Középkori templomok

Magyarország középkori templomai

Generic selectors
Teljesen egyező találatok
Keresés a címben
Keresés a tartalomban
Post Type Selectors
Generic selectors
Teljesen egyező találatok
Keresés a címben
Keresés a tartalomban
Post Type Selectors

Nemesládony | Szent Miklós-templom

Szent Miklós-templom

Nemesládony

Elérhetőség

VAS MEGYE
9663 Nemesládony Rákóczi Ferenc u. 47.

 

Galéria

Nemesládony a Repce folyótól északra, a Metőc patak mellett fekszik. A vidék, mely egykoron a történeti Sopron vármegyéhez tartozott, ma Vas megye része. A falu nevében olvasható „Nemes”- előtag már az újkorban alakult ki a kisnemesi családok által birtokolt településre megkülönböztetésül a szomszédos, nem nemesek lakta falutól (Pórládony, ma Tompaládony része). A falu plébániatemploma különös módon nem a település központjában, hanem annak nyugati végében, egy kis dombon emelkedik. Amint az I. katonai felmérés 1784-ben készült térképlapján látható, az épület településhez viszonyított fekvése több évszázada változatlan. Egy 18. század végi egyházlátogatási jegyzőkönyv egyenesen úgy jellemzi a templomot, mint amelyik extra pagum helyezkedik el, aminek előnye, hogy ezen a helyen védve volt a tűzvészektől. A templom a középkori falu (Ládony, Egyházasládony, Felsőládony) plébániatemploma volt, melyet Szent Miklós tiszteletére szenteltek. Első említése 1234-ből származik. Amikor a nyugatról szomszédos Sajtoskált – Szent Péter-titulusú templomával együtt – a király kivette a soproni várföldekből, és határait megjáratta, említik, hogy az szomszédos volt Ládony falu földjével, sőt a határ a Szent Miklós-egyház közelében haladt el. Ez a tény arra mutat, hogy a templom mára középkorban is a falu szélén állt.

Feltűnő, hogy míg a határjárás általában megadja a szomszédos falvak (Iván, Berény, Kál) birtokosait, addig ezt Ládony és egy másik falu (Fertőd, Ládonytól északkeletre) esetében elhagyja, amely esetleg arra utalhat, hogy ezek ekkor még várbirtokok voltak.” 1267-ben a település neve többször is feltűnik egy bizonyos Ládonyi Balázzsal kapcsolatban. Mindegyik alkalommal a Ják nemzetség birtokügyeiben működött közre, hol poroszlóként, hol királyi emberként. 1275-ben Balázs perbe keveredett bizonyos Büd (Byd) fia Pállal, amelynek tárgyát Búgul fia Pál és Pongrác, továbbá Péter fia Marcell egykori ládonyi birtokrészei képezték. A fenti birtokok igazolására Büd fia Pál három korábbi oklevelet is bemutatott Miklós országbíró előtt. Köztük a legkorábbi Dénes nádor és somogyi ispán azon oklevele volt, melyben Búgul fiainak birtokrészét egykor neki adta, megváltásként apja meggyilkolásáért. Mindezek ismeretében 1275-ben az országbíró újra Büd fia Pálnak ítélte a kérdéses ládonyi birtokrészeket, Ládonyi Balázs ellenében. A Büd fia Pál által bemutatott, előbb említett oklevél keletkezésének időpontját hozzávetőlegesen meg is tudjuk határozni. A bírósági döntést meghozó Dénes nádor azzal a Tűrje nembeli Dénessel lehet azonos, aki 1245-1246-ban egyszerre viselte a nádori és a somogyi ispáni méltóságot, így a falu legkorábbi ismert birtokosát ebből az időszakból ismerjük.

