Szentgotthárd | Középkori ciszterci monostor romjai

A ciszterci rendi Annalesek szerint a szentgotthárdi monostort III. Béla király alapította 1183-ban, s bár az alapítólevél nem maradt fenn, a későbbi okleveles adatok alapján megrajzolható az a kb. 275 km-nyi birtoktest, amelyet az apátság az alapításkor kapott adományul a királytól. A benépesítésre felkért anyaapátságból, a franciaországi TroisFontaines-ből 1184. október 7-én érkeztek a szerzetesek. Az alapító király ez időre minden bizonnyal felépíttette a legfontosabb épületrészeket: a templom szentélyét, a káptalantermet és a dormitóriumot. Az 1134. évi rendi nagykáptalan előírásai szerint ugyanis csak ezek megléte után lehetett benépesíteni az újonnan alapított monostort. Az 1183-ban alapított monostor a királyon kívül magánszemélyektől is kapott adományokat. 1198-ban kelt Imre király azon oklevele, amelyben megerősítette az apátságot ezen adományokban. Ezek között szerepel, hogy Simon comes praedium-okai és szolgákat adott ott, ahol a monostor létesült. Ebből következik, hogy a pmedium-nak már a monostor megalapítása előtt léteznie kellett.

III. Orbán pápa 1187. április 4-én keltezett oklevelében Szentgotthárdot villa néven említi, míg a környező helyeket grangianak (majorság) hívja. A megkülönböztetett villa elnevezés nem lehet véletlen a monostor alapítása után négy évvel. Jelzi, hogy a Szentgotthárd környéki falvak a monostor majorságaiból alakultak ki, míg magának Szentgotthárd településnek már a monostor alapítása előtt is léteznie kellett. A lassan betelepülő nyugati gyepűelvéről van szó, amely ugyan alapvetően királyi kézen volt, de egyre több magánszemélynek is volt itt birtoka, így Simon comesnek egy praedium-a, amely azonban már 1187-ben faluvá fejlődött. Templomát Szent Gotthard tiszteletére szentelték, ezért a falu is tőle nyerte a nevét. Az 1131-ben szentté avatott Gotthard hildesheimi püspök kultusza az 1170-es években virágzott Stájerországban és Alsó-Ausztriában. Feltehetően ez időben keletkezett a lassan betelepülő nyugati gyepüelvén Szentgotthárd település. Léte és neve annyira beivódott a köztudatba, hogy a ciszterci monostor is felvette a Szentgotthárd nevet, pedig a monostor temploma a ciszterci rend szabályai értelmében a Boldogságos Szűz tiszteletére volt szentelve.

A szentgotthárdi ciszterci monostor a 13. században jól szervezett, jól jövedelmező birtoktesttel rendelkezett, gazdasági alapja szilárd volt. Helyzetét különféle kiváltságok is megerősítették. III. Lucius pápa a győri megyéspüspök joghatóságát az apátság felett már 1185-ben kelt oklevelében erősen korlátozta az apátság felett, és tizedmentességet biztosított számára. E kiváltságot 1187-ben III. Orbán pápa is megerősítette. 1214-ben II. Endre király a megye joghatósága alól is mentesítette az apátságot. Ezek a kiváltságok érvényben voltak a 14. században is, hiszen azokat 1326-ban Károly Róbert, 1340-ben pedig Nagy Lajos király is megerősítette. Teljes adómentességet is biztosítottak a monostornak. Bőséges adatok beszélnek az apátságnak és apátjainak 13-14. századi életéről, birtokügyleteiről. Igen fontos az a tény, hogy 1391-ben Zsigmond király az apátság kegyuraságát Szécsi Miklós nádor fiainak, Jánosnak, Ferencnek, Miklósnak és Péternek adta. Ezzel a monostor megszűnt királyi egyház lenni, és a Szécsiek hatalmába került. Lezárult történetének első, virágzó korszaka.

