Galuska Tünde
Középkori emlékek a Balaton környékén
A Káli-medence, régiesen Kállai-medence a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része. A Káli-medencét 1984-ben nyilvánították védetté. Geológiai szempontból a medence a Balaton-felvidéken belül a legváltozatosabb tájegység, és országos viszonylatban is egyedülálló. Zánkánál kezdődik és Balatonrendes illetve Ábrahámhegy közelében az Orsi-hegy határolja. A Káli-medence északi részén a Fekete-hegy nyúlik el, a déli szegélyétől már nincs messze a Balaton. A Fekete-hegy tetején lévő kilátóból gyönyörű kilátás nyílik az egész medencére, de ellátni innen Tapolca és Tihany irányába is. A medencét a Burnót-patak szeli át, mely Ábrahámhegynél ömlik a Balatonba. A Káli-medence középkori épített emlékekben is gazdag, így ebben a cikkben Köveskál és Mindszentkálla környékére utazunk, hogy ezeket felfedezzük…
… úgy látszik, az ember világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne… E táj sok olasz vidéknél déliesebb… A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is bevilágít és a gyümölcs íze is világosabb…” E táj szíve a Káli-medence. Aki autóval fut át rajta, észre sem veszi, oly kicsiny. Csak a szőlőhegyeken ráérve gyaloglónak, a lovasnak, a kerékpárosnak nyílik meg. Aki egyszer megáll a Salföldi Kőtengeren és végigtekint a Hegyestűig, vagy a szentbékkálli Birkás-pince ívében ülve, kezében pohárral szemközt látja Kővágóörs templomdombját, vagy a Monoszló és Köveskál közti mandulásból megpillantja a szent vulkánokig terülő tájat, az tudja, hogy Hamvas minden szava igaz. Itt vagyunk. Ez az a hely, ez az idő az Aranykor…
Veress D. Csaba: A Kál-völgy története című tanulmányának információi szerint a 13-14. századi krónikáink – melyek ismerhették az ekkor még jelentős szerepet betöltő Vérbulcsú nemzetséget („de generatione Wer bolchu”: 1313) – nem tévedtek, mikor a Balaton mellé tették ennek a nemzetségnek első szálláshelyét. Csak abban tévedtek, hogy a nemzetségnek első – honfoglaló – tagja nem Bulcsú volt, hanem annak apja: Kál horka. Mivel gyakori jelenség volt, hogy egyes tájegységek – vagy éppen települések – az első foglalóról kapták elnevezésüket, biztosra vehetjük, hogy Kál horkának nevét őrzi a Balaton északnyugati partvidékén a 10-12 km hosszú és 3-4 km széles völgy, a Káli-medence. A 13-14. századi oklevelek minden esetben Kál-völgynek (,,valea Kaal”) – egy esetben pedig (1377-ben) ,,a zalamegyei Kaal-i vidék”-nek – nevezik ezt a tájegységet.
A honfoglaló és hódító nemzetség központja feltehetően az a Káli-földvár volt, amely Mindszentkáltól keletre, a Kereki-dombon magasodik ki mintegy 30-35 méter magasan a mocsaras környezetből. A Kereki-dombra, vagyis a földvár északkeleti lábához építették fel a hajdani Kerekikál falu templomát. Egyidejűleg a Kál-völgy falvai – az egész középkoron át napjainkig – megőrizték a Kál megkülönböztető nevet: Köveskál, Szentbenedekkál, Mindszentkál, Örskál, Szentvidkál, Kerekikál, Töttöskál, Sóstókál, Kiskál elnevezésekben. A honfoglaló és hódító nemzetség központja feltehetően az a Káli-földvár volt, amely Mindszentkáltól keletre, a Kereki-dombon magasodik ki mintegy 30-35 méter magasan a mocsaras környezetből. Oldalai ma is meredeken emelkednek, s csak déli irányból közelíthető meg, ott viszont ma is kétszeres sáncolás nyomai figyelhetők meg. A 11. század elejétől a 14. század közepéig – kb. 350 esztendeig – a Kál-völgy királyi és királynői birtok volt. A Kál-völgy betelepítése valószínűleg hosszú időt vett igénybe; talán már a 11. században megkezdődött, de csak a 13. századra fejeződött be. Feltehetően ezzel magyarázható, hogy a korai időben – a 12. században – csak Kál falut emlegetik a források. Ez a legkorábbi falu – Kál falu – feltehetően azonos azzal a faluval, melyet a 13. század végétől (1291-től) Köveskálnak neveztek. A Kál-völgy legkorábbi települése – Kál (vagy Köveskál) – egy ősi útvonal tengelyére települt kezdettől fogva. Ez az út (amely ma is használatos a községen keresztül kelet-nyugati irányban) “hadút” vagy “hadinagyút” formában szerepelt a 14. századi oklevelekben.
