Szombathely | Szent Márton-templom

A mai barokk templom, pontosabban annak hajója helyén a 9. század folyamán templom állt. Ezen épület nyomai a mostani barokk kripta kialakításakor, a 17. század második felében elpusztultak. Az egykori templom létére bizonyság a tőle keletre, a mai szentélyben megtalált három-négyrétegű, a 9-10. századra keltezhető, tipikusan templomkörüli, leletszegény temetőrészlet. A templomot a 885. évre hamisított, de valójában 1050 körül írt Arnulfinum említi először. Titulusa minden kétséget kizárólag Szent Márton volt. Részben a korábbi temető sírjaira, nyilván a korábbi, talán a honfoglalás korban megsérült templom pótlására épült fel egy faszerkezetű, keletéit, egyenes szentélyzáródású templom. Falait sűrűn egymás mellé vert cölöpök alkották, amelyek közét talán agyaggal és törmelékkel töltötték ki. Az épület méretére nincs pontos adatunk, szélessége kb. 10 méter lehetett.

A felépült faszerkezetű templomot a 11. század első két harmadában használták, majd pedig lebontották, cölöpjeit a földből kihúzták. Egy újabb, egyhajós, félkörapszisos, keletéit kis templomot emeltek ekkor (ugyancsak a korábbi sírok fölött), ezúttal már tartósabb anyagból, római téglából, ún. opus cementitium technikával: a falak két szélét mindenhol római téglából gondosan kirakták, belül pedig törmelékkel (római tégladarabokkal és kisebb csatári kövekkel) kiöntötték. Alapozását az alapozási árokba döngölt barnás fekete színű, törmelékkel teli, kevert agyagból készítették.  Miután a templomot 1102-ben már említik, legkésőbb a 11. század utolsó évtizedében fel kellett épülnie. A felépült templom patrocíniuma, ahogyan a forrás is tudósít erról, Szent Márton, birtokosa pedig, a pápai birtokösszeíró oklevelek tanúsága szerint legalább 1127-ig a pannonhalmi bencés apátság volt. A következő építészeti periódusban a téglatemplomot kibővítették. Lebontották a félkör alakú apszist, és helyére egy nagyméretű, négyzet alakú szentélyt építettek, a keleti oldalon két támpillérrel. Az új szentély falazóanyaga már elsősorban kő. A falak római téglával vegyes csatári kőből épültek fel, alapjukat sóderba rakott kövek alkották, míg sarkait faragott kváderekből vagy másodlagosan felhasznált, római kori épületelemekből, sírkőtöredékekből stb. építették meg. A falak tetejét vakívsoros párkány, a szentély keleti végéhez épült két támpillér lábazatát mészkőből faragott, egyszerű rézsűs tagozatok díszítették.

A négyzet alakú szentélyt kb. 6,7 méter magas keresztboltozat fedte, amelynek konzoljai, illetve bordaindításai közül hármat eredeti helyén megtaláltunk. Az új szentélynek új diadalívet építettek, közvetlenül a régebbi templom diadalíve mellé, attól keletre, két nagyméretű, római épületelemre alapozva. Az egykori oltárlap (mensa) a mai barokk főoltárba van beépítve. Az oltár mögött jobbra, a falban négyzet alakú kis szentségtartó fülke nyílt. A szentély padozatát habarcsba rakott téglapadló alkotta. A szentély ablakai a későbbi bővítéseknek estek áldozatul, így pontos formájukról mit sem tudunk, hiszen csak széleik egy-egy kis része azonosítható. Ezek az ablakok a későbbiek helyén voltak, vagyis egy az oltár mögött a keleti falon, kettő pedig a déli falon nyílt. A szentély falainak gerendalyukakkal tagozott belső oldalát freskókkal díszítették. Ezek osztása az északi falon töredékességük ellenére is jól látható. Az egymás alatti vízszintes sávok képmezőkre oszlottak, bennük alakos jelenetekkel. Ugyanekkor a szentély szintjéig megmagasították a régi hajó megmaradt falait is, annak tetejét is kőpárkánnyal látták el. A hajót a jelek alapján a szentélyhez hasonlóan beboltozták, falait sarokleveles lábazata féloszlopokkal díszítették. Közelebbit azonban erről az épületrészről nem tudunk, mert áldozatul esett a későbbi átépítésnek. A késő román stílusban, valamikor a 13. század folyamán megtörtént átépítést alighanem a birtokos személyében beállt változás indokolta. A 13. század közepétől ugyanis a templom már a győri püspök kezén volt.