Mindez azért lényeges, mert a fenti birtokügylet szereplőiről, azok társadalmi helyzetéről egy későbbi, 1289ben kelt oklevél további felvilágosítást ad. Ez a forrás az előbb említett Marcell fiát, Lászlót soproni várjobbágynak nevezi, akivel a már említett Búgul egy harmadik fia, Pantaleon közeli rokonságban (ratione proxime linee consanguinitatis) volt, azaz ő is a várjobbágyok közé tartozhatott. Könnyen meglehet, hogy Ládonyi Balázs is, aki nevéből ítélve szintén birtokos lehetett a faluban. Az a tény azonban, hogy Ládony egy része – legkorábban 1245-1246-ban – várjobbágyok kezén volt, önmagában még nem nyújt támpontot a falu eredeti birtokosára és a templom esetleges építtetőjére nézve. A történeti irodalom ugyanis újabban rámutatott arra, hogy a várjobbágyok úgy örökítették, illetve adták-vették a csere, vásárlás vagy adomány révén szerzett birtokaikat, hogy azokhoz „hozzácsapták” a várispánságtól csupán használatra kapott földeket is, így a falu eredeti birtokosa elvileg a várispánság is lehetett.

A település nem sokkal később már a Ják nemzetség birtokában volt. Egy valószínűleg 1284-re keltezhető oklevélben ugyanis a király utasította a vasvári káptalant, hogy helyezze vissza (II.) Ják fia Istvánt Ládony falu birtokába, melyet bizonyos János mester elfoglalt. Ják fia Istvánról tudjuk, hogy a nemzetség – szerviensi rangban lévő – Rába bal parti ágához tartozott, szereplésére még 1303 táján is van adat. A Ják nembelieknek ez az ága még a 13. század elején alakította ki birtoktömbjét a környéken. Közismert, hogy 1221-ben már övék volt a központnak számító Jakfa, ahol 1249 előtt elkezdték felépíteni a Szent Mihály-egyházat, majd a környéken további földeket is szereztek. 1270-ben a bal parti ág tagjai kényszerűen megosztoztak Jakfán, amelynek során Ebed fiainak, köztük (II.) Jaknak jutott a birtokközpont déli része. Ugyanebben az évben a nemzetség tagjai további birtokokat is felosztottak egymás között, e területek északi határát még a Repce képezte. Úgy látszik tehát, hogy (II.) Ják fia István (akit a nagy osztozkodások idején nem említenek, talán mert még nem volt nagykorú) ládonyi tulajdonlása már a nemzetség kései, Repcén túli birtokszerzéseinek eredménye. A 14. század első évtizedeiben eleinte a (Ludbregi) Csúz család ősei használták rendszeresen a Ládonyi előnevet. 1337-ben többször is hallunk Ládonyi Péter fiairól, akik közül Jánost a történeti irodalom általában azonosnak tekinti Csúz János horvát bánnal (1357-1358); ő később kapta adományul a család névadó horvátországi birtokát, Ludbreget. Ezek szerint az ő személyére lenne visszavezethető Pórládony másik elnevezése, Bánládony is.

A Ládonyi előnevet azonban párhuzamosan több különböző nemesi család is viselhette. így szintén 1337-ben Ládonyi Albert fia Pál királyi emberként működik közre egy jogi ügyletben, ő azonban biztosan nem illeszthető bele a (Ludbregi) Csúzok családfájába. Bonyolítja a helyzetet a vasvári káptalan 1362-es oklevele. Ebben már Felső- illetve Alsóládonyi előnevet viselő nemesek ügyéről hallunk, azaz ekkoriban már több Ládony nevet viselő falu is volt egymás szomszédságában. Számolhatunk tehát azzal, hogy ugyanazon család már szétköltözött tagjai különböző néven jelennek meg az oklevelekben, azaz csak akkor törekedtek nevük precíz megjelölésére, ha egymás közti ügyletet foglaltak írásba. Nehezen eldönthető tehát, hogy az okleveles anyagban a 14. század végétől sűrűn felbukkanó Ládonyi család a fent említett személyek közül rokonságban volt-e valamelyikkel, s ha igen, ez a kapcsolat milyen szoros volt. Végképp nem ismerjük a későközépkorban feltűnő Ládonyiak összefüggését a 13. században szereplő Ládonyi Balázzsal. 1395-ben Ládonyi Márton fia Simon és Mihály, másik részről Ládonyi Lukács fia Mihály és György, valamint Ládonyi György fia Bálint – Pál ládonyi plébános jelenlétében – felosztották egymás között itteni birtokukat és birtokrészüket oly módon, hogy a plébániatemplomot mint a felosztás után is közös örökségként megtartandót (communiter com-mittendo) jelölték meg.” 1410-ben az országbíró előtt a vármegyei alispán és a szolgabírák arról tanúskodtak, hogy Egyházasládonyi Márton fia Simon és ősei már régóta nemesek a faluban, amelynek területén a Szent Miklós tiszteletére épített egyházat is birtokolták.