Kál után a Kál-völgy többi falva (Szentbenedekkálla, Mindszentkálla, Szentvidkála, Boldogasszonyörs (Kővágóörs), Kiskál, Töttöskál, Sásdikál, Alsóukkál, és Kerekikál) csak a későbbiek folyamán, a 12 – 13. század folyamán alakulhattak ki, mert valamennyiről csak a 13. századból valók első adataink. A legkorábbi források szerint is a lakosság ezen a tájon – mind a rabszolgai udvarnokok, várszolgák, királyi népek, de a szabad várjobbágyok is – zömében szőlőműveléssel és bortermeléssel foglalkoztak, amely azóta is ezen tájegység jellemzője. A királyi udvarnokok, várszolgák felügyeletének központjáról nem beszélnek a korabeli források. Talán a – Monoszlótól délre, a ma már félig elbányászott – Hegyestetőn épített kora Árpád-kori várban lehetett. A hegycsúcs alatt kb. 15 méterrel – 2,5 méter vastag, habarcsba rakott, kőből épült – falgyűrű húzódik még ma is. Az erődítmény korára a hegycsúcson és hegyoldalban talált Árpád-kori cserepekből következtetni. A káli-völgyi falvak nevei is jelzik, hogy itt tudatosan telepített királyi-királynői falvakról van szó. Valamennyinek megkülönböztető nevét a falu védőszentje – az újonnan épült templom védszentje – adta meg. Ezekben a falvakban – a 13. század második felében – sorra épültek fel a templomok is, melyek zömében ma is megtekinthetők romos állapotukban. Ezek a kis falusi templomok zömében egyhajós, torony nélküli, egyenesen záródó szentélyű, terméskőből rakott egyszerű épületek voltak; fafödémmel, csak szentélyük volt dongaboltozatos (mint szinte valamennyi Balaton-vidéki középkori falusi templom). Volt tornyos változat is – mint a töttöskáli templom -, ahol a templom nyugati végén, a hajóba nyíló kegyúri karzat felett emelkedett a torony.
A sóstókáli vagy sásdikáli templom romjai
A köveskáli nemesek egy része – tizenhárom család -, akik ősi nemeseknek tartották magukat (,,se veros nobiles ab eorum predecessoribus fore et fuisse nommassent”), s miután – feltehetően a püspökség ezt nem ismerte el – elvonultak Köveskál faluból. Külön helyen telepedtek le, templomot építettek és falujukat Jukkáinak nevezték el. A falu a hajdani Sásdi nevű – a 13. század második felében még lakatlan királyi udvarnokföld volt. A település Köveskáltól délnyugatra épült fel, a mai Sásdi-rét északi szélén.
Sóstókál falut (Sásdikál, Alsóukkál, Jukkái) az elvándorolt köveskáli nemesek csak 1340 körül építették fel a templommal együtt. A sóstókáli vagy sásdikáli templom romjai Köveskáltól délre, a mai Sóstó-pusztán még ma is láthatók. A templom körül temető volt. A falu nyomai ma is jól láthatók (különösen egy kőből épült udvarház romjai a templomtól délre), egy – a volt falun átvezető észak-déli irányú – úttal együtt. A 14. században már a Rátótiaké volt a terület, akik egy részét az almádi monostorral cserélték el. A 15. században helyi nemes birtokosai is voltak. A templomról okleveles említést nem ismerünk. Egyhajós, egyenes szentélyű, keletelt temploma volt, hajójából az északi fal és a délinek a diadalívhez csatlakozó része maradt meg. Diadalíve, a szentély falai és boltozatának indításai még állnak.
