Csepreg | Szent Katalin-kápolna

Csepregen a legkorábbi állandó emberi település nyomai az újkőkorszakból valók. A bronzkorból egy temető és egy lakóház maradványait tárták fel, de a kelta idők is gazdag régészeti leleteket mutatnak. A rómaiak és az avarok is megtelepedtek Csepregen, ahol lehetőség nyílt a Répce-folyón való átkelésre. A mai város a 9. században a Keleti-Frank Királysághoz tartozott. A 10. században a honfoglaló magyarok kifosztották, majd birtokba vették a területet, amely később több törzs szállásterülete is volt. Már az Árpád-házi királyok korában sűrűn lakott helynek számíthatott Csepreg környéke, mivel két erődítmény, egy templom maradványai és több más hasonló korú lelet került itt elő. Lakosai leginkább harcos szabadok, majd szerviensek, később kisnemesek lehettek.

A város első említése 1255-ből való, ám ekkor már minden bizonnyal a tágabb környéke legjelentősebb települése lehetett. A 14. században többször civitasként említik, címere 1362 előttről ismert, ám 1390-ben a király a Kanizsaiaknak adta, így mezőváros lett. 1452-ben husziták foglalták el, ám őket később kiverték a városból. A 16. században Csepreg újból kiemelkedő jelentőségre tett szert, többször volt színhelye (Sopron vármegyei) megyegyűlésnek. 1650 fős (1522-ben) lakosságával, két plébániatemplomával, zsidókkal, egyike lehetett Magyarország legnagyobb mezővárosainak. Csepreg 1532-ben a Bécsbe irányuló török hadjáratot sértetlenül átvészelte, mivel az akkor már birtokesélyes Nádasdy család (1535-től tényleges tulajdonuk) a törökbarát Szapolyai János pártját fogta.

Az épület eredetileg egyhajós, félköríves szentélyzáródású templom volt, nyugaton toronnyal, majd további, nyugati irányú, kétszintes bővítménnyel. Az egykori templomot kétszintes lakóházzá alakították át, a szentély földszintjén egy római katolikus kápolna működik. Az épületen 1987 nyarán folytattak külső kutatásokat. Az irodalmi adatok szerint 1570 előtt már két evangélikus lelkésze volt Csepregnek, az egyik a Szent Miklós-templomban, a másik pedig a Magyar utcában. Ez az első adat arról, hogy a településen a Szent Miklós-plébániatemplomon kívül más templom is létezik; a mi épületünkkel megegyező helyen. 1592-ben a Magyar utcában lévő kápolna helyébe új templomot építettek, amely „gót tornyú, gerendás” épület volt. A templom hajóján és szentélyén datálható középkori részletformák nem voltak feltárhatók. A jelentős pusztulás miatt a hajó eredeti nyílásaiból egy sem maradt fenn. A feltárt törtkő falazat és az egykori déli kapu küszöbköve a templom középkori eredetére utal, de ezekből a részletekből annak pontos építési kora nem dönthető el. A toronybelsőkben feltárt, a falazattal egyidős résablakok formái inkább a 15. századra utalnak, de alkalmazásuk főként a forma általánossága miatt a 16. század végén sem zárható ki.

Az épület alapozási feltárásainál azonban olyan szabálytalanságok voltak megfigyelhetők, amelyek arra utalhatnak, hogy a mostani felmenő falaiban álló templomot egy korábbi épület megelőzte. A 16. század végét megelőző, feltételezett templom építési korát, alaprajzát nem ismerjük. A csupán részleges kutatás után a történeti adatokra alapozva az valószínűsíthető, hogy az épület jelenlegi formájában a 16. század legvégén épült. Egyhajós, félköríves szentélyzáródású, támpillérekkel megerősített szentélyű templom volt, a nyugati homlokzat előtt négyzetes toronnyal. (A torony lezárását, sisakját nem ismerjük.) 1621-ben a templomon jelentős károk eshettek. A korabeli források szerint a városra támadó császári seregek felégették a települést. A támadáskor az alsóvárosiak a Szent Katalin-templomba menekültek, főként a toronyba. A torony akkor tehát erős, védelmet nyújtó építmény volt. A templom pusztulása pedig inkább csak leégését, fa szerkezeteinek pusztulását jelentheti; az épületnél pusztulási és égési rétegeket, részleteket nem találtak.