A templom következő átépítése a megtalált gótikus épületelemek tanúsága szerint főként a hajót érintette, amelyet átboltoztak, ablakait megnagyobbították, új ajtókat vágtak, és ezeket kőkerettel látták el. A szentélyben a jelek szerint jelentősebb átalakítás nem történt. Megmaradt annak keresztboltozata, ablakait viszont megnagyobbították. A szentélynek továbbra is három ablaka volt, egy a keleti, kettő a déli falon. Ez utóbbiak közül a nyugatit kissé ferdére építették, hogy beférjen a rendelkezésre álló térbe. A szentélyben található korábbi freskókat ekkor meszelhették le, a belső tér tehát túlnyomórészt fehér volt, de a keleti falra ornamentális díszítést festettek. A szentély északi falán, a padlónál mintegy 40 cm-rel mélyebben, egy csúcsíves ajtót vágtak. Ez az ajtó a szentély északi oldalán, a temető területén ekkor újonnan felépült sekrestyébe vezetett, amelynek szintje a terepviszonyok miatt alacsonyabb volt a szentély padlószintjénél. A sekrestye pontos méreteit nem ismerjük, de valószínű, hogy kelet-nyugati irányban kb. 6 méter hosszú lehetett. Megmaradt, római téglával vegyes csatári kőből épített nyugati fala 90 cm széles. A jelenlegi toronyaljban megtalált épülettagozatok alapján a sekrestyének kőkeretes, vasrácsos ablaka(i) volt(ak), fala belül fehérre volt meszelve.

A templomnak ezt a gótikus stílusú, kb. a 14. század végén bekövetkezett átépítését, bővítését minden bizonnyal plébánia rangra való emelése indokolta. 1421-ben ugyanis már plébánosát említik. A templom később, még a 15. század folyamán a város egyetlen plébániájává vált. Valamikor a 16. század elején, a szentély és a hajó északi fala mellé, a temető területére egy kápolnát építettek, amelynek keleti falát a sekrestye nyugati fala képezte. Északi falát talán támpillérek erősítették. A kápolna belseje fehérre volt meszelve. A későbbiekben keleti fala mellé oltárt emeltek, amelynek oltárlapja a mai Szent Márton-oltárban szemlélhető. Még később a kápolna belső terét falakkal osztották fel. A kápolnában annak egész fennállásának idején temetkeztek. A rendelkezésre álló írott források alapján a templomon 1606 és 1634 között megszakításokkal ugyan, de javítások és átépítések történtek. Ezekre a munkálatokra a város 1626 és 1628 között többször is gyűjtött. Az adakozásokat rögzítő szombathelyi városi jegyzőkönyvek bejegyzéseiből kiderül, hogy 1627-1628-ban főként a tetőt és a tornyot javították, de sor került meszelésre, új üvegablak készítésére is. Ekkor esik szó a régi, törött harangról és az új harang megszenteléséről és megvasalásáról is.

A szóban forgó torony azonban nem azonos a maival, valószínűleg a templom nyugati homlokzatán állt. A szentély déli oldalán ekkor falazták be a két gótikus ablakot, és a fal közepén egy nagyméretű, félköríves ablakot nyitottak. A délnyugati sarokban egy ajtót vágtak, amely a temetőbe vezetett. A keleti falon lévő ablakot szintén átalakították. A szentélyben megtalált, homokra és vékony habarcsra alapozott halszálkamintás téglapadlót az 1600-as évek elején készíthették, annak a korábbi padlónak a pótlására, amelyről 1592-ben azt írták, hogy javításra szorul. Ezt a keltezést erősítik meg a téglapadló alatt fekvő egyik, spanyolos viseletet rejtő női sírból előkerült és a 16-17. század fordulójára tehető, reneszánsz stílusú ezüst pártaövveretek is. A padló megújítása része volt azonban egy nagyobb átépítésnek, amelyre a szentély oltárlépcsőjében előkerült, gótikus tagozatok is utalnak. Ezek minden valószínűség szerint az egykori hajóból származnak. Ez időből való a szentély alatt ma is meglévő kripta egy része is.