Annak ellenére, hogy a Kál-völgyben egyre nagyobb birtokok kerültek a veszprémi püspökség és a káptalan tulajdonába, jelentős volt még a királyi és királynői birtokok, sőt a más nemzetségek birtokában levő földek száma. Az 1296. évben az Atyusz-nemzetség (melynek a közeli Hegyesd vára volt nemzetségi központjuk) több Kál-völgyi birtokát eladta. Az Atyusz-nemzetségbeli Csaba comes és fivére Bánd mester 1296-ban — a Sásdikál, Kerekikál és Tüttöskál között fekvő — ötveniugerumnyi szentvidkáli ősi birtokukból húsziugerumnyi földet és két szőlőt eladtak rokonuknak, Monoszlói Gergely mesternek. Ebben az adásvételi szerződésben említették először Kerekikál falut, amely a Kereki-domb (rajta a Káli földvárral) északkeleti tövében feküdt.
A Mindszentkállától délkeletre emelkedő Kereki-domb (földvár) északkeleti lábánál álló hajdani kerekikáli középkori templomot nem építették újjá (1828: „kereki pusztatemplom”), bár romjai magasan álltak még a XX. század elején is, s a körülötte elterült hajdani temető nyomai mindenütt előkerültek. A századfordulón, a még meglévő templomromot vincellérházzá (présházzá) alakították, mely a második világháborúban elpusztult. Egyhajós, egyenes szentélyű, keletelt épület, valószínűleg déli bejárattal, nyugati felében kegyúri karzat pilléreinek és boltozatának nyomaival. Magas nyugati zárófalában az egykori karzatot megvilágító résablak látható. A szentély végfala kivételével alacsonyra omlott, alig felismerhető rom.
A töttöskáli templomrom
1277-ben a veszprémi káptalan megszerezte Szentvidkál falut is. Ezt a birtokot egyébként a királyné előzőleg Mikó fia Mikó királynői lovászmesternek adományozta, de a káptalan kiderítette, hogy jogtalanul, mert a birtok már régebben a káptalané volt. Az itt először említett Szentvidkál falu (amely valószínűleg azonos a későbbiekben többször említett Töttöskál faluval) ma már nem létezik. Feltehetően Szentbenedekkáltól (ma Szentbékkála) északkeletre, az öreg-hegy déli lejtőjén terült el. Ezen a helyen jelenleg csak egy nagyobb kőépület romjai találhatók. A Töttöskáli templomromot Békefi szerint a XIX. század elején még használták, de 1876-ban már romokban hevert. A falutól keletre, szőlők között, egyhajós, egyenes szentélyzáródású és keletelt, kisméretű román-kori templom magasan megmaradt falai láthatók. Nyugati bejárata volt, emögött két pilléren boltozott karzattal. Alacsonyabban álló szentélyfalain dongaboltozat indításai, déli falában csúcsíves résablak található.
Rómer Flóris is meglátogatta a környéket, és beszámolt a látottakról. Jegyzőkönyvében ez áll: “Szentbékálla középkori eredetű község, első említése 1273-ból való. Mai barokk temploma helyén állhatott Szentbenedekkál vagy Szentbenedekfalva temploma. A falut 1548-ban égette fel a török először, s csak a 17. század végére települt újra. A település határában Töttöskál középkori falu templomának maradványai állnak. A 13. században már meglévő falu templomában a 19. század elején még miséztek, Rómer látogatásakor már romokban állt.”
