Csenger | Református templom

Az első oklevél, amely a falu nevét említi, 1239-ből való. Közelebbit sajnos ebből nem tudunk meg a településről. A XIV. század elejéről való (1322) az a már terjedelmesebb oklevél, mely szerint András erdélyi püspök fakápolna építésére ad engedélyt Csengerben, azzal a kikötéssel, hogy az új templom nem csorbítja a Jánosi (Csengerjánosi, a terület ma a faluhoz tartozik) Szent Margit egyház jogait. „Mi András Istennek és az Apostoli Széknek kegyelméből erdélyi püspök adgvuk emlékezetül, kiknek illik, hogy mi a gondolása révén a Chengeri népnek ájtatosságát és az ő lelki hasznokra vigyázván János Mester, Ivaniszy Péter fiának alázatos kérésére és ájtatos esedezésére különös kegyelmünkből megengedtük, hogy Chenger helységben fából kápolnát az Isteni tiszteletnek növekedésére, Szt. Margit tiszteletére építtetett anya Templomnak sérelme nélkül építhessen, ugy hogy Szt. Margith Templomának Papja az emiitett Kápolnának tisztjét viselvén mindenkor azon kápolna emiitett Szt. Margit templomához, mint anyához tartozzon…”

Valószínűleg a XIII. századtól kezdve a Csaholyi család birtoka Csenger (okleveles adat 1429ből való, de mint régi birtokosokról beszél a Csaholyiakról). A XVI. századi forrásokban és adóösszeírásokban a Csaholyiak mellett a Melith, Sulyok, majd a Kapy és Prépostváry családok nevei is előfordulnak. A birtok megosztódott, a birtokosok protestánsok lettek. Ez a vidék egyik fő területe a terjeszkedő reformáciémak. Temploma máig megmaradt reformátusnak. A templom reformátussá válásáról szóló legendát a történeti tények is alátámasztják. Csaholyi Imre Katalin leányát Petricsevich Horváth István vette el, a családnak ez a katolikus ága kihalt. Csaholyi Annát a református priberi Melith Péter vette el, és a birtok, a kegyuraság a Melithek kezén öröklődött. Ismerjük néhány XVI. századi csengeri pap nevét is: Batizi András 1527, Kopácsi István 1542, Bogárzy Demeter 1559. 1570-ben zsinatot tartottak a templomban. A források szerint azután a templom háborítatlanul állt, amikor tűz pusztítja el a fából levő részeit, harangjai lehullanak, megolvadnak. „Az 1707. évben a Magyar Strása veszélyt árasztó háborús idő külön szaka ezt is tűzvésznek kitevé, amidőn fából alkotott részei elégvén, tornyából a három harangok is lehullottak, közülük egy elis olvadt.” Emellett bizonyít a feltáráskor talált vastag égésréteg, a megmaradt kőfelületek tűz okozta rongálódása is.

Romjaiból 1713-ban építtette újjá templomunkat a Lechsei Sulyok család, akik egy északi mellékhajót is toldottak az egyhajós templomhoz, áttörve a sekrestye nyugati falát. „Romlott állapotban vala a Templom tornyostól 1713-ig a midőn a tek. Lechsei Sulyok család által az éjszaki oldalával kitoldatott, ínegfedeleztetett, az Egyház kölcségén bele új székek rakattak és az elolvadt harang heljett egy kis mázsás új harang önttetett, annak utána 1732-ben újra megsendeljeztetett; 1745ben egészen beczémenteztetett más székekkel s valóban nagy munkát és költséget igénylett menyegzettel Hadadi Gábor gondnokságában felékesittetett.” A templom tornyának tetejét 1835-ig kereszt és csillag együtt díszítette. Akkor villám csapott belé, és helyébe vitorlát és aranyos csillagot tettek fel. 1809-ben említik a toronyórát. 1840-ben történt még nagyobb átalakítás, ekkor készült a két kis szélvédőcsarnok a bejáratok elé, az ún. ,,előtemplom”, valamint új székek, új berendezés. 1880-ban ismét renoválták, úgy tudják, hogy ekkor beszakadt valamelyik kripta, ahonnan kardok kerültek ki. A források arról is szólnak, hogy a cinterem két ajtó közötti szakaszát javítják 1769-ben, 1772-ben és 1795-ben. 1931 —32-ben a helybeli iskola tanára, Molnár József, majd Höllriegl József feltártak a csengeri templomban 5 kriptát. A sírokból igen gazdag leletanyag, ékszerek, fegyverek, sírkőtöredékek kerültek ki, de az eltemetettek számát, kilétét megállapító munkára nem került, vagy nem kerülhetett sor. A csengeri „kincsekért” kapott pénzből a templomot restaurálták.

A fedélszék a XVIII. század eleji tűzvész után készült, de a tetőzet formája, hajlásszöge kétségkívül követi a középkorit. Ha a fedélszék eredetileg alacsonyabb lett volna, annak lenyomata a toronytesten jelentkeznék, és a diadalív falazásán újabb felfalazást láthatnánk. A torony középkori lefedése ma már nem rekonstruálható, ennek mai legfelsőbb szintje később készült, amelyet nemcsak az eltérő nagyobb ablakok, hanem a falazat eltérő módja is igazol. A templom külső megjelenését — a magas tetősíkokon kívül — a kétlépcsős, a homlokzat síkjából erőteljesen kiülő támpillérek, a falmezőkben levő keskeny kisméretű ablakok és a mintás téglafalazat határozzák meg. E kőszegény vidéken gyakori megoldásként jelentkezik a tégla, mint nyersen hagyott dekoratív felület. A koragótikus templom homlokzatait egységesen mintásán falazták, úgy, hogy a vörös futó és a fekete kötőtéglák egymást váltják. A sorok eltolásával egyszerű módon alakul ki a felületi minta. A fekete téglákat megvizsgálva azt tapasztaltuk, hogy azoknak csak egyik felülete sötét, valószínű tehát, hogy az elszíneződés nem szándékos túlégetésből, hanem esetlegesen adódott. A mintás rakást tehát végeredményben a ,,hibás” darabok szellemes és dekoratív felhasználásának tekinthetjük. A mintázat tudatos alkalmazását bizonyítja, hogy a habarcsfugák a szokásosnál szélesebbek és a téglák síkjánál domborúbbnak tűnnek — két szélének bemélyítései miatt. E vonalkarcolás az eredeti falfelületeken, különösen a sekrestye északi oldalán jól megfigyelhető.

