Középkori kolostorok Veszprém vármegyében I.
Bencések
A középkori vallásosság sajátos hordozói a különböző szerzetesrendek. Tagjaik olyan személyek voltak, akik teljes életüket Istennek kívánták szentelni, de nem éreztek hivatást a plébániai munkára. Valamennyi rendre jellemző, hogy tagjaik hármas fogadalmat tettek és tesznek ma is (szegénység, tisztaság, engedelmesség). Ezen általános jellemzőkön túl, viszont minden rendnek megvoltak, megvannak a külön sajátosságai is (pl. a szokásosnál is erősebb Mária tisztelet a cisztereknél).
A remeterendek többnyire világtól távol eső helyeken, kezdetben sokszor barlangokban, később is jobbára egymástól elkülönített cellákban éltek. A rendtagok általában egymással sem érintkeztek vagy csak ritka és különleges alkalmakkor (pl. karthauziak). A monasztikus rendekre (bencések, ciszterek, premontreiek) is jellemző volt a külvilágtól való elzártság és a helyhez kötöttség. A XIII. századtól elterjedő új típusú koldulórendek (ferencesek, domonkosok) tagjai viszont rendszerint városokba, mezővárosokba telepedtek, s innét jártak ki a nép közé prédikálni. A középkori Magyarországon fontos szerepet játszottak a hazai alapítású pálos remeték, akiket a magyar királyok is előszeretettel támogattak.
A szerzetesek templomai és rendházai meghatározott szabályok szerint épültek, amelyeket az ésszerűséghez igazodva, a helyi adottságokat kihasználva, kisebb-nagyobb mértékben áthághattak. A rendházakban zajló mindennapi életet a rendi regulák szabályozták. Rendszerint a közös imádság és szentmisén való közreműködés, váltakozott a testi munkákkal (mezőgazdasági vagy kézműves munka) és a szellemi tevékenységgel (egyéni imádság, olvasás, elmélkedés).
Bakonybél, Szent Mauríciusz kolostor
A Dunántúl közepén, a Bakony hegységben, igen szép természeti környezetben, a Veszprém megyei Bakonybél község belterületén, a Gerence patak közelében található bakonybéli (eredetileg béli) bencés monostort 1018 táján alapította első királyunk, Szent István, feltehetőleg egy a bakonyi erdőispánság területén már korábban is létező királyi, esetleg királynéi udvarház vagy vadászház felhasználásával. Első apátja, a bajorföldi Rinchnachba való hazatértéig, a Magyarországra jött Günther (kb. 955-1045), Boldog Gizella királyné rokona volt. Őt követte 1023 táján a velencei Gellért (kb. 980-1046), Szent Imre herceg korábbi nevelője, aki hétesztendei bakonybéli szolgálat után került 1030 körül a marosvári (utóbb csanádi) püspökség élére. A béli apátság, amely mellett a középkorban nem alakult ki falusias település, az alapítástól a török hódoltság koráig, mintegy öt évszázadon keresztül folyamatosan működött. A monostor 1276-1366 között hiteleshelyi feladatokat is ellátott. 1516-ban függetlenségét elvesztette és a pannonhalmi főapátság fennhatósága alá került. 1534-ben I. Ferdinánd király kapitánya, Bakith Pál foglalta el az épületeket és fogta el az apátot, miután a béli apát korábban Szapolyai János király hívéül szegődött. A szerzetesek ekkor egy ideig Pápán húzták meg magukat. A monostort 1548 után végleg elhagyták, elpusztult. A török háborúk elmúltával a 17. század végétől kezdett újra benépesülni. (A kolostor romjait 1696-ban kezdték el megtisztítani a növényzettől, két kis helyisége ekkor még meglehetős épségben volt.) Jelenleg is álló barokk rendháza 1749-1750-ben, temploma 1750-1754-ben épült.
