Tiszaszentmárton | Református templom

Zenthmarton falu és plébániája 1332-ben jelent meg először írásban e néven a szabolcsi esperesség dézsmajegyzékében. Akkori papját Istvánnak hívták. A hely történetéről régebbi források is szólnak: a százdi apátság 1067 körüli alapítólevelében szereplő Szent Márton-kápolnának sokkal több köze lehetett ehhez a településhez, mint a szomszédos „Suruk”hoz, amelynek a határához tartozóként írták. Zsurkon ugyanis nyoma sincs ilyen titulusú egyháznak, míg okkal feltételezhető, hogy a Tisza és a régi országút fölé magasodó szentmártoni dombon ma is meglévő templom elődje volt a XI. századi építmény. 1212-ban „terra Artolp”-nak írták össze e helyet, a föld birtokosa, Artolfa királyi rangra emelkedett Aba nemzetségből származott. A fennmaradt tizedlajstrom készültekor már a besenyő eredetű Tomaj családé volt Szentmárton, majd az örökös Losonczi család Zsurkkal közös tulajdonává lett a XIV. századtól a XVI. század végéig. 1590-ben – házasság révén – került a Forgách grófi família kezére a hatalmas Losonczi-vagyon Szentmárton várkastélyával együtt. Hosszú pereskedés után, Várdai Katalinnal és a Telegdyekkel, Forgách Ádám (1670 és 1681 között országbíró) 11 140 forintért eladta Szirmay István királyi ítélőmesternek az uradalmát, amelynek része volt Zsurk, Tornyospálca, Mándok és még három falu is.

Tiszaszentmártonújkori neve egy 1806-ban készült kéziratos térképen olvasható első ízben. A 4-es főút felől Tuzséren és Tiszabezdéden át megközelíthető település közepén, az említett domb tetején lévő, tekintélyes nagyságú gótikus templom a főrangú Losoncziaknak köszönheti létét. Szentmárton az 1300-as évek első felétől fogva Losonczi-birtok volt, a család két tagja – 1376-tól 1392-ig László, majd 1438-tól 1440-ig Dezső – erdélyi vajda volt. Vélhetően az utóbbi kegyuraság, Losonczi Dezsőépítette a gótikus stílusú templomot, Károly Róbert uralkodásának utolsó, virágzó korszakában. A korai kápolnáról és/vagy a szintén román kori, szilárd építőanyagú templomról nem tudunk többet az írott forrásoknál, lehetséges alapjainak régészeti feltárására eddig próbálkozás sem történt. Az egyhajós, feltehetően téglából készült XV. századi épület teljes belső hossza tizenkilenc méter, ebből hat méter esik a kelet felé tájolt nyolcszögzáródású szentélyre. A szentélynél másfélszer tágasabb – hét és fél méter széles – templomhajó torony nélkül épült, a harangja(i) régen külön álló, fából ácsolt toronyban lakott. A reformátusok 1748 táján csak részben renoválták a templomot, amikor Liszkai Gáborprédikátor 1808-ban jelentést írt egyháza állapotáról, „egy ócska tornyocskát” említett a „hegyen épült magas kő templom” mellett. (Régi, laikus írások ritkán tesznek különbséget a kő- és téglaépítmények között.)

1809-ben láttak hozzá a középkori egyház megújításához. Először lebontották és az új karzat hosszával azonos távolságban újraépítették a hajó nyugati falát, és – egymásnak ellentmondó adatok szerint – ekkor vagy 1831-ban emelték a magas, négyszögletes tornyot a déli bejárat elé, máshová áthelyezve a déli hajófalból kibontott csúcsíves ablakokat. Megmenekült a diadalív, a gótikus boltozatra azonban már csupán a külső támpillérek emlékeztetnek. A két igényes kivitelű, eredetileg kétosztású, halhólyag díszű XV. századi ablak és vakmérműves ormú szentségtartó fali fülke a Losonczi kegyurak bőkezűségét dicséri. A Liszkai lelkész úr említette, 1763-ban és 1791- ben öntött harangok helyett ma két XX. századi harang hívja istentiszteletre a maradék híveket. Tiszaszentmártonban 1100-an laknak, pont annyian, mint kerek száz éve, „csak” a nemzetiségi arányok változtak meg a faluban. A Tisza árvizei e száz év alatt a nyomát is elmosták a XVI. század dereka táján épült kastélynak. Egy 1596. július 7-én kelt öszszeírás holmi „fa castellumnak” nevezte, felsorolta ágyúinak számát, és megnevezte a fajtáit. Az épület 1590-ben annak a Losonczi Annánaka kezével jutott második férje, gr. Forgách Zsigmond birtokába, akihez – „szíve Júliájához” – szegény Balassi Bálintírta szerelmes verseit majd egész életén keresztül, reménytelenül.

Forrás:
Ludwig Emil: Tiszaszentmárton középkori temploma