A középkori katolikus templomot — leégése után — a XVIII. század első felében egyszerű eszközökkel, de igen célszerűen bővítették. A hajó északi, eredetileg tömör falazatát két magas csúcsíves nyílással, a sekrestyét pedig egy alacsonyabb féköríves nyílással törték át. A négyszög alajjrajzú hajó északi oldalához csatlakozó bővítés kétszintes, melynek karzatára külső falépcsőn lehet feljutni. E bővítések révén nemcsak a templom befogadóképességét növelték, hanem építészeti eszközökkel megoldották a református templom belső eszmei törekvését is. Csak a népi építészetben találunk ennyire racionális megoldást, ezért e toldás is minden bizonnyal helyi építőkkel végeztetett átalakítás lehetett. A bővítés a templom alaprajzának csak kisebb része, mégis megkettőződött a férőhelyek száma. Megoldották a tér centralizálását is úgy, hogy a szószék szinte minden egyes helyről egyformán jól látható. A rálátást szolgálja az északi bővítés karzatán felállított, emelkedő tölgyfa padsor is, amely a XVIII. századi építészetben ritka megoldás, főként falusi templomnál ismeretlen. A XVIII. században kialakított református belső tér dísze az 1745-ben készült festett famennyezet, amely a hasonló, és főként a vidék falusi templomaiban gyakran előforduló részlet.

A csengeri famennyezet szerkezetileg nem kazettás rendszerű, hanem hosszanti irányban elhelyezett széles deszkákból áll, amelyre közel négyzetes alakú mezőket kiadó profilos osztóléceket szegeztek. Ez a „hamis” kazettázás csak a földön megfestett és elhelyezett – kovácsolt fejű szegekkel felszegezett — deszkák utólagos felosztását képezi, miután a festés több helyen az osztólécek alá is befut. Az esetlegességet, a kötőgerendákhoz való ragaszkodást igazolja, hogy a hosszanti négyszögű mezők elle nére a mennyezetet főtengely irányában nem egész számú kazettára osztották, hanem a volt diadalív mellett egy félméretű mezőre jött ki. A mennyezetet a hajó alaprajzi arányai szerint (6,70×11,40 méter) szélességi irányban 9, hosszúságban 14,5 mezőre osztották fel. A mezőkben jelentkező motívumok egy kissé mélyülő kazettát imitálnak, tónusozása révén és a sarokból induló motívummal. E közös vonásokon túl minden mező motívuma különböző, kivéve a szegélysorokat, amelyek a futókutya motívum és a folyamatos indasor összeötvöződéséből, jellegzetesei! mindenütt előforduló forma. A keret festésén belül motiválásban nincsen két egyforma: nagyobb részük stilizált növénymintás, kisebb részük feliratos tábla, illetve stilizált figurális vagy nap és hold motívumos. A mennyezet 1745-ben készült, valószínűleg egy idény alatt. A mennyezeti festést két festő végezte: a szegélyrajzok nagyobb részét a nehézkesebb kezű segéd — asztalos — a nagy változatossággal festett mezőket pedig a mester készítette. Ez nemcsak a kazetták gondos vizsgálatából tűnik ki, hanem az egyik tábla feliratából is, amely szerint: a mennyezetet Felsőbányái Asztalos István (?) készítette.

Egy másik tábla szerint Vitéz Csontos György és fia Gábor vette a deszkát, egy harmadik felirat szerint a mennyezet Hadadi Gábor curátorsága idején készült. Ezenkívül szerepel még egy Sz. I. monogram is, amely talán a készítéskor működő lelkész nevének kezdőbetűit jelöli. A mennyezet motívumvilágából — stílus és technikai szempontok mellett — emberi tulajdonságok is leolvashatók. A mester könnyed szép vonalakat rajzoló keze az általa készített indaszegélyeken figyelhető meg leginkább, amelyek rajza messze különbözik a segéd nehézkesen megrajzolt mintáitól. A mezők rajza ugyancsak könnyedén és helyenként nagy változatossággal készült, noha a figurális ábrázolásokból kitűnik, hogy igazi területe a magyaros stilizált növényminták variálása és nem a valamire utaló ember, illetve jelenet ábrázolása. A jelenetek kedvesen naivak. A növény mintás ábrázolásokban döntő súlyban a tulipán szerepel, de fel lehet fedezni a gabona, a tűlevelűek stb. stilizált ábrázolását is. Megfigyelhető továbbá, hogy az egymás melletti mezők ugyan szoros rokonságban vannak, aztán egy egészen más alaptéma kisebb variálása következik (egy-egy nap munkája lenne ?). A XIX. század közepén a templomhajó déli és északi oldalához igénytelen megoldású bővítést építettek négyszög alaprajzzal, födémmel és kompolt nyeregtetővel. E fülszerű toldalékok bántóan megváltoztatták e templom középkori, illetve XVIII. század eleji tömegét.

Forrás:
Czeglédy Ilona – Sedlmayr János: A csengeri református templom In.: Magyar Műemlékvédelem 1967-1968 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 5. Budapest, 1970)