1638 húsvétján Draskovich György győri püspök a város tiltakozása ellenére a templomot a domonkos rendnek adta át. Még ebben az évben, vagy a következőben, felépítették a koldulórendi szabályoknak megfelelően a szentély északi oldalán levő, ma is álló tornyot, elbontva a korábban ott állt sekrestyét és kápolnát. Az északi szentélyfalban a halszálkamintás téglapadlóhoz illeszkedően nyitották a toronyajtót, miután a korábbi gótikus sekrestyeajtót befalazták. A szentély keleti felében egy karzatot (oratóriumot) építettek, mintegy 4 méter magasságban. A karzatra való feljárás a tornyon keresztül történt. A szintmegosztás miatt ekkor szükségképpen újra át kellett építeni a keleti falon lévő, korábbi ablakot. A karzat alatt volt a sekrestye. Az ennek helyén állt korábbi főoltárt lebontották, és a szentélyben, a karzat előtt egy nagyobb oltárt építettek, aminek lapjául a korábbi oltárkövet használták fel. A nagyméretű oltár pontos helyéről a halszálkamintás téglapadlóra rakott alapozása tanúskodik. Az oltár két oldalán, a karzat alatt volt a sekrestye két bejárata. A szentélybelső ebben az időben is fehérre volt meszelve. Az oltár alapozásába beépített kövek alapján ekkor a templom hajóján is átalakítások történtek. Nagyon valószínű azonban, hogy ezek az építkezések csupán ideiglenes jellegűek voltak, és az épület ebben a formájában csak addig volt használatban, amíg a domonkosok által az idetelepedés után közvetlenül megtervezett és nyilván el is kezdett, nagyobb méretű templom építéséhez hozzá nem kezdtek, illetve az fel nem épült.

A domonkosok megtelepedésével egy nagyobb mérvű építkezés vette kezdetét. 1659 és 1663 között többen is pénzt adományoztak a készülő templom épületére. Ennek az építkezésnek esett áldozatul teljes egészében a korábbi templom hajója. A domonkosok által tervezett nagyméretű, háromhajós, nagyjából a mai templom 1930-1931. évi átépítését megelőző alaprajzával azonos templom a mostaninál jóval magasabb lehetett. Erre utal a padlástérben megtalált, egykor a hajóba néző párkányzat, csakúgy, mint a szentély északi falában, a mostani boltozattal elvágott, félkör alakú ablak, amely a szentély megvilágítását szolgálta. A templomhajó jelenlegi felmenő falai ennek a templomnak az egy időben felépült falai. Feltételezhetjük továbbá azt is, noha ezeken a pontokon kutatásra nem volt alkalmunk, hogy a jelenlegi ablakok formája is e korábbi periódus ablakait követi.

A szentélyt is teljesen átalakították, lebontották a román diadalíveket, a késő román keresztboltozatot és a barokk karzatot, továbbá minden zavaró nyílást befalazva nagy falfelületeket alakítottak ki. Magát a szentélyt nyugat felé kb. 2,5 m-rel meghoszszabbították, új diadalívet építve. A szentélyben világosságot a magas (fiókos donga?) boltozat alatti három félkör alakú ablak adott, a keleti falon pedig egy hatalmas méretű ablakot nyitottak. Az északi falon változtatás nélkül meghagyták a toronyajtót, a karzatra vezető ajtót pedig egy kis harangozó nyílásra szűkítették. Ugyanennek a falnak a nyugati oldalán egy boltozatos fülkét készítettek a mellékoltár vagy stallum számára. A déli szentélyfalon, a toronyajtóval szemközt, az új sekrestye számára ajtót nyitottak. Tőle nyugatabbra pedig, a szentély délnyugati sarkában, a jelenlegi sekrestyeajtó helyén egy másik, a temető területére vezető kijáratot is kialakítottak. Az átépítés nyomán egyébként a szentély padlószintje mintegy 40 cm-rel megemelkedett.

A szentély déli fala mellett tehát felépült a sekrestye, felette egy magas oratóriummal, amelyből egy nagyméretű, félkör alakú ablak a déli mellékhajóba nézett. A mai Szent Márton-kápolna helyén már ekkor, az új templommal egyszerre elkészült egy, a maival megegyező alapterületű kápolna, ez azonban a jelenleginél jóval alacsonyabb lehetett. Valószínűleg még be sem fejeződött teljesen a tervezett építkezés, amikor 1668ban nyilván statikai okok miatt a templom összedőlt. A kolostorépület 1658-ban már minden bizonnyal teljesen készen állt, hiszen ebben az évben a rendházat konventi rangra emelték, és papi szemináriumot is terveztek falai között. A kolostor eredetileg teljesen külön épült a templomtól. A klauzúrát, valamint a továbbra is a szombathelyi plébániához tartozó templom körüli temető területét magas kerítésfal választotta el egymástól.

Forrás: 
Kiss Gábor-Tóth Endre-Ivicsics Péter-Lővei Pál-Zsámbéky Monika: Szombathely, Szent Márton-templom In.: Horler Miklós szerk.: Vas megye műemlékeinek töredékei 2. Magyarszecsőd – Zsennye (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 6. Budapest, 2002)