A honfoglaló és hódító nemzetség központja feltehetően az a Káli földvár volt, amely Mindszentkáltól keletre, a Kereki-dombon magasodik ki mintegy 30-35 méter magasan a mocsaras környezetből. Oldalai ma is meredeken emelkednek, s csak déli irányból közelíthető meg, ott viszont ma is kétszeres sáncolás nyomai figyelhetők meg. Hogy ez lehetett a nemzetség központja, bizonyítja az, hogy ennek a földvárnak a közelében — Mindszentkáltól északra, az ún. Pogánydűlőben (sic!) tárták fel 1903-ban Sági János vezetésével — a Zala megyében szinte egyedülálló — X. századi temető negyvenkilenc sírját. Ugyanakkor — 1905-ben — a Szentbékkállától keletre levő töttöskáli középkori templomrom közelében, szőlőforgatáskor egy X. század végi, XI. század eleji lovassír is előkerült. A lovassírt — amely nyilvánvalóan még a nemzetség keresztény hitre térése előtt került a földbe — egy ritka lelet datálta. A sírban egyenes, kétélű — német típusú — kardot találtak, melynek markolatát 10-15 fokkal megdöntve a kardot (a magyar kézhez jobban idomuló) szablyához hasonló súlypontúvá tették. Ez a speciális csoportot alkotó — szablyamarkolatú — kétélű kardtípus az eddigi megfigyelések szerint zömmel az ország peremvidékeiről került elő. E speciális kardformával Bálint Alajos foglalkozott, s megállapította, hogy nem a szablya és a kard közti formai átmenetről van szó, hanem keverékformáról. Nem kész — vásárolt vagy zsákmányolt — kardokat alakítottak át, hanem a kardokat már eleve ebben a formában kovácsolták. A kardok korát a kísérő leletmellékletek pontosan meghatározzák a X. század végére és a XI. század elejére.
Mindszentkálla vagy kisfalud templomának romja
Mindszentkálla 1341-ben a veszprémi püspök birtokába került, cserébe Tátika váráért. Első neve Villa omnium sanctorum Kaal volt. Később Mindszentkálla-Kisfalud néven említették, ami arról árulkodik, hogy a korábban önálló Kisfaludot hozzácsatolták. Bizonyos források szerint a korai Mindszentkálla Mindszent és Kálla összeépülésével jött létre, tehát eredetileg három községből jött létre a későbbi Mindszentkálla.
A falu fölé emelkedő hegyen középkori templomrom található. Valószínűleg Mindszentkálla egykori temploma, más vélemény szerint az először 1462-ben szereplő Kisfalud temploma volt ez. Az egyhajós, eredetileg román stílusú templomrom szentélye gótikus, a szentély sarkait támpillérek tartják. A szentély a hajóhoz viszonyítva szokatlanul hosszú, hozzá képest a hajó csak az északi oldalon szélesedik ki egy kissé. Kivehető a terepen a templom temetőjét kerítő egykori kőkerítés nyomvonala is. A falu jelenlegi (1829-ben épült) későbarokk templomában lévő román stílű, kő keresztelőmedence és szenteltvíztartó esetleg ebből a templomromból származhat.
A kisfaludi templomrom, a falutól nyugatra, a Garanya-hegy lejtőjén áll. Keletelt, egyhajós templom volt, a román kori hajóval azonos hosszúságú, sokszögzáródású és támpilléres, gótikus szentéllyel. Szentélyének déli fala és a diadalív pillércsonkjai állnak csak belőle, a többi fala leomlott. Építésének korára alaprajzi formájából következtethetünk mert írott adat nem ismert róla.
Következő cikkünkben a monoszlói középkori templomot, az ecséri templomromot, a kővágóörsi, középkori eredetű, ma evangélikus templomot, a kisörsi templomromot, valamint a salföldi pálos kolostort mutatjuk be…
Forrás:
Somogyi Győző – Szelényi Károly: Káli-medence a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban
Veress D. Csaba: A Kál-völlgy története (I. rész) In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Koppány Tibor: A Balaton-Felvidék románkori templomai
Kovács Sándor: A Balaton-felvidék középkori templomromjai Cholnokyjenő munkásságában
Bodri László – Madarász Gyula – Zsadányi Oszkár: Zalavármegye ismertetője (1933) A Veszprémi káptalan számadáskönyve 1495-1534.
Koppány Tibor: Középkori templomok és egyházas helyek Veszprém megyében II.