Rakacaszend | Református templom

Rakacaszend a Cserháton, a Rakaca patak völgyében fekszik, Rakaca és Meszes községek közt. A református egyházközség középkori eredetű templomát a település ősi magjában, a Kopasz-hegy lábánál, a Rakaca nagy kanyarján belül találjuk. Szend az Árpád-kori Borsod vármegyéhez tartozott, 1273-ban említik először az oklevelek (possessio Zenth), amikor IV. László más birtokokkal együtt visszaadja Thekus fiainak. Ugyanez a család szerezte meg 1249-ben Szalonnát, és valószínűleg ez idő tájt más birtokokat is, mivel leszármazottaik a XV. században kiterjedt birtokokkal rendelkeztek Borsod, Torna és Abaúj megyében. Az 1332—35-i pápai tizedjegyzékekben is szerepel a falu, Szűz Máriáról nevezett egyházának papja az említett években átlagosan 7 3/4 gs. pápai tizedet fizetett, ami megközelítette a megyei és az országos átlagot. 1335-ben a Kovácsiak birtokolták parochiális egyházával együtt, melyet ismeretlen tettesek kiraboltak.

A 19. századig egyike volt hazánk rendkívül ritka ikertemplomainak: a 12. században emelt és Szűz Máriának szentelt kis téglatemplom déli oldalfalához a 13. században egy valamivel nagyobb, kőből falazott templomot építettek hozzá. Ilyen kettős templommal Szentpéter-Dörgicsén találkozhatunk, romos állapotban. A régi, kisebb templomot ezután a birtokos család kápolnájaként használták a 15. századig; a család több tagját ide is temették. A reformátusok a 16. század közepén kapták meg a templomot; a kápolna funkció legkésőbb ekkor megszűnt. Ezután a szokásos módon levakolták, illetve lemeszelték a képekkel díszített falakat; ennek köszönhető, hogy a festmények egy része megmaradt. Valamikor a 16-17. században a kis templomot nyugat felé egy toldalékkal meghosszabbították.

A famennyezet 1657-ben készült, ez a második legrégibb ilyen jellegű munka Magyarországon (a szentsimoni templom mennyezete 1650-ben készült). 1821-ben (a bővítés után) kiegészítették. A 12. századi épületrészt 1820-ban elbontották; a 13. századi épületrészt íves toldalékkal kibővítették. Az ív fölé huszártornyot emeltek. Ugyanekkor új bejáratot törtek a szentély zárófalán, ám ezt valamikor később befalazták. Lényegében véve ezt az állapotot ismertette Joó Tibor és Ribári Zoltán 1966-ban a Műemlékvédelem hasábajain, az 1964-ben történt műemlékké nyilvánítás után. Felhívták a figyelmet a templom értékeire, többek között 1657-ben készült gyönyörű famennyezetére is. 1965. május 8-án villámcsapás érte a templomot, melynek következtében nagyon megrongálódott. Repedések keletkeztek, s a falból kiszakadt villanyvezeték a középkori szentély déli oldalán magával rántotta a vakolatot, így vált láthatóvá a középkori freskó egy részlete. Az épület helyreállítását előkészítő kutatások 1970-ben kezdődtek meg. H. Vladár Ágnes építész, a helyreállítás tervezőjének irányításával, és Détshy Mihály közreműködésével.

A jelenlegi templom dongaboltozatos szentélye négyszögletes alaprajzú; egyenesen záródik. A záró falon és déli oldalán egy-egy keskeny, román stílusú ablak nyílik. A belső teret három, ezekhez hasonló, a déli falon elhelyezett ablak világítja meg. A szentélyt a templomhajótól diadalív választja el (ez a 13. században még nem volt; későbbi átépítés eredménye). A hajó 5 m széles és 10 m hosszú. A szentélyben és a diadalíven 14–15. századi falfestmények töredékei kerültek elő a meszelés és a vakolat alól: több apostol gótikus keretbe foglalt mellképe és egy püspök alakja. Északi falában megmaradt a kis templom déli fala kis ablakaival és utólag kibővített bejáratával. Lábazat hiányában kívül a vakolat körben felázott, főleg a keleti oldalon feketén penészes. Belül a felázás nem látszik. A régészek az északi faltól kezdve feltárták az elbontott, 12. századi templom alapját, és konzerválták a maradványokat, amelyekből képet alkothatunk az egykori épületegyüttesről. Az elbontott templom szentélye patkóíves volt (ez Magyarországon ritkaság), nyugati végében pedig karzat emelkedett.

Forrás:
Pálóczi-Horváth András: Rakacaszend román kori templomának régészeti kutatása In.: Műemlékvédelem, 1975 (19. évfolyam, 1-4. szám) 1975 / 3. szám
Hadobás S., 2003: Az Aggteleki Nemzeti Park és környéke kultúrtörténeti értékei I. Építészeti emlékek