A természettudományos és régészeti-történelmi emlékeket kutató, 1860 táján Bakonybélen (is) megfordult Rómer Flóris ezeket jegyezte fel a helyszínen: „Régiséget itt híjában keresünk, mert a hely nevén és történelmi emlékein kívül minden új”. A kolostor középkori és újkori történetére vonatkozó oklevél- és iratanyagot a 20. század elején csaknem egészében kiadták, a monostor történetét megírták „A pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története” címet viselő „Rendtörténet” két vaskos bakonybéli kötetében. Ez a jeles alkotás azóta is fontos alapműve a magyar egyháztörténet kutatóinak. A 21. század elejéig azonban még soha sem került sor régészeti feltárásra a monostor területén, környékén. Jóllehet 1902-ben a rendház épületétől Ny-ra és D-re, közműépítési (víz- és gázvezeték fektetés) munkáknál díszes 12. századi padlótéglákat találtak – amelyek a pannonhalmi főapátság régiséggyűjteményébe kerültek -, ezt a kínálkozó lehetőséget sem követte még csak kisebb mérvű feltárás sem. Mindez azért is meglehetősen különösnek tűnik, mivel éppen ezekben az években kezdték el a „Pannonhalmi rendtörténet” köteteinek publikálását, tehát a magyar bencések körében erős igény mutatkozott múltjuknak megismerésére és feltárására. így egészen mostanáig az akkor előkerült padlótéglák és néhány faragott kőtöredék számítottak az elpusztult középkori monostor egyedüli ismert szerény régészeti emlékeinek.
Az újkor szerzetesi életének Bakonybélen is Rákosi Mátyás „országlása” vetett véget 1950. október 8-án. Utóbb a rendjüket vesztett szerzetesnővérek otthona, majd idősek otthona működött az épületben. A negyvenéves kényszerszünetet követően, csak 1990 után újulhatott meg ismét a szerzetesi élet (1998). A béli bencés közösség egyik tagjának, Vásárhelyi Anzelmnek (és két szerzőtársának) tollából 2002-ben ismét napvilágot látott a monostor rövid, de igen jól összefoglalt története, felhasználva a (múlt) századfordulós „Rendtörténet” eredményeit, de hasznosítva az újabb tudományos kutatások eredményeket is és a 20. század végéig (1998) folytatva a történetet. A bencés szerzetesek mára jobbára felújított, megszépült környezetben élik életünket Szent Benedek szellemében, az imádság és munka ősi életformájában.
Jásd, Szent György kolostor
Jásd okleveles említése 1164-ben a Szent György bencés apátság alapításával veszi kezdetét. A létezéséről kőfaragványai tanúskodnak, (a tihanyi, veszprémi múzeumban és a helyi plébániatemplomban láthatóak). A középkorban jelentős településsé fejlődött, ezt bizonyítja Magyarország 1528-ban készült első térképe (Lázár mester és Jakob Ziegler alkotása), amelyen Iayst néven ábrázolják. A kolostor és a templom a török korban elpusztult, a falu lakossága elmenekült. A falu és az apátság birtokai 1650-ben a Zichy család kezébe kerültek. A Zichyek a 18. század közepén (1757) a falut újratelepítették. A Szűz Mária, a világ királynéja nevére szentelt templom helyén a 16. századig a valószínűleg még 12. századi eredetű, Szent György tiszteletére épített bencés templom és kolostor állt, melyek a török hódoltság idején elpusztultak; megmaradt faragott köveik a veszprémi, tihanyi múzeumban, illetve a mai jásdi plébániatemplomba beépítve találhatók. A török kor utáni templom 1792-ben épült fel, az Árpád-kori kolostor és templom anyagának felhasználásával.