A 15. századtól fogva a Ládonyiakon kívül más tulajdonosok (pl. a Kanizsaiak, Ostfiak és legfőképp a Nickiek) is feltűnnek Ládony részbirtokosaként. Közülük a Nickiek köztudottan a Ják nemzetségből származtak, ám itteni gyarapodásuk teljesen új keletű. 1438-ban ismét említik a falu plébánosát, akit ekkor Péternek hívtak. A család tagjai időközben a Rozgonyiak, a Kanizsaiak, majd a 15. század végén – 16. század elején az Újlakiak és a Szapolyaiak familiárisai között tűnnek fel. Ezzel egy időben – immáron a vármegye területén kívül is – sikeresen gyarapították földjeiket, minek következtében a Ládonyiak fokozatosan a középnemesek közé emelkedtek, tagjai pedig ennek megfelelő (alispáni, várnagyi) tisztségeket viseltek. 1473-ban Ládonyi István beházasodás révén megszerezte a fiágon kihalt Mihályi család részbirtokát. Unokája, Ládonyi Demeter 1527-től már bizonyíthatóan Mihályiban tartotta a család székhelyét, ahol később egy reneszánsz kastélyt is épített. Ez maradt a birtokközpontjuk egészen a család 16. század végi kihaltáig. A falu – későbbi időkből ismert – kisnemesi származású famíliái feltehetően ezután, a 16. század végén – 17. század folyamán költözhettek be Nemesládonyba.

A 16. században a környékbeli falvak életében nyomon követhető az evangélikus vallás fokozatos térhódítása. A folyamat kezdetét jelzi, amikor 1543-ban Ládonyi Demeter- ekkor még bécsi diák – édesanyjának írt levelében arról számolt be, hogy bátyja, György áttért az új hitre. 1595-ben Pórládonyban lutheránus lelkészről van adat, öt évvel később pedig özv. Viczayné Ládonyi Annáról tudjuk, hogy az evangélikus iskolázottságú Wathay Ferenc várkapitányhoz (a később Törökországban raboskodó költőhöz) ment nőül, és rövid ideig Ládonyban laktak. Úgy tűnik tehát, Nemesládonyban és környékén az első evangélikus közösségek kialakulásával már a 16. század utolsó évtizedeiben számolhatunk. Az első adat Nemesládony evangélikus prédikátorára 1628-ból származik, amikor a csepregi zsinaton résztvevő lelkészek között sorolják föl Baranyai Máté nevét; ekkor tehát már a templom is a lutheránusok kezén lehetett. Három évvel később egy egyházlátogatás során összeírták, abban azonban az épületről nem esik szó. A későbbi évtizedekben Nemesládony és lelkészei rendszerint felbukkannak az evangélikus forrásokban, 1647 júniusában pedig zsinatot tartottak itt. A templom számadáskönyveit még az evangélikusok kezdték el vezetni 1657-ben, melyet a későbbi évszázadokban a katolikusok is folytattak.

A templom korabeli berendezéséről annyit tudunk, hogy karzata fából volt, készítésének (vagy átfestésének) idejét a rajta lévő 1634-es évszám mutatta. Az evangélikusok új oltárt is építettek 1644-ben, mely még a 18. században is megvolt. Az 1681-es soproni országgyűlésen Nemesládonyt már mint katolikus kézen lévő egyházat tartották nyilván, amit az evangélikusok ekkor is, majd 1687-ben írt panaszukban is sérelmeztek. Ennek ellenére a következő évtizedekben tanúvallomásokkal igyekeztek igazolni, hogy a soproni országgyűlés idején (egészen 1690-ig) a templomot ők használták, így az országgyűlés határozatai értelmében jogosultak a gyülekezet fenntartására. 1695-től a falunak már ismét evangélikus lelkésze és tanítója volt, amint arról az újabb egyházlátogatási jegyzőkönyvek tudósítanak. Az evangélikus időszakban a katolikus vizitátorok eleinte nem járták be a templomot, vagy -mint pl. 1651-ben – csupán annyit jegyeztek föl, hogy az a protestánsok kezén van. Ezzel szemben 1697-ben az összeírok már bejuthattak az épületbe. Ekkor a templomról feljegyezték, hogy szentélye boltozott, míg az épület többi része deszkázott (tabulata) fedésű volt. Leírták a„kőből”készült templomtornyot (turrim lapideam), melynek felső része megrongálódott. A templom tetejét zsindely fedte. Bent egy oltárt, egy kő (vagy legalábbis épített) szószéket, fából készült, festett, kettős karzatot (Chorum Duplicem Ligneum depictum) és egy harangot írtak össze. A temetőt részben fal, részben zsindelyezett kerítés övezte, meglehetősen romos állapotban. A temető területén kívül még egy haranglábat is leírtak (campanam pendentem). A templom az említett sérüléseit vélhetően még az 1683as környékbeli török pusztítás során szenvedhette el, és a következő években láthatóan sem a katolikusoknak, sem az evangélikusoknak nem volt anyagi erejük ahhoz, hogy kijavítsák. A falu 626 lakosából ekkor csupán 61 volt katolikus, a többi evangélikusnak tartotta magát.

