Gyügye | Református templom

A Szamos jobb partján fekvő település neve személynévre vezethetô vissza. Eredetét ahhoz a várjobbágyhoz kötik, aki az 1241-ben elpusztult Gyügyeteleke (későbbi nevén Paptelke) nevében is előfordul. Ezek szerint a falu a tatárjárás előtt, a XIII. század első felében keletkezhetett. Első említése a településről származó Irok fiai, Ipoch és Péter 1284-es zálogügylete kapcsán történik. A falu felét 1322-ben a Szentemágócs nembeli Nábrádiak kapják. A falu a továbbiakban a Gyügyeiek és más családok birtokügyei kapcsán többször szerepel. Egy ilyen alkalommal, 1405-ben hallunk először a falu templomáról, amikor Zsigmond király Gyügyei Jakab fia Jánostól elveszi gyügyei birtokát, aki azonban azt a rajta álló Szűz Mária-kápolna kegyúri jogával együtt a váradi püspöknek és káptalanjának adja. Mivel a pápai tizedjegyzékben sem szerepel, valószínű, hogy a középkor során nem vált önálló plébániává. 1500-ban a templomot kőből épültnek mondják, melynek nincs tornya, de temetőjoggal rendelkezik. A XVI. század végén a falu református hitre tér. Templomukat, mely 1767-ben függetlenedik Szamosújlak anyaegyházától, 1762-ben megújítják. Az épület további renoválásáról az 1829-es és 1830-as földrengések után, 1833-ban értesülünk, amikor a diadalívet visszabontják. 1910-ben is folynak munkák a templomon, 1845-ben és 1927-ben tetőzetét javítják, 1971-ben pedig vakolatleveréssel járó renoválást hajtanak végre. Ezek azonban nem eredményeztek jelentősebb beavatkozást az épületen, amely meglehetősen épen őrizte meg középkori jellegét, bár falképei áldozatul estek az utolsó beavatkozásnak.

A sötétvörösre égetett téglából épült, torony nélküli templom két részből, egy 7,6 × 8 méteres, egyterű hajóból és annál keskenyebb, 6,3 méter széles és 5,35 méter hosszú szentélyből áll. A templom nyugati homlokzata előtt a XIX–XX. századra keltezett előtér állt, melyet a restaurálás során faszerkezetű esővetővel váltottak fel. A szentély majdnem négyzet alaprajzú. Lépcsősen visszaugratott – de vakolattal rézsűsre alakított – lábazata az alapozástól számított 65 cm magasságban fut körbe. Déli falán két nyújtott, félköríves záródású, rézsűs ablak található. Ezek rézsűjét 1971-ben beszűkítették, az újabb restauráás során állították vissza eredeti formájukat. Az ablakok boltívét átalakították, azok pontos magassága nem volt megállapítható, de nyugati kávájuk viszonylag épen maradt. A szentély keleti falán, középen egy, a déliekhez hasonló ablak található, ennek boltíve és mindkét kávája javított. A keleti homlokzaton az ablak záradékvonala fölött fűrészfogas párkány húzódik a fal déli felén, mely az ablak déli kávájáig tart. A restaurálás előtt e fölött még egy második hasonló sor is látszott, mely valamivel tovább, az ablak fölött a keleti fal közepén túl nyúlt. A fal felső részét később pelyvás agyagba rakott téglasorokkal javították, ami a fal északi felén nagyobb visszabontással járt. Az 1927-es tetőcsere alkalmával a párkányt újrarakták. A szentély északi oldalán egy befalazott ajtó került elő, mely a sekrestyébe vezetett. Feltárták a 4,5 m × 3 méteres sekrestye alapozását is, mely kötésben volt a szentély és a hajófal alapozásával. A szentély északi falán, a sekrestye-ajtó fölött megmaradt a négytéglányi boltváll. Ennek alapján a sekrestye kelet–nyugat irányú dongaboltozattal rendelkezhetett.