A 15. század első felében a Szécsiek egyszerre többen birtokolták az apátságot. 1439-ben az első kegyurak egyikének, az 1428-ban elhunyt Miklós tárnokmesternek a fiai, név szerint Tamás, János és Miklós, valamint Dénes örökölték a javadalmat. Az előbbiek ekkor Vas és Zala megye ispánjai voltak, az utóbbi pedig egri püspök, hamarosan esztergomi érsek. A 15. század elején állandósultak az apátság életében a perek, viszályok. 1448-ban a cíteaux-i főapát a nagy távolságban lévó’Trois-Fontaines helyett az atyaapáti jogot a mindenkori reini apátra ruházta át. A monostor helyzete egy időre akkor szilárdult meg, amikor 1449-ben Nádasdi Darabos György került az apáti székbe. Egy 1467-ből származó oklevél szerint Darabos György apát megerősítette az apátság épületeit, várrá alakíttatta át a monostort. Halála után az apátságban rohamosan hanyatlott a szerzetesi élet. Ez egyébként országszerte jellemző volt a ciszterci monostorokra. Mátyás király megkísérelte megmenteni a ciszterci apátságokat, és e cél eléréséhez a cíteaux-i nagykáptalantól kért segítséget. János, az ebrachi monostor apátja kapta a megbízást az újjászervező munkára. Szentgotthárd élére is új apát került. János apát kérésére a német Heinrich Scholl vette át a monostor irányítását, és 1489-ben bekövetkezett haláláig állt a kilenc tagú szerzetesi közösség élén. Ő volt a szentgotthárdi apátság utolsó szerzetes apátja.

Mivel 1480-ban Szécsi Miklós nem akarta Heinrich Schollt beengedni az apátságba, Mátyás király megvonta a Szécsiektől a kegyúri jogot. Szécsi Tamás, Miklós fia, visszaszerezte azt, és 1525-ig gyakorolta. A megmaradt négy-öt szerzetessel igen keményen bánt, az apátság épületeit nem tataroztatta, minek következtében azok olyan elhanyagoltak voltak, hogy a tetőzeten sok helyen becsurgott az eső. Ezért egy időre ismét elvették a Szécsiektől a kegyuraságot, de a család újra visszaperelte. 1556-ban Szécsi Margit fegyveresen foglalta vissza az apátságot, és elűzte a szerzeteseket. Szentgotthárdon ezzel meg is szűnt a szerzetesi élet. 1565-ben Miksa király ismét a Szécsieknek adta az ágyúkkal, puskákkal, lőszerrel felszerelt, már teljesen várrá alakított monostort, amely a későbbiekben már castellum néven szerepelt. A szentgotthárdi apáti birtok a dunántúli török elleni védrendszerben jelentős katonai terheket viselt. 16-17. századi birtokosai, a Szécsi, Zrínyi, Ortenburg és Batthyány családok a török támadások ellen is védhetővé építették ki a monostor épületeit. 1605-ben Bocskai István vezére, Némethy Gergely Szentgotthárd környékén portyázott. Ezért a castelhim-ot átvették a stájer rendek, és Wolfgang Tieffenbach császári kapitányt nevezték ki parancsnoknak.

Ő a portyázó hajdúk közeledtének hírére aláaknáztatta a várkastély külső védfalául szolgáló középkori templom északi falát, azután kivonult, és felrobbantatta azt. Istvánffy Miklós Históriájában felháborodva írta: „Tieffenbach, aki a gyönyörű és hatalmas templom alapjait már előzőleg aláaknáztatta … az egész északi részt levegőbe vettette, tönkretéve ezzel a minden részében gyönyörű épület egészét, amelyet a régi magyar királyok létesítettek, most ez a kegyetlen belháború tönkretette, és talán soha fel nem épül.” Szécsi Margit leszármazottai, Salm Ádám és László, de főleg Batthyány Ferencné Poppel Éva újjáépíttették a várkastélyt, és újonnan emelt épületekkel, kaputoronnyal, kályhás házzal bővítették. A templom azonban továbbra is romosán állt, istentiszteletet nem tartottak benne. 1675-ben Széchényi György kalocsai érsek szerezte meg a szentgotthárdi birtokot és a címzetes apáti méltóságot. Rövidesen újjáépíttette a lerombolt templom egy részét, és azt 1677-ben Szent Gotthard hildesheimi püspök tiszteletére felszentelték. Ennek a templomnak téglalap alaprajzú hajója és négyzetes szentélye volt, három oltárral. 1734-ben Robert Leeb heiligenkreuzi apát visszaszerezte a szentgotthárdi apátságot a ciszterci rend számára.
1734-ból fennmaradt az elsőként ideérkező ciszterci csoport egy tagjának festménye, amely megörökítette számunkra az apátság épületeit úgy, ahogyan azokat a heiligenkreuzi telepesek érkezésükkor átvették.

