Bodrogolaszi | Szentháromság-templom

A Bodrog fölötti magaslaton, szép természeti környezetben áll a középkori eredetű, körítőfal maradványokkal övezett kisméretű, román stílusú templom. Oklevélben már 1201-ből említik. A 12. században épült. A faragott kváderkövekből épült templom tömegalakítása rendkívül harmonikus. A téglalap alaprajzú hajóhoz keleten félköríves szentély, a nyugati homlokzata előtt négyszintes – most gúlasisakkal fedett – torony kapcsolódik. A torony alján félkör záródású bejárat, felső két szintjén középoszlopos román ikerablakok, fölöttük ívsor. A hajó déli falában félkör záródású fülkében elfalazott, egyenes áthidalású román kori bejárat, fölül három kis tölcséres, félkör záródású ablak. Az északi hajófal tömör, nyílás nélküli. A hajó keleti vége és a negyedgömb kupolával fedett szentély román kori alapokon a 18. században épült újjá. A hajó sík mennyezetes. Északi oldaIához a műemléki helyreállítás során modern sekrestyetoldalék épült.

A területre vonatkozó egyik legkorábbi elbeszélő forrás szerzője, Anonymus úgy tudta, hogy a mitikus Ketel honfoglaló vezér leszármazottaitól I. András király (1046-1060) szerezte meg azt a hatalmas, a mai Sátoraljaújhelytől Olaszliszkáig terjedő földterületet, amely később Patak föld (terra) néven tűnik fel az írott forrásokban. Szűcs nagy történeti valószínűséget tulajdonított ezen elbeszélés magvának, s reális hipotézisnek vélte, hogy talán épp orosz feleségének, Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem Anasztázia nevű lányának kérésére alapította meg e vidéken András azt a királyi udvarhelyet, egy magánkápolnával is rendelkező curiát, ahol később Árpád-házi Szent Erzsébet született, s amelyet a mai Sárospatak központjában kell keresnünk. Mindemellett a vidék előnyös topográfiai helyzete és a környék hatalmas erdőségei nyújtotta remek vadászati lehetőségek is szerepet játszottak abban, hogy az Árpád-kor következő szakaszában Zemplén vármegyén belül itt egy önálló igazgatási egység, a pataki királyi erdőuradalom alakult ki, központjában a mai Sátoraljaújhely felett állt első pataki várral.

Minden bizonnyal már kezdettől fogva ennek az uralkodói birtoktömbnek volt része az a település is, amelyről feltételezhető, hogy azon, legkésőbb a 12. század közepén hazánkba érkezett hospeseknek volt köszönhető létrejötte, akiket olaszoknak neveztek a korabeli Magyarországon. Ma már köztudott, hogy e megnevezés mögött nem mindig itáliaiakat kell keresnünk, a szó inkább a neolatin népek gyűjtőneve volt, sőt, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a szélesebb környékre ekkor vallon földművesek, szőlősgazdák, iparosok és kereskedők érkeztek. Az ő emléküket őrzik a Tállya (ófrancia taille, irtás, vágás jelentéssel), Olaszliszka – korábban Liszkaolaszi – és nem utolsósorban Bodrogolaszi helynevek, de bizonyára a mai Sárospatakon is éltek hasonló eredetű telepesek. A vendégnépeknek a hazaitól eltérő jogrendszerét és kiváltságait – bizonyos autonómiáját, adózási és más mentességeit-általában külön oklevél rögzítette.

Témánk szempontjából különös jelentőségű, hogy a legkorábbi ma ismert magyarországi hospes-kiváltságlevelet 1201-ben Imre király (1196-1204) épp a „a Szent Miklós egyháznál lakozó pataki vendégtelepesek” (hospites de Pótok, apud Ecclesiam S. Nicolai) számára állította ki. Ezt az oklevelet a városés helytörténeti irodalom korábban tévesen Sárospatak városprivilégiumának tekintette, figyelmen kívül hagyva a két irattípus közötti alapvető különbségeket. Imre kiadványa ugyan eredeti formájában nem maradt ránk, csupán két későbbi, 1272-ből és 1285-ből származó átírásból ismerjük, melyek a korábbi kiváltságok megerősítését tartalmazzák. Számunkra azonban ez utóbbi iratok különösen értékesek, hisz kérelmezőik „a Patak közelében fekvő Olaszi falu vendégnépei és polgárai” (cives et hospites/hospites seu cives de villa Olozy prope Pótok) voltak, s így tudjuk, hogy Imre király kiváltságai a mai Bodrogolaszi falu elődjének lakóit illették. Időközben ugyanis a korábban egységesnek tekintett nagy „Patak föld” területén egymástól már jól elhatárolt falvak jöttek létre a kétségkívül városias fejlődésnek induló (Sáros)patak és (Sátoralja)újhely mellett.

S hogy ne legyen kétségünk, miszerint a ma is álló olaszi templom azonos-e az 1201-ben említett Szent Miklós-egyházzal, arra a pápai tizedjegyzékek 1332. évi bejegyzése a bizonyíték, amely szerint ekkor is a 4. században élt myrai püspök volt az itteni egyház védőszentje. A Szent Miklós-titulust ugyan kifejezetten kedvelték a kor kereskedői és városi polgárai, s tagadhatatlan, hogy a hospesek kiváltságai fontos szerepet játszottak a városi jog kialakulásában. Azt azonban semmiképp sem állíthatjuk, hogy a 13. század elején a mai Bodrogolasziban valamiféle korai városi fejlődés indult volna meg. A vendégnépek ugyanis paraszti életformát is folytattak, földműveléssel, s így szőlőtermesztéssel is foglalkozhattak, ezért a település nevét megörökítő legkorábbi oklevél jelentősége építészet-és művészettörténeti szempontból épp abban áll, hogy egy felmenő falakkal ránk maradt falusi templom esetében biztosan állítható: 1201-ben már állt, így tehát legkésőbb a 12. század végén fel kellett épülnie. Tekintve a magyarországi falvak korai templomépítészetének datálási lehetőségeit, ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.