1716 nyarán a katolikusok kísérletet tettek a nemesládonyi (és két környékbeli) templom elfoglalására, ám a királyi leirat szerint „a nép s különösen az asszonyok zendülése miatt”a katolikus pap és a megerősítésére rendelt katonák elmenekültek. 1717 áprilisában végül megszületett az a kancellári rendelet, melynek értelmében a nemesládonyi lelkésznek 15 napon belül el kellett hagynia a falut. Ennek ellenére a két felekezet a 18. század első felében közösen tartotta fenn az immáron katolikussá vált templomot. Igy pl. 1726-ban a falu katolikus és evangélikus lakói közösen cserélték le a héjazatot, és készítettek új zsindelyezést. Noha a protestánsok részvétele a katolikus templomok fenntartásában, építésében az uralkodó által kiadott Carolina Resolutio (1731) következményeként mindenhol kötelező volt, itt Nemesládonyban az evangélikusok az épület használatában is zavartalanul részesültek. Később az evangélikusok ezekre az évtizedekre úgy emlékeztek vissza, mint amikor a templom kifejezetten közös volt (communis Ecclesia). Megerősítik ezt a néhány évtizeddel utóbb keletkezett katolikus források is, amelyek – ugyan némileg helytelenítve – szóvá teszik, hogy az evangélikusok kereszteléseket, házasságkötéseket és temetéseket is végezhettek a templomban.”

Az 1733-as katolikus egyházlátogatás alkalmával a templom Nagy-és Kisgeresd filiájaként tűnik elénk. 1735ben már a plébániát is megemlítik Nemesládonyban; amely helyett később, 1739-ben új épületet emeltek. A plébánia felépítéséhez ezúttal is mind a katolikusok, mind az evangélikusok anyagilag hozzájárultak, sőt még évtizedekkel később is azt írják, hogy fenntartásáról a két felekezet közösen tartozott gondoskodni. Amint azt az 1748-as vizitációból megtudjuk, a falu lakói közt időközben megfordult a felekezeti arány: immáron a kisebbség, csak 173 fő vallotta magát evangélikusnak, a többség katolikus volt. A két felekezet közti viszony ezután hamarosan megromlott. Ennek oka a templomtorony újjáépítése és az a körül kirobban elszámolási vita volt. A felújításra – a vizitációs jegyzőkönyvek szerint – 1751-ben került sor, ugyanakkor az építkezések elhúzódhattak: Bölcsföldi László plébános ugyanis még 1753-ben és 1754-ben is kölcsönt volt kénytelen fölvenni 300 rajnai forint értékben Spisics Ádámtól és Sándortól valamint Mesterházi Nagy Sándortól a torony munkálataihoz. A kölcsön törlesztésébe az evangélikusokat is be kívánta vonni, akik viszont sérelmezték, hogy a plébános új oltárt, sekrestyét is akart csináltatni. Utóbb tanúvallomásokkal igazolták, hogy a torony újjáépítéséhez ők is hozzájárultak.

