Bük | Szent Kelemen pápa és vértanú-templom

Vas megyében, Szombathelytől északnyugatra, a nyugati országhatár közelében fekszik a korábban Sopron megyéhez tartozott Bük község. A település szélén (Petőfi Sándor utca 29.) áll a Szent Kelemen pápa és vértanú tiszteletére szentelt plébániatemplom. Az épület átalakított formájában is a középkori román építészet értékes emléke. A szakirodalomban a templomra vonatkozóan kevés anyag áll rendelkezésünkre. Ennek fő oka, hogy a 18-19. századi átépítések során a középkori részleteket átformálták vagy lebontották. A Sopron megyével foglalkozó monográfiák általában a falura és annak birtokosaira, a Büki családra vonatkozóan értékes adatokat nyújtanak, de a templomról nem tartalmaznak közlést; kivétel Csatkai Endre munkája, amely a történeti áttekintés mellett a templom építészeti leírását is tartalmazza. A szerző felfigyelt a román kori részletekre, és ezek alapján az épület korát az 1250-1300 körüli időre feltételezte. A köríves záródású diadalív latin nyelvű, feliratos tábláját, amelynek a szövegében rejtett római számjegyek adják ki az 1408-as évszámot, az átalakításra utaló adatnak ítélte. Felismerte, hogy a templom építészeti értéke az átlag falusi templomén túlnő. Genthon István topografikus munkájában röviden írt a templomról, és építési idejét a szentély és a diadalív alapján az 1250 körüli évekre helyezte.

Entz Géza Vas megye gótikus műemlékeivel foglalkozó tanulmányában kiemelte, hogy a büki templom diadalívét kora gótikus, ciszterci jellegű bimbós oszlopfők tartják, és ez a ciszterépítkezés tatárjárás utáni elterjedésére utal. A magyarországi román kori építészetet összefoglaló munkákból teljesen hiányzik a büki római katolikus templom említése. így az épület gazdag eredményekkel járó kutatása késő román kori egyházi építészetünk falusi emlékeit jelentős értékkel bővítette. A történeti adatok tanúsága alapján Bük község eredetileg a locsmándi várbirtokhoz tartozott. A faluról fennmaradt első okleveles említés 1265-ből származik, amikor Büki Pál fia Istvánt említik. Néhány évvel később „Ponith” és „Pomog de Byk”, már mint a soproni vár jobbágyai szerepelnek egy oklevélben. A Büki család – amelyről a 14. századi oklevelekben birtokügyletek kapcsán nyerünk adatokat – vagyoni alapját már a 13. század első felében megvethette; jelentős anyagiakkal kellett ugyanis ahhoz rendelkeznie, hogy falusi viszonylatban ennyire igényes egyházi épületet tudott emeltetni. A család jelentőségére utal, hogy tagjai közül Büki Herbard mester
(Magister Herbardus filius Dominici de Buuk) 1381-ben Vas megye alispánja.

Bük a 15. században már három falut foglalt magába. A három település egy templomot bírt, minden kétséget kizáróan az ősi falu rendelkezett egyházi épülettel (Egyházasbük). A protestantizmus egyik környékbeli szellemi központjának, Csepregnek közelsége hozzájárult, hogy Bük falu birtokosai – egy fennmaradt adójegyzék utalása alapján – 1595-ben csatlakoztak az evangélikus valláshoz. Első ismert nevű lelkésze Lakosi Gergely, aki 1662-ben működött a településen. A gyülekezet pártfogói Alsó-Bük (Mankófalva-Bük) birtokosai, a Mankóbüki Horváth család és a Fodor család voltak. A templomon az evangélikus időben jelentős átépítéseket és bővítéseket végeztek. Egy 1657-ből származó adat említi, hogy a büki templomhoz építőanyagot kértek Sopron városától. Az 1738. évi canonica visitatio feljegyzései szerint 1658-ban készült a torony, így pontosan datálhatjuk az evangélikus időszak építkezéseit. Az egyház kegyuraságának birtokosa ebben az időben a Mankóbüki Horváth család, amelynek tagjai a 17. században jelentős tisztségeket viseltek. Mankóbüki Horváth Ferenc az 1640-1648 közötti időben Vas vármegye főjegyzője volt. A templomon folyó építkezéseket a család nevéhez fűzhetjük.

