Tiszavasvári | Református templom

A mai templom helyén a XIV. század első évtizedében már kétségtelenül állott egy kőtemplom, amelynek építését az első, 1319-ben kelt említésnél lényegesen korábbra kell tennünk. A templom védőszentje Szent Mihály arkangyal volt, erről kapta a falu is a nevét. A település valószínűleg a tatárjárás után, a XIII. század második felében keletkezett, mégpedig az egykori szabolcsi vár birtokán. Telepítője minden valószínűség szerint a Nyírség középső területein birtokos BalogSemjén nemzetség második, névszerint ismert tagja, Mihály (1250—1292) lehetett. A falu alapítója a templom védőszentjéül a saját névadó védőszentjét választotta, viszont a falu nevét az egyház patronusáról vette. Ebben az időben ez a névadási gyakorlat általános volt. Az új falu azonban — legalább is kezdetben — nem lehetett valami népes település. Az alapító Mihály három fiának 1319-ben bekövetkezett osztozkodáskor a templomtól észak felé az út két oldalán álló házak Istvánnak, a templomtól nyugati irányban álló házak egy része Lászlónak, más része Mihálynak maradt. A testvérek megállapodtak abban is, hogy a megosztott falu belső telkeinek tartozékait, mind a legelőket, erdőket, rétekét és kaszálókat, mind pedig a templomot közösen és osztatlanul használják. Ellenben mindenik testvér jogot kapott arra, hogy saját falurészére jobbágyokat szerezhet és telepíthet.

Az oklevélben említett templom a mai helyén, mesterséges őshalmon, az egyébként sík terepből jól kiemelkedő szinten állott, félköríves szentélyzáródású, egyhajós román stílusú templom lehetett, de méretei szerint a jelentékenyebb nagyságú egyházak közé tartozhatott. Méreteit is tudjuk abból a vizsgálatból, amelyet 1754-ben és 1755-ben végeztek a korábban mintegy 10—12 év előtt — végrehajtott tatarozás megállapítására. A templom hajójának hossza belül mérve 12 öl volt, szélessége szintén belül 4 öl 1 arasz, kívül két arasz híján öt öl. A templom keleti végét kerek záródásúnak mondja a jelentés, ezt a részt az 1742—43-ban végrehajtott javítás során a falak egyrészével kénytelenek voltak lebontani, de az új falak a régi alapokon épültek. A még ki nem javított falak is erősen rongáltak voltak, belülről három, kívülről egy fagerendával megtámasztva. Ha ezeket a méreteket a mai alaprajzra rávetítjük, szembetűnően látszik, hogy ezek megfelelnek a mai főhajó hosszának, a mai nyolcszög belső oldalától a torony alatti karzat tartópilléréig mérve. A mai főhajó szélessége pedig, az északi karzat szélességének leszámításával, pontosan megfelel a középkori temploménak. Tehát a jelenlegi déli főfal, teljes egészében az egykori középkori templom alapjaira van építve, a keleti nyolcszögű záródás követi a korábbi félkörös fal vonalát; az északi oldalon és a torony alatti végén a karzatot tartó pillérek a földig lebontott középkori alapfalakon állnak. Nyilvánvalóan téves tehát a megyei monográfia írójának az a megállapítása, hogy a szentmihályi református templom a XVI. században épült.

A templom további sorsáról évszázadokon keresztül semmit sem tudunk. Az 1332—36-i pápai tizedjegyzékben, bár a környéken több egyházas falu meg van nevezve, Szentmihály egyháza nem szerepel. A falu életfolytonossága sohasem szakadt meg, a XIV — XV. század folyamán azonban a szomszédos Büdmonostora jelentékenyebb hely lehetett nála. Az 1556-i Szabolcs megyei dézsmajegyzék szerint, azonban a XVI. század közepén Szentmihály a dadái járásnak alighanem a legnépesebb helye. A XVII. század második felében a lakosság áttért a kálvini hitvallásra. A református egyház fennállására az első adat 1608-ból származik, 1620-ban a falu átmenetileg elnéptelenedett, de három év múlva Lónyay Zsigmond segítségével újra benépesedett. Ez idő tájt lakossága már hajdú szabadalommal élt és minden valószínűség szerint ebben az idő tájban alakult ki a mai napig felismerhető ólaskertes településformája. A középkori templom homlokzatán befalazott, 1667 évszámot viselő kő, a falu történetírója szerint, az ebben az évben végrehajtott renoválásra utal.