A vita évtizedekig elhúzódott, és mint látni fogjuk, a felek a 18. század végéig sem jutottak egyességre. A források szerint a torony átépítésével együtt kijavították a haranglábat és a temetőkerítést is, és noha ezen kívül más munkálatokra nincsen adat, 1755-ben és 1756ban a templomot egészében mint nemrég felújítottat (recens reparata) említik, a plébániát pedig újnak és fából épültnek mondják. A templombelsőben ez idő alatt semmi nem változott: még 1766-ban is az evangélikusok által használt berendezést (oltár, fa karzat) írják le. A szentély boltozott volt, a hajót ekkoriban részben festett, részben festetlen famennyezet fedte, sekrestyével továbbra sem rendelkezett és a temető még a templom körül helyezkedett el. Első alkalommal adnak hírt egy kriptáról (crypta), melynek kőlapján, mint írják, Spisics Ádám nemesládonyi lakos neve volt olvasható, aki az anyakönyvek tanúsága szerint 1757 februárjában halt meg. A templom újbóli helyreállítása végett 1771-ben helyszíni szemlére került sor, melyen a sajtoskáli plébános, Sopron vármegye alszolgabírája és egy vármegyei esküdt vettek részt. A felvett jegyzőkönyvben a templomot szilárd anyagból épültnek mondják, amely boltozattal és sekrestyével nem rendelkezett, hosszúságra 11 öl (20,9 m), szélességre 4 öl (7,6 m) kiterjedésű volt. A jegyzőkönyv mellé csatolták Antony Floritz kőművesmester és Mathias Fischer ácsmester költségvetését is, akik megemlítik, hogy az épület beboltozásához a falakat 1 lábnyival meg kellene emelni. A templom padlóját, a karzatot és sekrestyét újonnan építendőnek mondják, a tornyot és a temetőkerítést azonban ki kellett javítani.

1772. február 12-én a győri püspök a templom felújítása miatt kérvényt nyújtott be a Helytartótanácshoz, egyúttal mellékelte a helyszíni szemle jegyzőkönyvét is. A Comissio Religionis az anyagi támogatást kilátásba helyezte, ám jelezte, hogy a boltozat megépítésétől el kell tekinteni, helyette a padlás, mint volt, deszkázott legyen, ugyanakkor az új sekrestye és harangtorony munkálatait jóváhagyta. Ez is nagy eredménynek számított, hiszen az egyházközség anyagi helyzete továbbra sem volt rózsás: a torony korábbi felújításához felvett kölcsönök kamatait még 1788-ban is fizetniük kellett. Az 1780-as egyházlátogatási jegyzőkönyv arról tanúskodik, hogy a munkálatok ekkorra ugyan nagyrészt befejeződtek, ám a templomot még nem szentelték fel. A templombelsőben volt oltár, az Oltáriszentség őrzésére tabernákulum, „kőből készült”, azaz épített karzat és szószék, továbbá új padokkal és egy négy regiszteres orgonával is felszerelték. Leírnak még egy fából készült, rézedénnyel ellátott keresztelőmedencét, mely az oltár közvetlen közelében, annak evangéliumi oldalán állt. A jegyzőkönyv szerint a templomban található immáron két épített sír közül az egyik a sekrestye, a másik a torony alatt volt. Mivel a sekrestye újonnan épült, a korábbi, 1766ban emlegetett Spisics-féle kripta a torony alattival egyezhetett meg. Két haranggal rendelkezett, ezúttal azonban már nincs utalás arra, hogy az egyik a templomon kívül állt volna. Az egyházlátogatás idején ugyanakkor a temető még mindig a templom körül helyezkedett el.

A nemesládonyiak a következő években folytatni akarták a felújítást. 1798-tól kezdődően ugyanis több terv és költségvetés készült a templom újjáépítéshez. Ennek ellenére sokáig kérdéses volt, hogy egy teljesen új templomot kell-e építeni vagy elegendő a régit renoválni. Előrelépés csupán annyiban történt, hogy 1807-ben felújították a plébániát, de ez sem készült el teljesen. A munkák befejezéséhez a plébános el akarta bontatni és eladni a temetőkerítés anyagát, amely ekkor már funkcióját veszthette, azaz a temető megszűnt. Annak ellenére, hogy az 1772-1780 közötti építkezés során a templom beboltozását elutasították, mégiscsak elkészült egy boltozat. (Arra nézve, hogy ez mikor történt, semmi adatunk nincs mindössze annyit tudunk, hogy 1806-ban felszentelték a régi oltárképet (imaginem antiquam) -, ám ez nem kötődik szükségképpen átépítéshez.) Amint azt a nemesládonyi plébános tizenöt évvel később, 1821-ben panaszolja, a boltozatok teljesen átáztak és emiatt a berendezés is tönkrement; ekkor említik tehát először a boltozatot. Hasonló megállapításra jutottak egy évvel később, egy helyszíni szemle során.