A Szent Katalin-templomot 1652-ig birtokolták az evangélikusok, amikor is kiűzték belőle a lelkészt, és a katolikusok kezébe került. Az első canonica visitatio, amely érdemben beszél a Szent Katalin-templomról, 1659-ből származik. Leírja a főoltárt, a tabernákulumot, és két harangról emlékezik meg a toronyban, amelyek nincsenek felszentelve. Az 1663-ban felvett jegyzőkönyv jóval részletesebben foglalkozik a Szent Katalin szűz és mártír tiszteletére felszentelt templommal. Az épület nem volt boltozva ekkor, még a sekrestyéje sem, hanem fával fedett. A torony is fából volt, benne két haranggal; egy oltára, kóból készült szószéke és fa keresztelőkútja volt, valamint a chorus fából készült. A szövegből egyértelmű a boltozat hiánya az épületben. A fából készült torony feltételezhetően annak fedésére, a toronysisakra értelmezhető; mivel a templom már 1621-ben olyan toronnyal rendelkezett, amelybe egy egész városrész lakossága menekült fel, így nem valószínű (a kutatás is ezt erősíti), hogy egy fa harangtoronnyal kell számolnunk. Kérdéses a szövegben a chorus értelmezése. A szövegösszefüggés alapján itt egy fából készült karzatra kell gondolnunk.

Az 1697-es canonica visitatio a szentélyt boltozottnak írja le, a chorus fából volt, a torony pedig kőből készült, amelyben két harang volt. A 34 évvel korábban felvett jegyzőkönyvhöz viszonyítva a szentélyt itt boltozottként említik. A szentély – melyben ma a kápolna működik – jelenleg is boltozott: lapos félgömbbel, a támpillérek közeiben fiókokkal tagolva. A boltozat korát a belső kutatás hiányában nem lehet meghatározni. Részletformái, rendszere, az épület jelenlegi szintjeihez való alkalmazkodása arra utal, hogy a 19. század végén is készülhetett, de nem kizárt, hogy az 1659 és 1697 közötti boltozat áll ma is. 1697-ben már kőből készültnek írták le a tornyot, amely elsősorban átépítésére utalhat. A torony alsó része 7,50 méter magasságig törtkőből épült, itt vízszintes vonalban vált át a kőfalazat téglára, ezt a váltást egy új építési periódusnak tekintjük. A torony kőből épült alsó szakaszán több periódusú, többször átalakított nyílásokat tártunk fel, a téglából épült szakaszon a nyílások két periódusúak, környékükön csak a nyílászáró szerkezetek cseréjével és egy beszűkítő periódussal kell számolni. Feltételezzük, hogy a fa toronysisakot, és a templom, torony arányai miatt egy felső, fából készült szintet is elbontottak a 17. század végén, helyette téglából egy új szint készült, egy harangszint, de nem a jelenlegi toronysisakkal.

Az 1733-ból származó canonica visitatio kívülről és belülről is restaurálásra szorulóként említi a templomot, 1774-ben pedig csak szűkös berendezéseiről emlékeznek meg a vizitátorok. A templomot a 18. és a 19. században a fogyó lakosság miatt csak időnként használhatták, nem volt állandó plébánosa. Az 1860-as évektől rossz állapota miatt „hatóságilag zárva volt”. 1877-ben a romos templomot az Üdvözítőről elnevezett apácák számára iskolává és zárdává alakították át, „olyképen, hogy annak szentélye meghagyatott részökre kápolnául, többi részéből pedig két iskolaterem készíttetett – míg a templom falai magasabbra emeltetvén, az így keletkezett emeleten lakosztályok csináltattak a nővérek számára”. 1877-ben készült el tehát a hajó felmagasítása és két szintre osztása, a homlokzat eklektikus vakolatarchitekturája, a torony csigalépcsője és a torony északi, déli toldalékai. 1885-ben tovább bővítették az épületet: „a templomhoz (a torony előtt) egy új emeletet építettek, két pompás teremmel… Az új nyugati toldalékra az 1877-es homlokzati tagolást vitték át.