A szentélybelsőben a falkutatás feltárta a boltozat nyomait. A sarkokban és az oldalfalak közepén boltvállak kerültek elő. A boltozat ívére annak alapján lehetett következtetni, hogy a zsaluzás során a falba vájatot véstek. Ezek a vájatok rajzolták ki a két oldalfalon a csúcsíves boltvállakat, amelyek egy kelet–nyugat irányú dongaboltozat fiókjaiként értelmezhetôk. A szentély déli falában egy nagyobb, félköríves ülőfülke, ettôl keletre egy kisebb, tompaszögben záródó falfülke került elő. Az északi falban egyetlen, a délinél valamivel nagyobb, de hasonló formájú szentségfülke található. A szentélyt a hajótól tagolatlan diadalív választotta el, melynek záradékát 1833-ban bonthatták el. Koroknay Gyula csúcsívesnek feltételezte, a jelenlegi restaurálás félkörívesen állította helyre. A hajó lábazata azonos magasságú és kialakítású, mint a szentélyé. A déli falon két, félköríves, rézsűs ablak nyílik. Ezek formája a kutatás során eredetinek bizonyult, mind a félköríves záródás, mind a rézsű tekintetében, mindössze beszűkítették őket az 1971-es átalakításkor. A hajófal felső két téglasora és főpárkánya újabb falazású. A hajó két nyugati sarkán egy-egy lépcsővel visszaugratott, átlós helyzetű támpillér található, melyet a kutatás a hajóval egykorúnak talált, noha lábazatuk magasabban van, mint a hajófalé.

A nyugati homlokzaton nyílik a templom bejárata. Ennek eredeti formáját az újabb restaurálás során állították vissza. A félköríves kapuzat lépcsős bélletû, három rétegű, mely egy 30 cm széles, 14 cm kiülésű kapuépítménybe mélyed, amely háromszögû, meredek oromzatban végződik. A hajóbelsôben tagolóelem nem ismert. A támpillérek ellenére nem valószínű, hogy valaha is boltozva volt. A templombelső régészeti feltárása során egy korábbi épület nyoma került elő a szentély és a hajó területén. A szentély közepétől valamivel délre, 155 cm mélységben a kelet–nyugati falakkal párhuzamos alapozási árok került elő, mely a szentély keleti falától 160 cm távolságban 90°-ban megtörik, majd 30 cm után ismét nyugat felé fordul. Ennek folytatása a hajóban is megfigyelhető volt, de a fal teljes hossza nem ismert. Ennek alapján feltehető, hogy egy a maihoz hasonló alaprajzú, de jóval kisebb korábbi templom szentélyének és hajójának déli alapozásáról van szó. További kutatás híján nem állapítható meg az építmény szélessége és hossza, és pontos datálásához sincs fogódzópont. A mai templom építését tehát ez a korai, minden bizonnyal négyzetes szentélyű, egyhajós, kisméretû templom előzte meg. Ha tekintetbe vesszük a falu létrejöttének valószínû dátumát, továbbá az egyenes szentélyű templomok hazai elterjedését, akkor ezt leginkább a XIII. századra tehetjük. A nagyobb templom építését indokolhatják a tatárjárás pusztításai, de még valószínûbben a falu birtoklásában beállt változások.

Formai alapon a mai egyenes záródású templomot Koroknay Gyula a XIII. század elejére, mások sommásan a XIII. századra tették. Részletformái sok román kori sajátosságot mutatnak: ilyen a nyugati kapu és az oromzatos kapuépítmény kialakítása, mely megfelel a XIII. századnak, a keleti fal fűrészfogas párkánya (mely, ha valóban kétsoros volt, a ritka megoldások közé tartozik), és az ablakok félköríves, rézsűs formája. Ezek valóban a XIII. század jellegzetességei közé tartoznak. Ugyanakkor a templommal egykorú átlós támpillérek, a szentély aránylag nagy méretei és csúcsíves fiókokkal ellátott dongás boltozata inkább későbbi időpontra vallanak, és gótikus hatást mutatnak. Stilárisan a XIII. század második fele és a XIV. század első évtizedei egyaránt elképzelhetôk. A feltáró Gere László a Vámosatya, Nagylónya, Márokpapi és Csaroda templomaival jellemezhető, bordás keresztboltozatos szentélyű beregi körnél korábbinak, a baktalórántházi és ajaki templomokkal nagyjából egykorúnak vagy azoknál valamivel fiatalabbnak tartja és a XIII–XIV. század fordulójára teszi. Németh Péter a tulajdonviszonyokat is figyelembe véve amellett érvel, hogy az 1322-es birtokosztás előtt épült, vagy talán még 1284 előtt, amikor a 8 márkányi zálog kifizetése is meghaladta az itteniek erejét. A fentiek tükrében az utóbbi lehetőség sem zárható ki, de valószínûbbnek tűnik az 1284–1322 közti datálás.

Forrás:
Szakács Béla Zsolt: Gyügye, református templom