Gyula | Ferences templom romja 

Történészek és régészek legújabb kutatási eredményei mindinkább igazolják a Dusnoki-Draskovich József történész által felvetett koncepciót, mely szerint Gyula város első okleveles említése egy 1332. évi pápai tizedjegyzék lenne. A hazai egyházas helyek papi jövedelmeit jegyzékbe foglaló számadáskönyvben olvasható egysoros információ szerint a váradi püspökséghez tartozó gyulai plébániatemplom Péter nevű papja a maga jövedelmei alapján pápai tized (decima) gyanánt 20 garast tartozik fizetni. Sok esetben egy ehhez hasonló szűkszavú bejegyzés jelenti egy-egy település első írott említését. A korábbi, 1313-as oklevelek nem Gyula településre vonatkoznak, hanem Gerla településre.

Valószínűleg Károly Róbert szervezte meg a gyulai uradalmat, gazdasági központként jelentős volt a kis település felemelkedésében. A megyeszékhely ekkor Békés városa volt. A gyulai uradalom 1387-ben került magánkézre, amikor a főurakkal viaskodó Zsigmond király Losonczy László erdélyi vajdának adományozta, hogy ezzel megnyerje a nemesek támogatását. A család kihaltával, 1403-ban Zsigmond király Maróti János macsói bánnak adta tovább az uradalmat, aki még tovább bővítette a terület fennhatóságát. 1418-ban már hetvennyolc birtokrész tartozott hozzá, Gyulától egészen Kunágotáig, s ezeket három mezővárosból irányították, úgy mint Gyuláról, Békésről és Simándról. Gyula várossá fejlődése az Anjouk idejében indult el. Károly Róbert több kiváltságot adott a városnak: bíró és elöljáró választási jogát, valamint a fontos vásártartási jogot. Ebben az időben Zsigmond vámmentességet adott a polgároknak, de a kiváltságok kiterjesztését Maróti is tovább folytatta; ezután a város már maga szedhette adóját, s polgárai felett maga bíráskodhatott. Maróti egyébként is sokat tett a város felemelkedése érdekében: ekkor kerültek Gyulára a Ferenc-rendi szerzetesek, és ő kezdte el építeni a gyulai várat 1405 körül. 1476-ban Maróti Máté halálával magvaszakadt a Maróti család, az uradalom pedig újra visszaszállt a királyra. Mátyás király 1476-ban a város addigi kiváltságait megerősítette és a lakosok vámmentességét az egész országra kiterjesztette.

Maróti János, Gyula nagyhatalmú birtokosa először nem Gyulán, hanem a közeli Váriban – Gyulaváriban – akart kolostort alapítani Assisi Szent Ferenc követői, a ferencesek számára. Maróti 1419-ben Itáliában járt, és eljutott Firenzébe, ahol abban az időben V. Márton pápa székhelyét tartotta. Maróti János kérelmezte, hogy a Váriban, Szent László király tiszteletére, fából épült ferences kolostort átépíthesse kőépületté. Ezen a ponton emlékezzünk meg egy írországi ferences tudós, Lucas Wadding (1588–1657) munkájáról: az ír tudós a ferencesekről szóló hatalmas forráskiadványából nem hagyta ki Maróti Jánost és Gyulavárit sem. Kiadványában szerepel V. Márton pápának 1420. február 24-én kelt levele, melyet a váradi püspökhöz írt. A pápa leveléből kiderül, hogy Maróti házat épített a ferencesek számára Váriban, Szent László tiszteletére. A pápa a váradi püspököt utasítja, hogy ha nincs semmi szabálytalanság, erősítse meg az alapítást. A kőből való kolostor végül is nem Váriban valósult meg, hanem Gyulán, és nem Szent László lett a védőszentje, hanem Szűz Mária. 1452-ben már biztosan állt. Az ún. ferences krónika említi elsőként. Eszerint 1452-ben Gyulán tartotta tartományi gyűlését a ferencesek magyarországi szigorúbb ága.

A gyulai kolostor leginkább azért emlékezetes, mert itt temették el Mátyás király unokáját, Corvin Erzsébetet. Mátyás király házasságon kívül született fia, Corvin János feleségül vett egy horvát úrnőt, Frangepán Beatrixot. Házasságukból három gyermek született: Erzsébet, Kristóf és Mátyás. A Corvin-gyerekek korai haláláról a kortárs Szerémi György őrzött meg pletyka-szerű történetet. Elbeszélése szerint Corvin Erzsébetet hozzá akarták adni Pálóczi Mihályhoz. Török Imre, a gyulai vár elöljárója megvesztegette a szakácsot. A szakács pedig megmérgezte az ifjú Erzsébetet. Szerémi beszámolója szerint a „barátoknál” temették el, és ő maga, Szerémi énekelte a zsoltárokat a gyászszertartáson nyolc személlyel, a „parokiális templomban”. Az ifjú Erzsébet halála 1508-ra tehető. Corvin János özvegye, Frangepán Beatrix 1509-ben újra férjhez ment: Brandenburgi György lett a férje. A Hohenzollern családból való György unokafivére volt Joachim brandenburgi választófejedelemnek és unokaöccse II. (Jegelló) Ulászló magyar királynak. Szerémi szerint Beatrix a Brandenburgi Györgytől elszenvedett bántalmazásba halt bele. Egy bajor szerző szerint azonban gyermekágyban, gyermekével együtt halt meg Beatrix.

Corvin János özvegyét 1510-ben már néhaiként említik. Szerémi visszaemlékezése szerint 10 személlyel énekelt Frangepán Beatrix gyászszertartásán. Utána megvendégelték őket. Szerémiről érdemes megjegyezni, hogy meglepő történetei nem mindig vannak összhangban azzal, amit más forrásokból tudunk. Azt azonban kihámozhatjuk Szerémi munkájából, hogy Corvin Erzsébetet és Frangepán Beatrixot Gyulán temették el, a ferencesek templomában. Az 1530-as években virágzó ferences közösség élt Gyulán: 1535-ben 23-man voltak. Az 1556 táján mégis elhagyták a várost, valószínűleg a török veszélytől tartva. Az évszázadok elteltével a ferences templom és kolostor épülete az enyészeté lett. A 19. században szőlőbirtok volt a helyén. A neves helytörténész, Mogyoróssy János társaságot akart alapítani, hogy megvegyék a birtokot, és ásatást folytassanak ott. 1872-ben két jogász barátjával a helyszínen járt terepszemlét tartani. Vendégei megtréfálták: régi ezüst-érméket rejtettek el a romok közelében, hogy aztán „megtalálhassák” azokat. A történész észrevette, hogy az érmék csak nemrég kerülhettek oda, a szőlő tulajdonosa azonban tudomást szerzett a „leletről”. Meggyőződésévé vált, hogy kincs rejlik ott a földben, és nagyon magasra emelte a szőlőskert árát. Így a tudósok nem tudták azt megvenni, de a tulajdonos sem talált ott kincset… A monostor romjainál Implom József, gyulai helytörténész végzett feltárásokat 1931-ben és 1934-ben.

Forrás:
Halmágyi Miklós írása a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán
Dusnoki – Draskovich József: Gyula város településtörténetének kezdetei. In: Gyula város történetének kezdetei, Gyula 2015.