A templomhoz nyugati oldalon csatlakozó torony építési periódusait részben már érintettük. Valószínűsítettük, hogy a torony alsó, kőből épült része az 1592-es évszámhoz köthető periódusban készült, míg a felső, tégla falazatú része a 17. század végén, a jelenlegi, falazott toronysisak pedig a 19. század legvégén készült el, a város plébániatemplomán látható, középkori sisakot utánozva. Az új toronysisak amely egyben a harangok elhelyezésére is szolgál – megépítését a hajó 1877-ben történt felmagasítása indokolhatja, valamint az északi és déli toldalékok felépítése, mivel ezáltal az addigi toronyszint három oldalról padlástérbe került, és a szint az 1885-ös építkezés után teljesen bezárult. így 1877-ben, vagy legkésőbb 1885 után szükségessé vált egy újabb harangszint emelése. A toronysisak építése teljesen külön periódus a templom életében, igazolja ezt az is, hogy egyedül itt találhatunk másodlagosan felhasznált, terrakotta bordatöredékeket az épületben. A toronysisakba közel 80 darab, két típusba tartozó terrakotta borda van beépítve falazóanyagként. (Típusonként egyet, illetve kettőt emeltünk ki közülük, amelyek a szombathelyi Savaria Múzeumba kerültek. Az összes terrakotta darab kiemelése lényegében a toronysisak bontását jelentené.) Az 1480-1490 körűire datálható bordaelemek formáik alapján a nyugat-magyarországi terrakotta körbe tartoznak. így nem véletlen, hogy a bordák közül kiemelt zárókő címere az Egerváriakéval volt azonosítható.

A bordák származási helye ismeretlen. Belső kutatás hiányában biztosan nem tisztázhatók egyelőre, hogy a Szent Katalin-templomból származnak-e, de az eddigi kutatás alapján meghatározott építési periódusok és az ismert irodalmi és levéltári adatok alapján inkább más eredeti beépítési hely tételezhető fel. (A kivett zárókövön egy vastag habarcsos, meszelt réteg volt megfigyelhető, amely arra utal, hogy a zárókő még eredeti beépítési helyén jelentős, az épületet érintő felújításon, javításon esett át.) Kizártnak tartják, hogy az 1592-ben és 1663-ban is boltozat nélküli templom bordatöredékeit közel három évszázadon át tárolják valahol az épület közelében, és sehol másutt, csak itt a toronysisakban használják fel újra a 19. század végén. Beépítésük részben az eredeti funkciójukat már egyáltalán nem értő historizálásra utal: a bordák, mint másodlagos ablakszárelemek is megjelennek a nagyméretű, félköríves nyílások belső síkján. Ez a fajta formai historizálás is megerősíti a toronysisak 19. század végi építését. Feltételezik, hogy nem a 19. század végén, hanem még a 15. század legvégén hozták a bordákat Egervár környékéről Csepregre. Csepreg a 15-16. században a Kanizsaiak birtoka volt, akiket a két évszázad fordulóján szoros rokoni szálak fűztek az Egerváriakhoz; e kapcsolat révén kerülhettek a terrakotta elemek a városba.

Eredeti helyük talán az egykor és jelenleg is a városon kívül fekvő Boldogasszony-templom lehetett. A templom 1856-ból származó rajza alapján gótikus eredetű, talán nem is plébánia, hanem valamilyen szerzetesrend temploma volt. Az 1860-as évek tájékán a romba dőlt épületet széthordták, 1869-ben egy teljesen új templomot épített helyén Jankovich György. Remélhetőleg a Szent Katalin-templom belső kutatása, különösen a régészeti feltárás tisztázhatja a templom építéstörténetének bizonytalan részleteit, és adatokat szolgáltathat a bordák származási helyéről.

Forrás:
Haris Andrea: Csepreg, Szent Katalin-templom In.: Lővei Pál: Vas megye 1. Vas megye műemlékeinek töredékei 1. Belsővat – Kőszegszerdahely (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 5. Budapest, 2002)