Urunk színeváltozása-templom
Vép
A község, mint az udvarnokok faluja, először 1217-ben szerepel az oklevelekben, de már 1186-ban vépi szabad udvarnokokat említ egy III. Béla által kiadott oklevél. 1280-ban IV. László Rubinus vasi ispán birtokába adta a falut, 1386/87-ben pedig Zsigmond király Ellerbach Jánosnak és Bertoldnak adományozta. A család utolsó sarja, Ellerbach János Vépet is, hasonlóan más Vas megyei birtokaihoz, így a monyorókeréki uradalomhoz, 1496-ban Bakócz Tamásra hagyományozta. 1499-ben, királyi megerősítéssel, Bakóczra és unokaöccsére, Erdődy Péterre is szállt a birtok. Az Erdődyek a II. világháború végéig birtokolták, ők voltak egyben a templom kegyurai is. A templomról, illetve papjairól kevés középkori adat ismert. 1298-ban szerepel a Szent András-templom plébánosa, István, 1424-ben pedig Simon volt a plébános neve. 1393-ban az Ellerbach testvérek panaszára Zsigmond király megtiltotta a győri püspöknek, hogy Vép lakóit és jobbágyait régi szokásuk ellenére tized fizetésére kényszerítse, mivel azt régtől fogva plébánosaiknak adják.
Az épület egyes faragványos részletei középkori eredetre utalnak. A templom a 16. századi református korszakot követő rekatolizáció során visszanyerte középkori titulusát: a 18. században ismét Szent András-templomként említik. A 18. század első felében átépítették, a munkálatok évszámára vonatkozóan 1728-as és 1734es adat egyaránt előfordul a szakirodalomban. Ez az építkezés azonban csak részleges volt, mivel az Acta Cassae Parochorum túlnyomórészt az 1730-as évekből származó leírásai között csak a Szent András tiszteletére szentelt templom nemrég helyreállított tetejéről és sekrestyéjéről van szó, a többi része romos állapotban volt, falai és boltozata sürgős helyreállításra szorultak; ekkor még körülötte terült el a részben fallal övezett temető. Az 1756-os vizitáció már megváltozott, ma is érvényes Urunk színeváltozása titulusát említi. 1788-ban Szily János szombathelyi püspök szentelte újjá az akkor már nagyjából mai formáját mutató templomot. A kereszthajó és a torony 1848-1849-ben nyerte mai képét, a déli kereszthajó ajtajának, illetve a tornyon nyíló nyugati bejáratnak a vas kilincsein is 1849-es évszám olvasható. (Ezt az építkezést csupán egy-két évvel előzte meg a vépi Erdődy-kastély 1846-1847-ben végrehajtott, romantikus stílusú átépítése; az építtető mindkét épületen gróf Erdődy Sándor volt.) 1862-ben is dolgoztak a templomon.
A szentélytől délre 1898-ban emelték az ún. iparosok sekrestyéjét (a valódi sekrestye az északi oldalon található), felette az Erdődy-oratóriummal. 1929-ben általános helyreállítás során a teljes belsőt kifestették, ekkor készültek a ma is meglévő üvegablakok. A külső mai, neoromán vakolattagolása, a félköríves záródású nyílások, illetve a kisebb, kerek ablakok keretelése, a zárópárkány alatti fogrovat a félköríves ívsorral, a függőleges falsávok és az egységes kőlábazat vagy 1898-ban, vagy 1929-ben készültek. A legutolsó, 1981. évi, külső tatarozás alkalmával a déli kereszthajó homlokzatán megtisztították a vakolattól a bejárat késő gótikus kőkeretét, és a vakolatba vágott sávban szabadon hagyták a hajó déli falában láthatóvá vált, feltehetően román kori, hengeres kőfaragványokat. Az újravakolás előtt készült felvétel alapján az egymás fölé helyezett darabok másodlagosan kerültek ide. Együttes magasságuk 198 cm. A déli kereszthajó szemöldökgyámos, késő gótikus ajtókerete ezen a helyen másodlagos helyzetű. Az eredeti templom gótikus periódusából származhat, vagy még az Ellerbachok, vagy Bakócz Tamás idejéből. Az északi kereszthajó homlokzatán hasonló, ugyancsak szemöldökgyámos kőkeret található befalazva, a kő felületét azonban itt bevakolva hagyták. Ez ebben az állapotában egyszerűbb részletformálásúnak tűnik, mint a déli, és a szimmetria kedvéért kerülhetett ide; a 19. század közepén faraghatták.
Forrás:
Lővei Pál-Ivicsics Péter: Vép, római katolikus templom In.: Horler Miklós szerk.: Vas megye műemlékeinek töredékei 2. Magyarszecsőd – Zsennye (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 6. Budapest, 2002) Tanulmányok – a töredékek katalógusai