Az 1829-es egyházlátogatási jegyzőkönyv egyenesen azt írja, hogy a szentély romos volt, a hajóból mindössze az oldalfalak álltak, tető nélkül, úgy tűnik tehát, ekkor már a boltozatok is részben beomlottak. Emiatt, mint a vizitáció megemlíti, a templomban akkor már tíz éve nem tartották meg a felszentelés és a patrónus szent ünnepét, nyolc éve nem tartottak istentiszteleteket sem, hanem azok helyszínét áttették a sekrestyébe. Ide azonban, mint írják, csak húszan fértek be. A sekrestye keleti falán – amint egy másik forrásunk megjegyzi – egy új ajtót nyitottak, amin keresztül a főútról közvetlenül be lehetett jutni, míg a szentély felé nyíló ajtót elfalazták. A vizitációs jegyzőkönyv szerint egy kis szekrény (armarium, scrinium) töltötte be az oltár szerepét, és itt állt a keresztelőmedence, ugyanakkor a sekrestye alatti kriptáról megjegyezték, hogy már szaga volt. Az egykori főoltárt és oltárképet, a régi orgona darabjait és a padok maradványait a szomszédban, özvegy nemes Spisicsné házában tárolták, az egyházi felszerelés többi részét a plébánián helyezték el. A templomban ekkor ismét két harangot írtak össze. A nagyobbikat 150 librára becsülték, és a vizitátorok megítélése szerint 1692-ben öntötték, a kisebbikről, mely 100 librás volt, nem tudtak közelebbit mondani. A két harangot az evangélikusokkal közösen használták, mivel annakidején a falu költségén öntötték őket. A templom mellett, mint írják, sok évvel azelőtt fallal övezett temető volt, melyet az evangélikusokkal közösen használtak, ám ekkorra már láthatóan felhagyták.

Ugyanakkor a falun kívül több temető is létezett, igaz, egyik sem volt felszentelve. Elképzelhető tehát, hogy a mai, szintén a falu szélén elhelyezkedő temető az egyik ilyen helyén létesült. A temető fokozatos megszűnését igazolja az a tény is, hogy a nemesládonyi egyházközség 1832-ben már ténylegesen megkezdte a templomkerítés bontását, hogy annak anyagát áruba bocsátván a szükséges felújításra pénzt szerezzen, igaz addigra „alattomban” már sok tégláját elhordták. Erre a kétségbeesett lépésre a püspökség elutasító magatartása miatt kényszerültek a lakosok. A korábban gyűjtött pénz ugyanis kevés volt, sőt a kerítésből befolyt összeg sem tűnt elegendőnek, a munkákat mégis elkezdték. Ezzel lépéskényszerbe hozták a püspököt, aki 1832 tavaszán saját költségén építőmestert küldött és anyagi segítséget is nyújtott a felújításhoz, vélhetően azért, hogy szavatolja annak szakszerűségét. Ugyanekkora győri orsolyita apácakolostor templomában feleslegessé vált két oltár egyikét is felajánlotta. A nemesládonyiak ekkor elküldték a szentély méretadatait, hogy meg lehessen állapítani, a nagyobb vagy a kisebb oltár fér-e be. Innen tudjuk, hogy a szentély hosszúsága 4 öl és 1 láb (7, 87 m), szélessége 3 és fél öl (6,62 m), magassága 2 öl 3 láb (4,71 m) volt. Az azonban, hogy a felújítás pontosan mire is terjedt ki, csak a nemesládonyi plébános 1837-ben kelt összesítéséből ismerjük. Mint írja,„az 1832. és 33-ik évben a romos ládonyi templom csak reparaltatott, sok évig födetlenül állott és megrepedezett falai mellé nem sokat használó tamadekok rakattak, mellyek a boltozatnak […] engedvén az oldalfalakon széles repedések látszanak…”