Monostorapáti-Almád, Szűz Mária kolostor
Az almádi apátság vagy almádi monostor a Balaton-felvidéken, az egykori, mára már eltűnt, Almád nevű település közelében, a mai Monostorapáti mellett található. Az egykor itt állt almádi apátság Magyarország legrégebbi magánszemély által alapított monostora volt. A monostor rövid időn belül el is készült, az 1117-es alapítást követően templomát Szűz Mária és a Mindenszentek tiszteletére már 1121-ben fel is szentelték. A monostor gyors gyarapodásában nagy szerepet játszott az egykor alatta elhaladó hadiút, a Via Magna, amely Székesfehérvárt Itáliával kötötte össze.
A monostor felépítésében és nagyságában vetekedett a jáki templommal; azonban míg az almádi apátság négyszáz évnyi tündöklést követően gyorsan elpusztult, a jáki templom viszonylagos épségben fennmaradt. Az épületegyüttes pusztulását a sorozatos kifosztás, bontás, várkastéllyá alakítás, később pedig a megmaradt részek köveinek folyamatos elhordása okozta. Az első fosztogatásra a monasztikus rendek hanyatlása miatt került sor, mivel Szigliget akkori várnagya vetett szemet a monostor kincseire, majd 1441-ben meg is sikerült szereznie azokat. Később, a 16. század eleje körül maga a birtokos család bontotta le az épületegyüttest, mivel helyére várkastélyt szeretett volna felhúzni, majd mikor a dél felől fenyegető török hadak elérték, ők is védelmi funkciókat szántak az egykori apátsági épületeknek, ezért kisebb-nagyobb átalakításokat végeztek rajta: így például a körtemplomot megtartották a várkastély saroktornyának, de ágyúkilövő nyílásokkal látták el, majd az épületet árokkal és sövényfallal tették ellenállóbbá az ágyútámadások ellen. A monostor maradványait csak nagyon rövid ideig használhatták katonai célokra, a feltárások során ostromra utaló jeleket nem találtak, az erődítmény mégis elpusztult, azonban nem a harcokban, hanem mert az épület köveit a közeli nagyvázsonyi vár megerősítése céljából kezdték elhordani, sőt később, a 18. században a volt almádi apátság építőanyagából építették fel a monostorapáti templomot is.
Tihany, Szűz Mária és Szent Ányos kolostor
A tihanyi bencés monostort I. András király (1046-1060) 1055-ben alapította Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Az alapító királyt itt temették el 1060-ban. A kolostor alapító oklevele a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt magyarországi oklevél, melynek latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is használtak. Ezért a magyar nyelv legrégibb írásos emléke is. Szent Ányos (Anianus) titulusa a történeti Magyarországon és a környező országokban szinte egyedülálló jelenség. A hagyomány szerint Szent Ányos Orléans püspökeként imáival megmentette városát Attila hunjainak dúlásától, majd tiszteletét a francia uralkodók évszázadokon át gondosan ápolták. Nem tisztázott, miként került a szent tisztelete hazánkba, de bizonyosan az alapító királlyal hozható kapcsolatba. A középkori kolostorról csak a XVI-XVII. századi ábrázolások alapján alkothatunk képet. Az egyenes szentélyzáródású, keletelt templomhoz dél felől csatlakozott a szabályos kolostor négyszög, mely a nyugati oldalon a templomnál rövidebb volt. Napjainkra az egész együttes szinte nyomtalanul eltűnt, alig tizenegynéhány kőfaragvány és a szinte érintetlenül ránk maradt XI. századi altemplom fennmaradása minden bizonnyal az itt eltemetett I. András tiszteletéhez kapcsolható.
