Tállya | Szent László-templom

A település történetének összeállítása során nyilvánvalóvá vált, hogy bár Tállya csak 1255-ben bukkan fel az írott forrásokban, alapítása ennél jóval korábban történhetett. A falut 1255-ben az Aba nemzetség debrői ágához tartozó Tállyai család birtokaként említik, azonban ófrancia eredetű neve Ctaille – ’vágás’) alapján állítható, hogy olyan vallon hospesek alapíthatták Leányfaluként, akik a környék eredendően királyi birtokain már a XII. század elején megtelepültek. Az Aba nem csak a XII. század végén szerzett hegyaljai birtokrészeket, így kerülhetett Tállya is a nemzetség egyik ágának tulajdonába. Később a település határában felépült vár uradalmának része volt, annak sorsában osztozott.

A középkori írott források csupán néhány konkrét épületről tesznek említést. Közülük a legkorábbi a település temploma (a mai r. k. templom elődje) volt. A templom (pontosabban annak papja) először ugyan csak pápai tizedjegyzékben (1332-1335) szerepel, de szintén a tállyai plébánosra vonatkoztatható egy 1290 és 1301 között történt hatalmaskodás kárvallottjáról szóló adat is. Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy ha a mai r. k. templom titulusa (Szent László) a középkorra megy vissza, a templom – kutatás híján egyelőre ismeretlen – első formája nem épülhetett meg 1192 (I. László kiály szentté avatásának időpontja előtt. A templomot az újkorban körítőfal övezte, ez talán már a középkorban megépült. A tállyai plébánosok neve későbbi középkori forrásokban is fel-fel bukkan. A település temetője kezdetben – ahogy ez általános volt -, a templom körül helyezkedett el. Egy 1688-as adat alapján bizonyos, hogy a régi temető a templomtól északra terült el.

A Tállyával kapcsolatba hozható középkori adatok döntő többsége valójában a tállyai várról szól. Bár a várról az első konkrét adat csak 1404-ből származik, erősen valószínűsíthető, hogy ennél jóval korábban, már a XIII. század második felében felépült. Építtetői és első tulajdonosai az 1371- ig adatolható Tállyai család tagjai lehettek. Kihalásukat követően a közeli rokon Debrőiek voltak Tállya birtokosai (1391-ben Debrői István tállyai jobbágyát említik). Tállya várának első említése Debrői István Zsigmond király elleni lázadásához kapcsolódik. 1404-ben a király hadai ostrommal vették be. Ezt követően előbb a Garaiak, majd 1427-től Brankovics György rác despota volt a vár (és az uradalmához tartozó Tállya település) birtokosa. Ebből az időszakból jobbára a tállyai várnagyok által elkövetett törvényszegésekről maradtak fenn írott források. Úgy tűnik, hogy a vár a XV. század közepén rövid időre a husziták kezére került, de egy újabb ostromot követő visszaszerzése után Mátyás király a Szapolyai családnak adományozta. A vár és a XV. század végére mezővárosi szintre emelkedő település 1541-ig (1526 után már jobbára csak papíron) maradt a Szapolyaiak kezén. A XVI. század elején bekövetkezett többszöri ostrom nyomán a vár 1537-ben végleg elpusztult, egykori tartozékainak többségét (a mezővárossal együtt) a regéci vár uradalmához csatolták. A vár csekély romjai a településtől keletre eső Várhegyen árválkodnak.

A katolikus időkből maradt templom a mezőváros lakosságának megszaporodásával szűknek bizonyult, ezért úgy döntött Tállya tanácsa és huszonnégy tagú konzisztóriuma, hogy kibővítik a templomot. Közadakozásból és a lakosság mozgósításával 1657–1658 között kezdték meg a munkálatokat, tornyot is emelve a megnagyobbított épület mellé. A templom, a torony és a harangok elkészülte után a mezőváros polgársága úgy döntött, hogy a templomát és annak udvarát „költséges magas kőkerítésű, a négy szögletén négy magas kőbástyájú” erődítménnyé formálja, védekezésül a gyakran itt portyázó zsoldosok és egyéb rendű katonák háborgatásai ellen. Mindezen munkálatokat a lakosok magukra vállalták. Minden napszámot, fuvarozást díjazás nélkül végeztek. A dobronyi és lónyai erdőkből úsztatták a Tiszán a fát Tokajig, onnan szekérrel szállították Tállyára. Az erdélyi atyafiak pénzzel, az ondiak, szerencsiek munkával siettek az Úrnak hajlékot építő tállyaiak segítségére. A módosabbak gazdag adományokat tettek az eklézsia javára.

A katolikus lelkek szaporodása és a plébániai szolgálat méltó körülményeinek megteremtése okán 1720 és 1733 között restaurálták a hajdan Szent László tiszteletére épült öreg templomot. A XVIII. század közepére azonban annyira megszaporodtak a hívek, hogy át kellett építeniük azt. 1757-ben megnagyobbították a hajót, megmagasították az oldalfalakat. Az átépítés során a lakosság közadakozása mellett megnyitotta pénztárcáját a templom kegyura, Trautson herceg is. Barokkos faragású főoltárral, gazdagon díszített szószékkel ajándékozta meg a szentegyházat. A bal oldali oltárképet – a Szent Vencel szüretel című ábrázolást – Maulbertschtől rendelte meg, és padsorokkal rendezte be a templom hajóját. Az említett kegyuraságok alatt felvirágzó tállyai katolikus egyházközség temploma 1861-ben a tűzvész áldozata lett. Az ekkorra rangját vesztő, jövedelmében igencsak megszűkült mezővárosi lakosság a nagy csapást csak országos gyűjtés segítségével vészelte át. Katolikus templomát – Pánthy József címzetes püspök hathatós anyagi támogatásával – 1882-ben tudta újjáépíteni. Megújították a templom aránytalanul magas tornyát is. Terméskő boltozata az 1920-as években veszélyessé vált, ezért azt 1928–1930 között kicserélték. A hívek adományaiból ekkor újították fel a templombelső berendezési tárgyait is. Legutóbb az 1980-as években Rácz Gábor iparművész közreműködésével alakították ki belső liturgikus terét, és szerelték be a korszerű fűtést.

Egyhajós, poligonális, szentélyzáródású, keletelt templom, a nyugati homlokzat előtt álló toronnyal, a hajó déli oldalán előcsarnokkal, a szentély északi oldalán sekrestyével, a torony északi oldalán bővítménnyel.

Forrás:
Simon Zoltán: A középkor és a kora újkor építészeti emlékei Tállyán In.: Műemlékvédelem, 2012 (56. évfolyam, 1-6. szám) 2012 / 5. szám
Száz Magyar Falu – Tállya – A lélek szent és hétköznapi iskolái