Arról viszont nincs adatunk, hogy valóban ide került-e a győri orsolyiták valamelyik oltára. A kolostortemplom főoltára ma is az eredeti barokk építmény, a mellékoltárokat az 1950-es években széthordták. Az építkezés befejeztével a nemesládonyi katolikusok és az evangélikusok megegyeztek a harangozás – évtizedek óta vitatott – kérdésében. Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a templomot ismét fel kelljen újítani. A terveket – melyek rajzanyagát nem ismerjük – Koller Antal sopronhorpácsi mester készítette. A vele kötött szerződésben többek között azt írják, hogy „a torony tetejét és a’leszedendő és újból felrakandó boltozatokat megvizsgálván azt tapasztaltuk, hogy a’torony tetejéből nem egy hanem 3 ölet keilend leszedni… a’ belső boltozatoknál nem 3 hanem 5 ölek leszedése és újonnan boltozása szükségeltetik”. Számunkra még lényeges adat, hogy a korábbi diadalívet is átrakták egy új helyre, a hozzá csatlakozó épített szószéket elbontották, és az új diadalívhez kapcsolódóan fából új szószéket gyártattak.

A szószéket – és a szakirodalom szerint az oltárt is – Szemadám József készítette (a vele kötött szerződésben viszont csak az előbbire van adat), ugyanekkor a padlót kőlapokkal burkolták le, kialakították az új oltárlépcsőt és új nyílászárókat helyeztek föl. Azt, hogy az eltervezett és a különféle mesterekkel kötött szerződésekben foglalt munkák valóban elkészültek, arra a kifizetési nyugták utalnak, ezekben ugyanis teljesítettnek mondják a megállapodásokban foglaltakat. Ebben az építési periódusban, de néhány évvel később került helyére a szentélyben az oltár fölött függő – a védőszentet, Szent Miklóst ábrázoló olajfestmény. Mind az oltárkép, mind annak a KÖH Tervtárában lévő rajzi változata id. Storno Ferenc munkája. Az utóbbi ábrázolás felső részében 1858-as évszám olvasható. Pár évvel korábban, 1854-ben az épület körül tereprendezés is folyt, ugyanis az adatok szerint ekkor a plébános utasítására szintsüllyesztést hajtottak végre. A következő évtizedekre vonatkozóan az 1873/75-ös egyházlátogatási jegyzőkönyv szolgál felvilágosítással. A templomhoz a sekrestye mellett egy kamra (camera) tartozott az oltárterítők elhelyezésére. A keresztelőmedencéről ismét azt írják, hogy fából készült, és benne egy fémedény állt. A karzaton orgona volt, melyet kicsinek és réginek mondanak. A templom két harangja a toronyban függött, és mivel azokat a falu költségén öntötték, a katolikusok az evangélikusokkal közösen használták. A templom mellett ekkor már állt az 1867-ben emelt Szűz Máriaszobor, és az 1848-ban felépült új plébániaház.

Csatkai Endre, Sopron megye műemlékeit tárgyaló kézikönyvében lényegében ugyanazt az állapotot rögzítette, amivel mi is találkoztunk a kutatás kezdetén. Az egyhajós, keletelt tégla templom kívül ötszög, belül íves szentéllyel záródik. Az oromfalas nyugati homlokzat elé egyszerű, hasáb alakú torony ugrik ki. A szentély északi oldalához sekrestye, s ahhoz nyugatról még egy ún. kamra csatlakozik. A szentély és a hajó magassága, valamint szélessége is azonos. A templomhajó északnyugati és délnyugati sarkán, a déli homlokzat közepén és a szentély déli sarkán egyegy széles, kétlépcsős, ormótlan támpillér helyezkedik el. A homlokzat sima, a déli oldalon három ablak és egy 15. század végi elszedett szemöldökgerendával lezárt kapu van. Az ablakok közül kettő széles, rézselt, a hajó terét világítja meg, a nyugati oldalon lévő harmadik kicsi azonban lapos szegmensíves záródású és a karzatra nyílik. Mindegyikük keretelése sima, egyszerű visszamélyített szalagkeret. A szentély délkeleti falán lévő ablak a hajófal ablakaival egyezik meg. A nyílásokban lévő szerkezetek – a nyugatra esőt kivéve – már a 80-as évek átalakításakor kerültek ide. A homlokzatokat alul csekély lábazati kiugrás, felül többszörösen tagolt, de szintén egyszerű párkány zárja. A nyugati homlokzat sima oromfala elé kiugró zömök, négyzetes torony nyugati oldala felől, a toronyaljon keresztül, egy lapos szegmensíves ajtón át lehet ma megközelíteni a templomot. A földszinten ablakok nincsenek, a felső szintet viszont mind a négy égtáj felé egy-egy félköríves, zsalus ablaknyílás töri át. A sarkokon egyszerű fejezetben végződő lizénák állnak. A toronytestet középvonalban sima övpárkány – egyszer visszaugratott sáv – osztja két egyenlő részre. A felső szintet tagozott órapárkány zárja. A sisak nyolcoldalú, lapokból álló gúla, tetején kereszttel.