A hospesszabadság később az egységesülő jobbágyság szabadsága lett, azaz a korábbi telepesek kiváltságait a 14. században már számos magyarországi falu lakói élvezhették. De a társadalmi átalakulással párhuzamosan átalakult a vidék birtokrendszere is. Olaszi – sok más településhez hasonlóan – királyi adomány révén kivált a pataki erdőuradalomból, s lakói magánföldesúr alattvalói lettek. Minderre 1317 és 1321 között került sor, ekkor adományozta Károly Róbert „possesio regalis Olazy”-t, azaz Olaszi királyi birtokot egy csereügylet keretében a korábban épp a pataki királyi ispán tisztét betöltő Szente-Mágócs nemzetségbeli Frigyes fiainak és rokonainak. Mivel ők emellett még Szabolcs vármegye északi szélén is birtokoltak, az oklevelekben ezután hol mint az Olaszi, hol pedig mint a Szabolcsi családoktagjai tűnnekfel. Nevükkel elsősorban peres ügyek kapcsán találkozunk – hol Tolcsva felé kísérelték meg bővíteni a falu határát, hol a patakiak hasonló törekvését igyekeztek meggátolni. A 14. században tehát jellegzetes középkori középnemesi birtok lett az egykori vallon településből.

Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején azután a szomszédos Patak városa magánkézre került, majd főúri birtokosai megszerezték Olaszi nagyobb részét is. Perényi Imre nádor 1504-ben az általa alapított terebesi (ma Trebisov, Szlovákia) pálos kolostornak adományozta itteni birtokait, így az olaszi templom is a remeterend kegyurasága alá jutott. Granasztóiné Györffy Katalin megállapításai szerint Sebbastiano Vini említett táblaképe 1552 és 1560 között készülhetett, s véleménye szerint nem zárható ki, hogy ezt követően hamarosan Magyarországra is került. Ezzel kapcsolatos érdekes feltevését – miszerint a kolostoralapító nádor unokája, a protestáns Perényi Gábor országbíró hozhatta volna magával, aki esetleg részt vett volna I. Ferdinánd kíséretében Medici Ferenc és Ausztriai Johanna 1565. évi firenzei esküvőjén, ahol maga a festő is jelen volt – azonban még nem sikerült adatokkal alátámasztania.

Az általános történeti körülmények mindenesetre kevéssé valószínűsítik ezt az elképzelést. Bár a mohácsi csatát követő első évtizedekben még nem érték a vidéket török támadások, de Olaszit is végigpusztították 1566-ban a János Zsigmond segítségére érkezett tatár seregek. Nem kizárt, hogy a plébániatemplom is leégett. A falu azután hamarosan újjátelepült, később számos részbirtokosáról tudósítanak bennünket a források. Kisebb megszakításokkal a terebesi pálosok is megtartották itteni javaikat, melyeket a 17. századtól már az újhelyi pálos rendházhoz számítanak. Bizonyára a pálosoknak köszönhető a templom barokk átalakítása is az 1739. évi pestisjárványt követően. Ekkor az épület új berendezést is kapott, erről azonban már csak az az összeírás tanúskodik, amely abból az alkalomból készült, hogy 1786-ban II. József feloszlatta a pálos rendet. 1808-ban Lónyai Gábor ungi főispán kapta meg a volt pálos birtokokat, s családja lett a község utolsó jelentős földesura.

Tudomásunk szerint ezt követően a legjelentősebb átalakításra 1878-ban került sor, minden bizonnyal azzal kapcsolatban, hogy a Bodrog áradása alámosta a szentély és a hajó falainak déli csatlakozási pontját és itt jelentős falszakaszokat teljesen újjá kellett építeni. 1901-ben a torony égett le – ezt követően kerülhetett felhasználásra a Vini-kép a lépcsőfeljáró padozatában és ezután készült el az 1970-es évek középéig megvolt toronysisak is. Kisebb javítások és tatarozások után utoljára 1957-ben festették ki a templombelsőt. Bizonyára a gyökeres 18-19. századi átépítésekkel magyarázható, hogy az épület építészeti értékeire csak igen későn figyeltek fel, műemlékké nyilvánítására is csupán 1964-ben került sor. Helyreállítását – amelyet néhány szerkezeti probléma, így elsősorban a torony kváderfalának meglazulása is szükségessé tett – azután hamarosan tervbe vette az akkori Országos Műemléki Felügyelőség. A munka építésztervezője kezdetben Ferenczy Károly volt, tőle e feladatot Erdei Ferenc vette át, és ő készítette el a végső kiviteli terveket is. A helyreállításhoz kapcsolódó kutatások vezetésére Lukács Zsuzsa művészettörténész kapott megbízást, aki 1978-1979-ben előbb Dankó Katalin, majd László Csaba régészekkel, illetve Feld Istvánnal dolgozott együtt. A munkacsoport nem csupán az épület minél teljesebb falkutatását igyekezett elvégezni – részben a már folyó kivitelezési munkákkal párhuzamosan, nem mindig ideálisnak mondható körülmények között – de részleges ásatásra is lehetősége volt.

Forrás:
Feld István: Bodrogolaszi román kori temploma In.: Bardoly István szerk.: Etűdök Tanulmányok Granasztóiné Györffy Katalin tiszteletére (Budapest, 2004)
Borsod-Abaúj-Zemplén megye képes műemlékjegyzéke 7. Sárospatak és környéke (Miskolc, 1992)