Csaroda | Református templom

Az egykori Bereg megye jelenleg Magyarországra eső tiszaháti részén elhelyezkedő Csaroda temploma az ország egyik legismertebb középkori műemléke. Klasszikus tagolásával (torony–hajó–szentély), kiérlelt arányaival az Árpád-kori magyar falusi templom mintapéldájaként szokás idézni. A falu, melynek szláv eredetû neve a mellette folyó Csaronda (Csarnavoda, „fekete víz”) patakéval függ össze, először az 1311-es események kapcsán bukkant fel. Ekkor a Káta nembeli Gáborján fia János fiainak (János, István, Tamás és György) birtokát számos nemes megrohanta, teljesen elpusztította, és ott talált ingó és ingatlan javaikat elrabolta. Hogy a falut a család, amelyet ekkor Csarnavodainak neveznek, mióta birtokolta, nem tudni. A panaszosok annak a Gáborjánnak voltak az unokái, aki 1261-ben szatmári, ugocsai és szabolcsi birtokokon osztozott unokaöccsével; ekkor a Csarodához közeli Márokpapi osztatlan maradt. Az 1284-es birtokmegosztáskor Papi Gáborján testvérének, Tamás unokáinak jutott. Ekkoriban Csarodáról még nem esik szó. 1311-ben viszont már Gáborján fia János fiaié volt, akik 1323-ban Gáborján másik fiának, Tamásnak fiával, (II.) Jánossal osztoztak úgy, hogy a beregi birtokok (Papi, Fejércse, Csaroda) náluk maradtak. Ennek alapján tehát nehéz eldönteni, hogy Csarodát 1311 előtt mikor szerezte meg a család.

Entz Géza úgy vélekedett, hogy mivel Gáborjánt 1284-ben bereginek mondták, már az ő idejében a családé lehetett, s ő lehetett a templom építtetője. Mi több, Németh Péter Gáborján apját, Rafaelt tekintette a nagy birtokszerzőnek és a csarodai templom megrendelőjének. A források azonban Rafaelt csak szatmári birtokokkal kapcsolatban hozzák, és az is elgondolkodtató, hogy ha Csaroda már a nemzetségé volt, miért nem említették az 1284-es osztozkodásnál. Ezért az sem lehetetlen, hogy csak 1284–1311 között lett az övék, vagy talán csak ekkoriban lett betelepítve. A falunak legkésőbb a XIII. század végén már volt temploma, mert 1299-ben papját említették.ő 1334–1335-ben szerepelt a pápai tizedjegyzékben is 4–4 garas-sal.ő A továbbiakban kegyurai bizonyára azok a Csarnavodaiak, akik sűrűn előfordultak a XIV–XV. századi oklevelekben. A XVI. századtól a Surányi, Büdi és más családok is felbukkantak, míg a Csarnavodai 1602 előtt kihalt. Ebben az időben a templom már a reformátusoké volt, 1595-ben anyaegyház. Úgy tűnik, a templom jelentősebb átalakítások nélkül vészelte át a következô évszázadokat: 1642-ben a középkori falképek lemeszelése után virágdíszes belső és külső kifestést kapott, a XVIII. században megújították berendezését és famennyezetét, és 1939-ben is javították a templomot. 1901-ben felmerült a templom felújítása és esetleges bővítése.

Sztehlo Ottó, aki a templomot ekkor felmérte, a torony és a támpillérek javítását tartotta indokoltnak, és javaslatára Gerecze Péter megkezdte a falképek feltárását, amelyeket Huszka József konzervált a következő évben. A feltárás folytatódott 1952–1953-ban, majd az 1971–1975-ös nagy felújítás során, amikor Bodor Imre elvégezte a régészeti és épületrégészeti vizsgálatokat, és a templomot Komjáthy Attila tervei alapján helyreállították; a falképeket Bécsi János és Pintér Attila restaurálta. A millenniumi műemlék-helyreállítási programban a tető javítását, a zsindely cseréjét, a homlokzatok felújítását és a falképek újbóli restaurálását tervezték. A jelenleg jó karban lévő templom kőalapozáson téglából épült. A templom ma két részbôl áll: a téglalap alakú, 9,5×5,8 méter méretű hajóból és a négyzet alaprajzú, 4,3×4,3 méteres szentélyből. A szentély déli és keleti oldalán kőkeretes, csúcsíves, rézsűs ablak nyílik, sarkait átlós állású, lépcsőzött támpillérek erősítik. A keleti oromfalon keskeny résablak biztosítja a padlás szellőzését. A szentély déli falát fűrészfogas párkány zárja. Rézsűs lábazata megegyezik a hajóéval, és a szentély északi oldala kivételével az egész épületet körbeveszi. Az északi oldalon helyezkedett el a sekrestye, melynek alapfalait 1971-ben tárták fel; befalazott kapuja ma is észlelhető. A sekrestye alapozása elválik a templométól, és falának bekötése is utólagos; ennek maradványai alapján a sekrestye teljesen (vagy téglával vegyesen) kőből épülhetett.