A mai tiszavasvári (régebben büdszentmihályi) református templom közvetlen környezete, alaprajza, stíluselemei, méretei, külső és belső formája következtében, Szabolcs-Szatmár megye egyik legérdekesebb ilyennemű építménye. Mai alakjában ugyan 200 évesnek sem mondható, de a XVIII. században három ízben végrehajtott átépítése és bővítése egy korábbi, már a XIII. század végén is fennállott templom alapfalainak részbeni felhasználásával történt. Az átépítések és bővítések egyes fázisait ismerjük, a rendelkezésünkre álló levéltári adatokból az ősi templom méretei is megállapíthatók. Sajnos, a XVIII. századi bővítéseket végrehajtó mesterek közül csak egynek ismerjük a nevét, ami azért nagy kár, mert e században végzett toldások és átalakítások méretei, technikai megoldásai arról tanúskodnak, hogy e névtelen mesterek tudása bizonyos vonatkozásokban meghaladta a szokványos vidéki építőmesteri szintet, stílusérzékük azonban nem tartott lépést a mesterségbeli tudásukkal, ami szintén nagyon jellemző ebben a korban a provinciális építőművészetünkre. Ennek ellenére az építés egyes fázisainak feltárása jellemző fényt vet a XVIII. század második felében az alföldi építőművesség színvonalára.

A mai templom alaprajza szabálytalan kereszt, a kereszt szárait a nyugati homlokzathoz csatlakozó torony, az északi oldalon a főhajó kereszttengelyében elhelyezett, a templomtesttel egy magasságú porticus, a délkeleti oldalon a kereszttengelytől kissé nyugatra eltolt, a főfalak magasságánál kissé alacsonyabb másik bejárati csarnok alkotják. A főhajó hossztengelye kissé szokatlan tájolású, mert a szokott К —Ny-i iránytól észak felé 40°-al elhajlik és így nagyjából az ÉK—DNY-í iránynak felel meg. A torony sem áll pontosan a homlokzat középvonalában, hanem a DNy-i sarok felé aránytalanul eltolódott. A sokszorosan megtört falsíkok, főleg az északi oldalon és a homlokzat középvonalától dél felé eltolt torony elrendezésével elárulják, hogy többszöri, egymástól független átépítés következtében keletkeztek. Ezt a feltevést alátámasztja a templom belső térbeosztása is. Az alaprajz szerint egységesnek látszó 27,65 m hosszú és 13,40 m széles, a nyolcszög három oldalával záródó hajó tulajdonképpen két különálló részből áll, ezek szerkezetileg is elválnak egymástól. A főhajó egész északi oldalán 4,90 m szélességben emeletes karzat húzódik végig, amelynek a főhajó felé négy-négy, különböző átmérőjű boltíves nyílása van. A karzat földszintjét csehsüveg, emeleti terét pedig gömbsüveg boltozat zárja le. A boltívek három, vaskos nyolcszögű pillérre, s a keleti és nyugati falból kiugró, hasonló alaprajzú félpillérekre támaszkodnak.