Az egyhajós belsőben a boltozatos szentély és a hajó szélessége azonos. A belül félköríves szentély félkupolával, a hajó pillérekről induló, hevederívekkel osztott három csehsüveg boltozattal fedett. A kelheimi lapokkal burkolt szentély szintje két lépcsőfokkal magasabban van a szintén kelheimi, valamint a padok alatt téglával lerakott hajónál. A diadalív vonalában húzódó fa szentélylépcsőben az 1930-as években még állhatott az az áttört fa áldoztató rács, melynek mi már csak becsapolási nyomait láthattuk. A hajó nyugati végében két vaskos, hasáb alakú pillérre támaszkodó, csehsüveg boltozatos, mellvédfalas karzat emelkedik, melynek szintjére a déli oldalról egykarú fa lépcsőn lehet feljutni, majd a nyugati falban nyíló ajtón keresztül a torony első szintjére, s onnan tovább a templom padlásterébe átmenni. A torony felső szintjén függő harangok közül a nagyobbik 1933-ban készült, a kisebbik viszont régi, késő gótikus. Ez utóbbit az igen csekély számú 15-16. századi darabok között tartja számon a kutatás, ám minuszkulás feliratának feloldását máig nem sikerült megoldani.”

A 20. század első évtizedeiben Csatkai Endre szerint „kívül a legújabb időben restaurálták”. Ekkor készülhetett az a vízszintes sávozású vakolat architektúra a torony nyugati homlokzatán, mely mind az 1956-ban készült műemléki adatfelvétel homlokzati rajzán, mind a fényképfelvételeken látható. Három évtizeddel később, 1984-ben, megszüntették az önálló nemesládonyi plébániát, sőt a plébániaépületet is lebontották, melynek kinézetéről már csak egy az 1910-es években készült képeslap alapján alkothatunk fogalmat. A telek eladásából származó bevételből finanszírozták a templom utolsó tatarozását, amikor megtalálták és bemutatták a déli kaput. A fa főoltár, a szószék, a négy lábon álló húsvéti gyertyatartó és a keresztelőkút egy kéz munkájának látszik. A két rövid padsor egyszerű festett, fűrészelt asztalosmunka. A berendezésből a déli fal előtt álló, angyalokkal és a kínzóeszközökkel ellátott Szentsír-oltár, a felszerelésből pedig a festett fa körmeneti kereszt érdemel figyelmet, az utóbbi valószínűleg azonos a 19. század utolsó harmadában felvett darabbal. A középkori templomból, mint az a kutatás során kiderült, csak az egykori hajó és a torony maradt meg. A toronyalj északi és déli falazatában, továbbá az első szint mindhárom oldalában eredeti, a téglafallal egyidős résablakok találhatóak, melyek belső fülkéi fent félköríves tégla boltövvel zárulnak, káváik rézsűs kialakításúak. Az első szint negyedik, keleti oldalán a padlástérbe nyíló átjáró szintén egykorú a falazattal.

 

Forrás:
B. Benkhardt Lilla – Fülöp András: A nemesládonyi római katolikus templom műemléki kutatása In.: Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 13. Budapest, 2006)

A Középkori templomok nevű weboldal azért jött létre, hogy összegyűjtse és bemutassa azokat a Magyarország területén található középkori templomokat, templomromokat, melyek a történelem viharait túlélve mai napig megtekinthetők, látogathatók. A középkori templomok leírása a menü Középkori templomok oldaláról érhető el. 

Középkori templomok
Minden jog fenntartva! © 2021