A hajó délkeleti sarkán a szentélyéhez hasonló, a déli falra merôleges támpillér emelkedik. Ennek északi párja, mely részben a sekrestye alapozására terhel, más kialakítású (szélesebb és kisebb kiülésű). A déli falat (csak a keleti részen megmaradt) fűrészfogas és alatta (idővel lefaragott) farkasfogas párkány zárt. Hasonló párkány nyomai észlelhetők az északi hajófalon is (a fűrészfogas dísz itt is csak a keleti szakaszon látszik). A déli oldalon három félköríves záródású, rézsűs ablak nyílik, melyek közül a középsô keskenyebb és rövidebb: ez, mely a restaurálás előtt be volt falazva, őrizheti az eredeti formát. A fal nyugati végén a középső ablak könyöklőjének magasságában hasonló ablakrészlet bukkant elő, de ez az ablak a feltáró szerint sosem készült el (jelenleg nincs be-mutatva). A déli hajófal nyugati felére esik a (kissé sza-bálytalan alakítású) félköríves, kétlépcsős bélletű, fejezet nélküli kapu, mely kiugró, háromszögû oromzatú, keresztes orom díszű kapuépítménybe süllyed. A nyugati fal a lábazattól eltekintve díszítetlen, közepén kétlépcsôs bélletű, félköríves záródású keskeny ablak nyílik. Részben a nyugati falra terhelődik a torony két felső szintje, melyek ikerablakokkal vannak áttörve: az alsók kettős, a felsők hármas nyílásúak. Osztóoszlopaik párna-tagos, sarokleveles lábazatról indulnak, és hasonló alakú fejezettel záródnak; a keleti oldal déli oszlopának kocka-fejezete van. Az ablakok lépcsős keretelésûek, és maguk is enyhe mélységű faltükrökben helyezkednek el, amelyeket oldalról lizéna határol, az emeleteket pedig félköríves párkány választja el egymástól.

A templombelsőt csúcsíves diadalív osztja ketté. A szentélyt bordás keresztboltozat fedi, melynek profilja egyszer hornyolt. Záróköve egyszerű tárcsa, konzolai díszítetlen gúla alakúak. A keleti fal északi oldalán téglalap alakú, a déli fal közepén háromszögben záródó falfülke található. Az északi falban helyezkedik el a befalazott, félköríves, élszedéses keretelésű sekrestyekapu. A hajó nincs boltozva, kazettás famennyezete 1777-ben készült. Nyugati részén két négyzetes lábazatra állított, hengeres pillér tartja a karzatot. A karzatalj, amelyet három élkeresztboltozat fed, félköríves nyílásokkal kapcsolódik a hajó teréhez. Az emeletre az északi oldalhoz tapadó falépcső vezet. Ennek középrésze félköríves nyílásokkal válik el a karzat oldaltereitôl és a hajótól, melyek vaskos, rézsűvel és lemezzel zárt pillérekre támaszkodnak; ezek hordják a torony súlyát. Ez a középtér, melyet a nyugati fal egyetlen ablaka közvetlenül megvilágít, kelet–nyugati irányú dongaboltozattal fedett. Eltekintve a kibővített déli hajóablakoktól és a torony-ablakok megújított oszlopaitól, a templom részletei lényegében eredetieknek látszanak. A fő kérdés a XX. század közepe óta az, hogy ez hány periódus eredménye. 

A gótikus fázishoz ezek szerint elsősorban a szentély falképei tartoznak: a zárókövön Agnus Deivel, a falakon az apostolok alakjaival, a keleti ablakbélletben Szent Dorottya és Szent Katalin ábrázolásával, fölötte Imago Pietatissal, a diadalív belső oldalán az egyházatyákkal, és az alsó falfelületen függönymintával. Ezeket a XIV. század végére szokás keltezni. Az ezeknél korábbi rétegen található felszentelési keresztek a hajóban is folytatódnak, ahol egy réteget alkotnak az északi fal (János evangélista, Kozma és Damján, Pál és Péter apostol és egy női szent) és a diadalív (Mettercia és további alakok) freskóival. Ezt a réteget, mely kapcsolódik Lónya, Laskod, Gerény és Palágykomoróc korai falképeihez, Entz és nyomán sokan a XIII. század végére tették. Mint fentebb láttuk, újabban felmerült ennek átdatálása az 1330-as évek környékére.

Mindezzel szorosan összefügg a templom építési korának kérdése is. A hajó eredeti, félköríves záródású, rézsűs ablaka román jellegû, de nem áll feloldhatatlan ellentétben a szentély csúcsíves ablakaival. A kapuépítmény háromszögû lezárása is inkább az Árpád-kor késôi szakaszára jellemző. A változatos párkányformák a XII–XIII. században általánosan elterjedtek Magyarországon is. Az ikerablakok formálása is román jellegû, de pontosabban nem datálható. Ugyanakkor keretük lépcsőzött kialakítása, mely a nyugati fal ablakának kétlépcsős bélletében tetőződik, emlékeztet a laskodi templom déli ablakaira. A karzattal egybeépített nyugati torony jól rokonítható a palágykomoróci temploméval (bár a részletek nem min-denben azonosak). Ezek alapvetően Árpád-kori jellegzetességek, s ezért érthetô, hogy a kutatás elsôsorban ebben az irányban kereste a megoldást: Entz a XIII. század közepét, harmadik negyedét javallotta, és még ennél is korábbra, az ákosi (Acâș) templommal felfedezett rokonság okán a XIII. század elejére tette Koroknay Gyula; ehhez csatlakozott Németh Péter, és szintén a tatárjárás elé keltezte Jékely Zsombor és Lángi József. Ezek a formák azonban a régióban elevenek maradtak XIV. század elején is.

Forrás:
Szakács Béla Zsolt: Csaroda, református templom