A főhajó keleti végében 3,40 m szélességű földszintes orgonakarzat húzódik, két nyílású lapos boltíve négyszögletes téglapillérekre támaszkodik. A főhajó nyugati torony alatti végében húzódó keresztkarzat 4,20 m széles, a 6 méter átmérőjű lapos boltívét egyfelől a főfal, másfelől egy négyszögletes tömzsi téglapillér támasztja alá, az északi karzat és az említett téglapillér közti 2 méteres távolságot az északi karzat homlokfalához támaszkodó félboltív-indítás hidalja át. A főhajó tényleges szélessége csupán 8.50 méter, terét négy gömbsüveg boltozat zárja le. Az egyes boltívek közt a távolság egyenlőtlen (a templom keleti végétől a torony felé haladva sorban 3,40, 6,20 és 7,10 méter). A templom belső térhatása a sokféle szerkezeti és méretbeli eltérés miatt meglehetősen zavaros, csupán a karzaton felüli tér ad némileg egységes képet. Amilyen kevéssé egységes hatást kelt a belső térkialakítás, éppen olyan kevéssé egységes — az épület tekintélyes tömege ellenére — annak külső megjelenése is. A templom ma az utca szintjétől mintegy 2,5 m magasra kiemelkedő, szemmel láthatóan szabályos alakú, mesterséges eredetűnek tekinthető emelkedésen áll. A tényleges főbejárathoz, az északi nyugati oldalon kétszeresen megtört fallal 4,80 méterre előreugró 9 méter széles porticushoz kívül lépcső vezet fel. Az előcsarnokból két oldalt egy-egy egykarú lépcső vezet a karzatra. A porticus enyhén hullámvonalas záródású homlokfalában a bejárati ajtó felett jellegtelen, faragott kőkeretű tábla van elhelyezve, a tábla felett körből kiinduló szalagdísz. Ez a felirat az újjáépítés befejezésének évét jelöli.

A sokkal egyszerűbb kialakítású déli porticus bejáró kőkeretes ajtaja nyomott boltívű, a boltív záró kövébe bevésve: og, ami ismét az újjáépítés évére utal. A templom délnyugati végén, a középvonaltól dél felé eltolt 6X6 méteres alaprajzú zömök testű torony közepén, jellegtelen bejárat nyílik a főhajó középvonalának megfelelően. A tornyot a két külső sarkán vaskos, kettős tagozású téglapillérek támogatják. A déli fal nyugati végén a porticustól balra levő, a többitől erősen eltérő zömök pillér, a torony alatti karzat földszinti boltívének a főfalra gyakorolt nyomását egyenlíti ki. A déli fal keleti végén, a porticustól jobbra látható, a sarokpillérekkel azonos méretű és tagozású pillér a főhajó tetőboltozatát tartó ív alatti belső félpillért támogatja. A kb. 20 méter magas tornyot provinciális barokk ízlésű sisak fedi. A toronybejárat két oldalán a lőrés alakú nyílások az ablakokat helyettesítik. A külső falsisakok különböző méretei miatt a köríves záródású, díszítés nélküli ablaknyílások méretei is eltérőek egymástól. Az épület tömegének aránytalanságait a környező dús növényzet csupán enyhíti, de nem tünteti el.

A templomot szabálytalan négyszöget alkotó téglakerítés veszi körül. A kerítés ÉK-i és DK-i oldalán kb. két méter magas, romladozó, terméskővel vegyesen rakott, helyben égetett téglából épült; a DK-i és DNy-i sarkán egy-egy 5 méter átmérőjű, a külső oldalán kulcsos lőréssel ellátott, boltozott, zsindellyel fedett toronyszerű építmény áll. Ezeket a tornyokat a helybeliek „kásamáté” néven emlegetik, a kazamata elnevezés helyi változataként. Régebben a kőkerítés mindkét sarkán állott egy-egy ilyen saroktorony, összesen tehát négy, de ezeket az ÉNy-i és DNy-i kerítésrészekkel együtt lebontották. A lebontott kőkerítés helyén most szecessziós jellegű kovácsolt vasrácsos, téglaalapú kerítés húzódik. A kőkerítés még álló délkeleti részén a porticussal szemben kapu van, amelynek köríves kapunyílása felett az egykori kőhomlokzat, kettős homorú ívű barokkos záródása még a mostani romladozó állapotban is felismerhető. A kapu két oldalán egy-egy kulcsos lőrés látható. A kerítés által bezárt területen, sőt feltehetően részben azon kívül is régen temető lehetett, mert az 1930-as években a templom villámhárítójának földelését javítva, a feltárt gödrökben öt, koporsós temetkezésre utaló sírt tártak fel.

Forrás:
Huszár Lajos: Der Münzfund von Nyíribrony In.: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. – 1961 (Nyíregyháza, 1964)