Református templom
Szőlősardó
A korai Árpád-korban – a későbbi Szőlősardó területén is – vasművesek telepe lehetett; erre utalnak a Perkupa felé eső, Láz- névtagú dűlőnevek (Kis-László, Nagy-László). Ez idő tájt a Rét-patak neve még Lázó-patak volt, a völgyé pedig Henc-völgy. A vasolvasztáshoz szükséges faszenet szénégetők állították elő; a kiirtott erdők helyét pedig felszántották. A vasérc elfogytával vált meghatározó gazdasági ággá az erdőgazdálkodás. Az erdőóvók túlélték a tatárjárással járó pusztítást – egyértelműen utal erre, hogy 1249-ben (mint birtokszomszédok) részt vettek annak a Szalonna–Martonyi környéki birtokrésznek a határjárásán, amit Tekus ispán vásárolt meg az Örsúr nemzetségbéli tulajdonosaitól. A hospeseknek nevezett, szőlőműveléssel foglalkozó telepeseket valószínűleg 1263 után kezdték betelepíteni, hogy a közelben termelt borral lássák el a görgői udvarházat és Szádvárt. Ezek a (valószínűleg német ajkú) telepesek különböző kiváltságokat, szabadságjogokat kaptak; közvetlenül a király alá tartoztak. A betelepülők valószínűleg magukkal hozták az általuk kedvelt, illetve megszokott szőlőfajtákat is; ezzel vetve meg a szőlősardói fehérborok jó hírének alapját.
A szőlősardói szőlőhegyek egy része a 15. században vagy a 16. század elején adományozással, illetve végrendeletek eredményeként a gombaszögi pálosok tulajdonába került. 1386–1389 táján Ardó a Bebek család kezére jutott, és évszázadokig a szádvári uradalom része lett. 1427-ben 50 összeírt jobbágyportával a vármegye Torna után második legnépesebb, de az is lehet, hogy legnépesebb települése volt; számítások szerint népessége ekkor 600–1000 fő között lehetett. Fejlődését elősegítette, hogy jelentős közlekedési csomópont volt Henc-völgyben vezető kelet-nyugati és a Szádvárt a Telekes-völgyön át a távolabbi déllel összekötő észak-déli útvonal kereszteződésében. A városiasodás kezdeteire utal, hogy a 15. század végén császári felhatalmazású közjegyző, továbbá legalább két deák és egy szabómester is lakott a faluban. Az ország három részre szakadása után azonban eljelentéktelenedett: 1548-1549 körül már csak 12 jobbágyportája és 5 pusztatelke volt; emellett 13 zsellér, egy servitor (urasági szolgálatvállaló) és egy bíró lakta.
A lakosság 1560 körül vette fel a református hitet; a reformátusok a gótikus stílusú, korábban katolikus templomot vették használatba – ma is ez a falu egyetlen temploma. 1567-ben kihalt a Bebek család; birtokai a király tulajdonába kerültek. A 17. században a király a falut egyéb birtokokkal egyetemben a Barakonyi családnak adományozta. Az 1660. évi nemesi összeírás szerint a faluban egyetlen nemes sem lakott. A 18. században a szádvári uradalmat birtokló Csáky család kezén találjuk a falut, akik egészen a 19. század végéig megtartották azt. Nevét 1324 körül említik először, amikor egyházának papja is volt. A templom a XIV-XV. századokban épülhetett gótikus stílusban, eredeti ablakformái ezt igazolták. A lakosság 1567 körül reformátussá lett, így a templom az ő használatukba került. Ezt bizonyítja az 1595-ös templomösszeírás is.
A templomot 1726-ban bővítették úgy, hogy az északi és keleti falát egy méterrel kijjebb tették. Addig a templom belső falán a magyar történelem nagy alakjainak képeit lehetett látni. Középkori oltárképén Szűz Mária volt a kis Jézussal, a déli falon pedig Jézus jeruzsálemi bevonulását ábrázolták. E freskókat bevakolták vagy megsemmisítették akkor (1726). A templom középkori, nyugati homlokzat előtti tornya régen fagalériás volt. A templomot 1823-ban, 1833-ban (ekkor készült egyszínűre festett, kazettás jellegű deszkamennyezete), majd 1869-70-ben újították. 1900-ban ledűlt a torony, de helyére három hónap alatt újat építettek, ma 16 m magas. 1948-ban és 1964-68 között végeztek a templomon nagyobb felújításokat. A hajónak keleti, köríves záródása van. Az egyháznak Vég Judith prédikátorné asszony adományozott egy ládát 1786-ban.
Forrás:
Bogsán Gyula, Koleszár Krisztián: Falvak a Galyaságban és mellékén. Galyasági Településszövetség, Perkupa, 2002
Várady József templomos könyvei