A büki templom a 17. század második felében visszakerült a katolikusok kezére; az 1687. évi országgyűlésen már az elfoglalt templomok között említik. A visszafoglalás után az egyház patrónusa Felsőbüki Nagy István, a család jelentős személyisége, Sopron megye alispánja, királyi személynöki ítélőmester, királyi tanácsos és nádori ítélőmester. Az ő idejében, 1696-ban épült a büki kastély, és ő restauráltatta és bővíttette 1732-ben a templomot. 1736-ban bekövetkezett halála után feltételezhetően a szentély alatti kriptába temették. A templom épületére vonatkozóan értékes adatokat őriztek meg számunkra a győri Püspöki Levéltárban fennmaradt, egyházlátogatási jegyzőkönyvek. Ezek közül a legkorábbi, 1697-ből, a locsmándi főesperesség vizitációs könyvében maradt fenn. Szövege szerint „… A templom a falun kívül, valahogy tőle távol épült. Zsindellyel fedett. Boltozatos szentélye van. A templom hajóját düledező, táblás mennyezet fedi. Kétrészes fa kórusa van, kő szószéke és kő oltára az úrvacsorához. Tornya kőből készült, három harangja van.” Az adatok egy része olyan részletekre vonatkozik, amelyek a későbbi, 18-19. századi építkezések nyomán átépültek, megváltoztak. A Rákóczi-szabadságharc alatt és az azt követő időben az épület elhanyagoltabb, mint ezt az 1714-ből fennmaradt egyházlátogatási jegyzőkönyv is mutatja. Ekkor kegyurát sem említik. Az 1733. évi feljegyzések arra utalnak, hogy akkoriban az épületen tatarozási munkák folytak. (A kegyúr, mint erre már utaltunk, Felsőbüki Nagy István volt.) A Nagy család 1757-ben újjáépíttette a templomot, és a tekintélyes Czompó család két oldalkápolnát emeltetett.

Az 1873-ban íródott egyházlátogatási jegyzőkönyv az 1871-ben folytatott restaurálási munkákat idézi. Jankovich Izidor, egy csepregi birtokos család leszármazottja, 1813 és 1857 között volt birtokos Bükön. „J.I.” monogramos tégláival találkoztunk a büki templomban. Halála után, 1857-ben a büki birtokot leánya, Klementina, Markovich Gusztávné örökölte. E patrónusok korszakára esik a templom nagy renoválása. Ok emeltették a szentély déli oldalához épült, a legutóbbi restauráláskor lebontott sekrestyét az oratóriummal, monogramjukat és a renoválás évszámát a renoválási tábla őrizte meg. A 18-19. századi építkezések a középkori templom tömegét jelentősen megváltoztatták, számos középkori részletét elpusztították vagy eltakarták. Az épület helyszíni kutatása 1972-ben kezdődött a Sándyné Wolf Katalin által vezetett falkutatással. Ennek során a hajó homlokzatán a vakolat alól előtűntek a lefaragott faloszlopkötegek csonkjai és egy félköríves, román ablak részlete, valamint a hajó négy sarkának román kori sarokpillérei. A gótikus szentély keleti ablakáról kiderült, hogy ez egy korábbi szentély késő román ablaka, és másodlagosnak bizonyultak a templom belsejében a román kori faloszlopkötegek is. E feltárás nyomán került sor 1973-ban, majd 1978-ban és 1979-ben a régészeti kutatásra és további falkutatásokra.