Magyarország történetében a XVI-XVII. század jelentős változásokat hozott. A török támadások miatt a szerzetesi élet megszűnt Tihanyban, a kolostorba katonák költöztek. Az épületegyüttes végvárrá vált, védelmi szempontok szerint átalakították. Köréje erődítést építettek. A török elleni felszabadító háborúk után a királyi kamara a felszabadított területeken álló birtokokat csak ún. fegyverváltság kifizetése után adta vissza egykori tulajdonosaiknak. Tihanyért ezt a magyarországi bencés rend nem tudta kifizetni. Így 1702-ben az ausztriai Altenburgi Bencés Apátságnak tulajdonába került. A Pannonhalmi Bencés Apátság csak 1716-ban tudta visszavásárolni Altenburgtól. A XVIII. század három apát nevével fémjelezhető, akik egy-egy történeti, építéstörténeti periódust képviselnek a kolostor életében. 1716-1740-ig Grassó Villebald, 1740-1760-ig Lécs Ágoston, 1760-1786-ig Vajda Sámuel volt az apát. Először a szerzetesi élet alapfeltételeinek megteremtése és a kolostor birtokainak pénzügyi stabilizálása volt a fő cél. Az 1720-as évektől megindult a templom és a kolostor újjáépítése, amit 1763-ban tűzvész szakított meg. Feltételezhető, hogy 1740 után, Lécs Ágoston idején, már egységes építészeti koncepció alapján folytatódott az építkezés, és készült el a templom a kolostor szárnyaival együtt jelenlegi formájában. A templomot 1754-ben szentelték fel ideiglenesen. A végleges felszentelésre csak 20 év múlva került sor. Lécs Ágoston a kor egyik nagy formátumú, de ellentmondásos egyénisége. A nagy képzettségű teológus és hitszónok a vallásos élet újrateremtője volt Tihanyban, aki azonban életmódjával nem mindenben alkalmazkodott szerzetesi kötelmekhez. Sikerrel zárta le az apátság birtokpereit, és újabb területekkel is gazdagította rendjét. Nemcsak az apátság építését fejezte be, hanem az apátság birtokain, így Füreden a savanyúvizű forrásoknál is építkezett.
Lécs Ágostont Vajda Sámuel, a mélyen vallásos, aszkétikus életű apát követte. Gazdag irodalmi munkásságából kiemelkedik a három kötetes, Jézus életéről szóló szép, magyar nyelven írt munkája, amely 1772-1774 között jelent meg Pozsonyban, s a korszak kedvelt olvasmánya volt. Tevékenysége a vallásos lelkiség elmélyítésére irányult, középpontjában a Jézus Szíve kultusz elterjesztésével és ápolásával. 1786-ban II. József a bencés rendet is felosztotta. A szerzeteseknek el kellett hagyniuk kolostorukat, csak egyetlen szerzetes maradhatott, aki ellátta a plébániai feladatokat. A rend tagjai 1802-ben térhettek vissza Tihanyba. A XVIII. századi fellendüléshez képest az anyagi és szellemi lehetőségek alaposan megváltoztak ebben az évszázadban. Az 1880-as évekre az épületegyüttes nagyon rossz állapotba került, és felvetődött az is, hogy a templomot teljes egészében újjá kellene építeni. Cziegler Győző építész, a Műegyetem tanára 1889-1890 között megoldotta a templom és kolostor szerkezeti problémáit, és az épületegyüttest teljesen felújította. A templomban falképek készültek, és az oltárokat is átfestették, újraaranyozták. 1950-ben ismét el kellett hagyniuk a szerzeteseknek a rendházat. A plébánia megmaradt, a rendházba először szegényház, később múzeum költözött. A Bencés Rend 1990-ben térhetett vissza Tihanyba, de a kolostor-együttest csak 1994-ben kapta vissza a Magyar Államtól. 1992-ben elindult a templom belső restaurálása (falképek, oltárok), amely 1996-ra fejeződött be. 1996-ban megkezdődött a kolostor teljes felújítása.
Forrás:
Rainer Pál: Régészeti kutatások Bakonybélen, a bencés monostor területén In.: S. Perémi Ágota (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 27. (Veszprém, 2012)
Rainer Pál (szerk.): Veszprém megye egyházi élete a középkorban (Veszprém, 2009)
Cselenkó Borbála: Szerzetesrendek az Árpád-kori Zala megyében (Zalai Kismonográfiák 9., Zalaegerszeg, 2006)
A tihanyi apátság hivatalos weboldala (Hozzáférés: 2023. július 19.)