: „Zszmt., mint a pílískei bencések falva” Első említésétől fogva fontos hely a Széviz völgyében. 1334-ben Szent Mihály nevét viseli temploma, egyházának papja János, aki 40 széles dénárt fizet pápai tizedként. A törökök által elpusztított pálos rendi kolostor perjelét 1498-ban Orbánnak hívták.

1482-ben Mátyás király Egervári Lászlónak, testőrkapitányának adja. Az 1500-as évek elején a Both család kezében volt, és a megőrzött okmányok tanúsága szerint gyakran voltak perben egymással, s okoztak egymásnak nagy károkat. Magszakadásuk után 1558-ban „Peleske Zenthmyhal possessío” egész területét Saaghy Imre és Peleskei Erdewgh Gergely kapja a benne levő nemesi kúriákkal, valamint Bucsa, Nág-falu, Szentlőrinc és Várfölde egész területeivel együtt. De a beiktatásnál többen ellentmondanak, s néhány év múlva a fenti családokról nem adnak hírt az iratok. Ellenben a Both család leányai hosszú birtokvitákat nyitnak az őket illető részekért. Azt is elérik, hogy 1570-ben a possessio négy országos vásárt tarthat Szent Antal napján, virág vasárnap, Szent Péter bilincsei és Szent Miklós püspök napján. A heti vásár napja a szombat.

A korábban virágzó település a török időkben sok megpróbáltatásnak volt kitéve. A portyázó török katonák gyakran nemcsak anyagi javakat, hanem embereket is elraboltak majd súlyos váltságdíj ellenében engedték csak szabadon foglyaikat. Az emberek ezért védettebb helyekre, például Pölöskére húzódtak. Folyamatosan csökkent így a falu népessége, de nem lett puszta. Kanizsa eleste, 1600 után a sarcolás fokozódik. A török meg is adóztatta az itt élőket. A XVII. szászad végén a falu Baboczay Ferenc és Balogh Péter kezében van, akiknek a török időkben házanként két forinttal adóztak. Az utolsó török földesúr Ahmet Ispaya volt, akinek házanként hat forint adót fizettek évenként, ezenkívül robotot és természetbenit szolgáltatásokat adtak. A szultánnak évi négy forinttal adóztak. Ezenkívül két hosszú fuvart kell teljesíteni Kanizsára. A Kanizsát visszafoglaló hadművelet, a török utánpótlás megsemmisítésének és a védők ki-éheztetésének terve részeként, a császári csapatok parancsnoka, Plaquada felégettette a falut. Ám Kanizsa felszabadítása után a falvak hamarosan kezdtek újra benépesülni, és új házakat építettek.