Ópályi | Református templom

Ópályi háromezer lakosú község Szatmár megye nyugati, szabolcsi határán, Mátészalkától négy kilométerre északra. Neve 1294-ben bukkan fel III. András király levelében „possessio Pauli” alakban; a helynév a település birtokosára, a Gutkeled nembeli Kozma fia Pálra emlékeztet. Egy öt évvel korábbi keltezésű levél még mint a közeli (Nyír)dobos falu uráról tesz említést Paulusról, akinek javait nem sokkal ezután háromfelé osztották. A XIII. század végén már más, a Hont-Pázmány nemzetségből származó ura volt az Oroszpályi nevű falurésznek, kettévált a Pályiak birtokhányada is. 1327-ben ez utóbbi terület egyik felében említenek egy Szent Miklós titulusú kápolnát, a mostani település legrégibb egyházát. A falurész tulajdonosa, Egyed fia János 1334-ben királyi küldöttként, a rá következő évben egy per tanújaként hallat magáról, majd 1337-ben eladó ügyfélként szerepel egy bizonyos Magyar Dénessel megkötött szerződésben. A XIV. és XV. században a Rédeiek és a főrangú ónodi Czudarok Pályi részbirtokosai, 1382-ben Mária királynőt – I. (Nagy) Lajos leányát – is a település földesurai között találjuk. Talán ennek okán került később a község a szatmári királyi váruradalomhoz, és maradt tulajdonában a XVII. század végéig.

Pályi lakói a középkorban magyarok voltak, olvasható a település XIX. század végi helytörténeti forrásában (Magyarország vármegyéi és városai, Szatmár vármegye), az orosz előtagú falurész neve azonban szláv – halicsi ukrán-orosz – fegyveres szolgák ittlétére utal. Amint más helyeken is, főként az Árpád-kori Magyarország északkeleti fertályában. Abban is osztozik a település históriája másokéval, hogy itt is megjelent a reformáció a XVI. században, de hogy mikor és milyen mértékben vert gyökeret, milyen körülmények között és hol gyakorolták vallásukat hívei, erre vonatkozóan csupán néhány bizonytalan évszámra támaszkodhatunk. Az 1600-as években a falu lakossága szinte elfogyott, a török hadak pusztításai, majd a kuruc-labanc háborúk elől a legtöbben biztonságosabb helyre menekültek. A Szent Miklós-templomról először 1617-ben írják, hogy a reformátusok használják, az első pőre adat, amely renoválást említ, 1628-ból maradt fenn. A hódoltság utáni birtokosok – a Teleki, Barkóczy, Újfalussy, később a gróf Vayés Uray családok – újabb szláv és katolikus román parasztokat hoztak ide a megfogyatkozott nép pótlására. Az 1773 óta Ópályinak nevezett település adatait 1850-ben összeíró Fényes Elek „magyar-orosznak” nevezte a falut. A XIX. század közepén nem sokkal háromszáz felett, az első világháború előtti években öt-hatszáz közötti számban éltek reformátusoka községben, a katolikusok nagyobbik hányada a görög vallási felekezethez tartozott.

A Kraszna bal partján fekvő, észak-déli irányú országút mentén hosszan elnyúló település közepén, dombtetőn álló református templomról adatok híján a formája, alaprajza és részletei láttán állíthatjuk össze az építéstörténetét. Középkori részéből megmaradt a kissé szabálytalan négyszög formájú, egyenes záródású szentély és hajó nagy része. Az apszis keleti falának tengelyében egy, déli oldalán három román kori ablak látható; a hajó déli oldalán négy – szintén középkori eredetű és elrendezésű – ablaknyílást, valamint az eredeti bejárat helyét meghatározó, átépített kaput figyelhetünk meg. A szentély sík mennyezetű, két külső támpillérje azonban egykori keresztboltozatra utal, hasonlóképpen a középkori diadalívet a hajó délkeleti sarkánál kívülről megtámasztó pillérhez. Leginkább az alaprajza, de a felsorolt részletei alapján is bizonyosra vehető, hogy az ópályi temploma Nyírségben és a szatmári Tiszaháton a XIII. század derekán birtokokat szerzett Gutkeled – és más rokon – nemzetség alapító- és építőtevékenységéhez kapcsolható.

Az 1300-as évek elején az ópályi szentély kora gótikus keresztboltozatot kapott. Az épület középkori mivoltát – és az előkelő XIV. századi kegyúri mecenatúrát – látványosan bizonyítják a diadalív oldalán és a hajó falán feltárt, szenteket és apostolokat ábrázoló falfestmények. A helybeli protestánsok XVII. századi templomhasználatáról a fentebb említett évszámok szólnak, a régi Szent Miklós-egyház akkori jellegét, átalakításainak részleteit nem ismerjük. 1787-ben a kora klaszszicista ízlés jegyében kapcsoltak praktikusnak és szépnek aligha nevezhető új előcsarnokot, tornyot és homlokzatot a hajó nyugati oldalához. 1856-ban az egész falut porrá égető tűzvész nem ártott a szabadon álló egyháznak, renoválására 1872-ben és 1930-ban került sor. Kisebb régészeti feltárást 1970-72-ben végeztek a műemlék épület belsejében, ekkor kerültek napvilágra a XIV. századi freskók.

Forrás:
Ludwig Emil: Ópályi református temploma