Nagykálló | Szent Mihály és Gábor főangyal görögkatolikus templom

A mai város nyugati határában lévő domb (Korhány) ősemberi temetkezési hely volt. A római időkben szarmaták, később szlávok, a honfoglaláskor, 895-896-ban, Szabolcs és Tas vezér foglalta el a Tiszától a Krasznáig, a kavarok (a magyarok katonai segítői), majd Kond magyarjai laktak itt. Az államalapítás utáni századokban a vármegye sokat szenvedett az ellenséges betörésektől; besenyők, kunok, tatárok pusztították. Nem tudjuk pontosan, mikor létesült az első település a mai város helyén. Első ismert írásos említése 1274-ből, Lökös fia Miklós nevében szerepel. E szerint a 13. század második felében annak a Balogsemjén nemzetségnek volt egyik központja, amelyikből a későbbi nagykállói Kállay család, a középkori mezőváros és környékének földbirtokosa is származott. Egyes feltételezések szerint a tatárjárás előtti Kállónak két fából épült temploma volt, házait a földbe ásták, náddal fedték. E a teóriát némileg módosíthatja az a nagy valószínűséggel már a tatárjárás előtt itt álló, már említett kő vagy tégla anyagú árpádkori rotunda, aminek a pontos építési idejét csak a régészeti feltárás határozhatná meg. Ha igazolódna, hogy az alaprajzi stílusjegyek alapján vélhetően 11-12. századi építmény valóban a tatárjárás előtt készült, az azt bizonyítaná, hogy a mai Nagykálló közvetlenül a honfoglalás utáni településsel gyakorlatilag azonos helyen fekszik.

Nagykálló a 14. században már mezőváros és a Kállay család birtoka volt. Közvetlen szomszédságában egészen a XX. századig külön településként létezett a Kiskálló nevű falu, mára a kettő összeolvadt. 1315-ben Károly Róberttől jogot kapott hetivásár tartására. 1323-ban a fennmaradt oklevelek szerint e helyen már vármegyei gyűlést is tartottak, s Kálló főként kedvező földrajzi helyzete következtében – mivel a nagyforgalmú Tokaj–Szatmárnémeti, Debrecen–Ungvár–Munkács–Beregszász közötti útvonalba esett – lassanként a környék gazdasági és kereskedelmi központjává vált. 1457-ben a település urai, a Kállayak királyi engedélyt kaptak várkastély, azaz erődített udvarház építésére. Miután a törökök 1556-ban felégették a mezővárost az ideiglenesen birtokba vett területre egy erőd építését határozták el, aminek céljából nagy mennyiségű építőanyagot, elsősorban faanyagot halmoztak fel. Tervüket azonban Rueber János és Tieffenbach Kristóf kassai ill. szatmári várkapitányok keresztülhúzták, amikor 1570-ben a török által ideiglenes elhagyott területen az ott lévő anyagok felhasználásával rohamtempóval az akkori haditechnika szerint korszerű földvárat építtettek fel, ami az újjáépülő város és több napi járóföldnyi terület védelmére szolgált.

Az elkészült erődöt a király 1574-ben végvárnak nyilvánította, német, magyar és rác nemzetiségű, mintegy 250-300 fős katonaságot helyezve el benne. A felháborodott török felső hadvezetés hiába követelte az erősség lerombolását a katonai egyensúly egyoldalú megbontására hivatkozva, a királyi haditanács erre nem volt hajlandó. A vár közel másfél százados fennállása során sikerrel védte meg Szabolcs vármegye településeit, lakosságát a török betörésektől. Első kapitánya Prépostváry Bálint lett. A török Magyarországról való kiűzése (1699) után elveszítette hadászati jelentőségét, ezért csak kis létszámú, mintegy 50 fős helyőrség állomásozott benne. Rákóczi Ferenc 1703-ban elfoglalta és kiüríttette, végül erődítés lerombolását rendelte el. Ez részben meg is történt, de a földsáncok és bástyák még jó egy évszázadig őrizték az egykori végvár formáját.

A Nagykállói Görög Katolikus Templom szentélye már 1634-ben állt. A város egyik legrégibb épületeként tartják számon, mivel alapjai Árpád-kori keletkezést sejtetnek. 1667-től I. Lipót által kibocsátott kiváltságlevelek Nagykállóban is engedélyezték rácok és görög kereskedők letelepedését, ha elfogadják az egyházi uniót. 1686-ból ismerjük az itteni pap nevét, a 17. század utolsó évtizedeiből több ezüst liturgikus tárgy is fönnmaradt, melyek szintén a parókia létezésére utalnak. Kállóban telepedett le a II. Rákóczi Ferenc által kinevezett Bizánczy Gennadius György munkácsi püspök is, aki 1730-ban megkezdte a máriapócsi kegytemplom építését. A nagykállói templomot a barokk kori összeírások szerint 1733-ban a közösség építette saját költségén, 1738-ra lett kész. Az 1751-es egyházlátogatáskor újnak mondták az egész templomot, de arra is utaltak, hogy egy korábbi, romos templom helyén épült. Az egész templomot egy időben építették, azt a korábbi feltételezést, miszerint a sokszögzáródású szentélye középkori eredetű lenne, a 2016-ban végzett falkutatás egyértelműen cáfolta.

A templomot 1910-ben renoválták, bádoglemezzel fedték. Talán ekkor, vagy még egy korábbi felújítás során a falakat megmagasították, eredeti barokk ablakait elfalazták, és újakat nyitottak helyettük. 1917-ben tűz pusztított a templom szentélyében, ezért a belsőt újra renoválni kellett, 1918-ra készült el az új, baldachinos főoltár a templom formájú szentségházzal, és ekkor állították be a szószéket is. Az új berendezés a budapesti Rétay és Benedek Műintézet alkotása. Az egykori ikonosztázion még 1895-ben készült, Vurczer Gusztáv faragta, képeit Fenczik Kornél festette, Csonka Lajos 1954-ben átfestette, de néhány év múlva kikerült a templomból, csak töredékei ismertek. A jelenlegi képállványt Gergely József tervezte és faragta cseresznyefából, ikonjait Florin Bârză bukaresti művész festette 1994-ben. A templom tornyát 1941-ben statikai okok miatt lebontották. 1948-ban a háborús károkra hivatkozva új templomot szerettek volna építeni, ami anyagiak hiányában végül nem valósulhatott meg. 2006-ban a templom nyugati homlokzata elé egy új torony épült.

Forrás:
Nagykálló Görögkatolikus Parókia weboldala
Nagykálló település hivatalos weboldala (Hozzáférés: 2023. június 4.)