A régészeti feltárás eredményeként bebizonyosodott, hogy már a 13. századi nagy építkezéseket megelőzően is állt itt egy kisebb templom. A többszörös átépítések során, különösen pedig a 17-18. századi kripták létesítésekor ez a korai épület oly mértékben elpusztult, hogy csekély maradványai nem elegendőek alaprajzának rekonstruálásához. Ehhez az építési periódushoz köthető kőfaragványt nem ismerünk. A templom mai formájának periódusai a következőkben foglalhatók össze: A kő alapozású, kő és tégla vegyes falazatú, téglalap alaprajzú, román kori hajóhoz kelet felől téglából és törtkőből épült, támpilléres, gótikus szentély csatlakozik. A nyugati homlokzaton emelkedik a vaskos, 17. századi, téglából készült torony. A hajó tömegéhez északról és délről egy-egy barokk stílusú, téglafalazatú kápolna kapcsolódik. A kutatás kezdetén a szentély déli oldalán jellegtelen, 19. századi, oratóriumot és sekrestyét magábafoglaló épület állt, ezt a helyreállítás során lebontották. A hajó déli homlokzatán, a kettős barokk falpillér alatt előkerült a román kori bejárat bal oldali kávája és íves záradékának helye. A kapu béllete három-három falszögletből épült fel; jellegzetessége, hogy függőleges tagozatai fejezetek közvetítése nélkül mennek át a csúcsíves záradék ívbélletébe. A vájatos bélletet egy gyémántmetszéses és egy virágmotívumos, rozettás díszítmény övezi. A diadalívnek két eleme került elő, az egyik a szentély alatti, 17. századi kripta falából, másodlagos beépítésből , a másik pedig feltöltésből. A diadalív oszlopkötege falpillér elé állított, vaskos féloszlopból és a pillér hajó felőli sarkán egy további, karcsúbb negyedoszlopból áll. Az oszlopköteget bimbós kehelyfejezet és tagozott fedlemez koronázza.

A diadalív oszlopkötege és az ívindítás mindkét oldalon in situ megmaradt. A 17. században a lebontott, román diadalív helyére nem épült fel új; úgy látszik, hogy ekkor csak áthidaló gerendát fektettek át a korai diadalív maradványai fölött. A diadalív mai képe a barokk építkezés idején alakult ki, a 18. században. A templomhajó északkeleti szögletében, feltöltésben került elő egy román kori fülkekeret indító eleme. A templom román kori építési periódusából való egy háromnegyedoszlop kisméretű fejezete, amely vaskos levelekből épül fel, felül pedig négyszögletes fedlemez zárja. Az igényesen megépített, egységes képet mutató román templom egyéni jellegét megtartotta a gótikus átépítési munkák során is. A félköríves szentélymaradvány feletti, korai, poligonális szentély északi falához téglából gótikus sekrestyét építettek. A sekrestye alapfalait a kutatás során megtaláltuk, építését a korai, poligonális és a 15. századi, támpilléres szentély építése közötti időre tehetjük, feltehetően a 14. század közepére. A ma álló szentély a román részletek felhasználásával épült. A támpilléres szentély támfalai kívül ráépültek a poligonális szentélyre. A szentély záradékban másodlagosan elhelyezett, román kori faloszlopokra másodlagosan gótikus stílusú tagozatokat faragtak. A diadalív oszlopait lefaragták, és a gótikus boltozatot tartó konzolokat építettek be, ezek megmaradtak a bordaindításokkal együtt.

A szentélyt három középkori ablak világította meg. A már említett, másodlagosan felhasznált, román kori ablak mellett két új, gótikus is volt; ez utóbbiakat a 19. század második felében történt építkezéskor átalakították. A három fent említett, elszedett faragvány közül kettő azonos méreteket mutat; eredeti helyüket nem ismerjük, csak feltételezzük, hogy a sekrestyébe vezető bejárat kőkeretéhez tartoztak. A büki templom építészeti részleteit gyakorlott kőfaragók készítették, akik a 13. századra jellemző stílusjegyeket jól ismerték. Ezeket nem másolták, hanem önálló elképzelés alapján alakították ki az építészeti részleteket az épületen. A templom építése a 13. század második negyedére tehető, a tatárjárás után fellendülő építkezések idejére. Az építtető a tehetős Büki család. Ragaszkodásuk az ősi templomhoz erős maradt, mert a három részre tagolódott falu a késői középkorban is ezt az épületet használta.

Forrás:
M. Kozák Éva: Bük, római katolikus templom In.: Lővei Pál: Vas megye 1. Vas megye műemlékeinek töredékei 1. Belsővat – Kőszegszerdahely (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 5. Budapest, 2002)