Az egykori kolostor három épületszárnyához északról csatlakozik az 1677-ben újjáépített, nyeregtetős templom, nyugatra néző, kora barokk stílusú főhomlokzattal. Lábazatát földhányás – az erődítés nyugati árkának maradványa – takarja. A képen a templom délkeleti sarkán, a keleti lakószárny csatlakozásánál, a tető magasságában csonkán végződő pillért vehetünk ki. A templom mögött látszó, csonka torony és a pilléreken nyugvó boltívek a középkori szentélyrész akkor még fennálló romjai. 1734-ből egy akvarell is fennmaradt, amely az előző képen látható épületkomplexumot kissé eltérő szögből, ügyetlenebb kivitelben mutatja. A várrá alakított kolostort vizesárok veszi körül, és felvonóhidas kapuépítmény áll az épülettömb délnyugati sarkán. A kora barokk templom mögött itt is felismerhetők a korai szentély romjai: ívek két toronyszerű építmény között. Robert Leeb apát a neves osztrák építészt, Franz Anton Pilgramot bízta meg az új apátság felépítésével. O 1738-ban érkezett Szentgotthárdra, és munkáját a középkori romok felmérésével kezdte. Feljegyzése Heimb Teofd ciszterci szerzetes, heiligenkreuzi levéltáros művében maradt ránk, aki a barokk apátság építését mint kortárs és szemtanú írta meg: „… a régi monostor és a templomépület tagadhatatlanul szilárd, régi divatú műemlék volt, egyben királyi adomány tanúja. Ezt mutatták szembeszökő tényként a két épületnek kvadrummá záruló alapfalai – mielőtt a mai bazilika és az új monostor felépült a régi helyébe – azon felül ezt árulták el a hatalmas méretű faragott kövek, melyeket szinte napról napra ástak elő. De ugyanezt tanúsítja a nemes F. A. Pilgram építőművész úrnak mindmáig meglévő kéziratos feljegyzése is, melyben beszámol róla, hogy 1738. évi kezdettel mindkét épület meglévő alapfalait teljes alapossággal felmérte, a monostor és a templom tömbjének alaprajzát négyszögletűnek, a templomét keresztidomúnak találta, hosszában 297 láb, szélességében 138 láb méretűnek.”

Ha az adatokat a templomra értelmezzük, akkor igen nagy méretű épülettel számolhatunk, ui. 297 láb=94 m és 138 láb=43 m. Franz Anton Pilgram több vázlatot készített a ciszterci monostor újjáépítésére. Robert Leeb apát a harmadik tervet fogadta el. Ez a terv a várhegy középső részét akarta beépíteni, középen egy új, nagyméretű templommal, délről és északról ehhez négyszögben csatlakozó, nagyméretű kolostorszárnnyal. A ránk maradt adatokból kitűnik, hogy az elfogadott tervet három lépcsőben akarták kivitelezni. Először a déli kolostorrész építésére került sor, majd az új barokk templom építését és a régi lakóépületek lebontását végezték el. Utoljára tervezték az 1677-ben felszentelt templom bontását, az északi kolostorrész és a bejárat körüli melléképületek és a várfal kialakítását. Ennek az lehetett az oka, hogy a déli épületrész elkészültéig a Széchényi-féle templomhoz csatlakozó épületekben laktak az építők és a szerzetesek, e régi épületek bontására tehát csak az átköltözés után, 1746-tól kerülhetett sor. Viszont ezek az épületek az északi szárny alapozási munkálatait akadályozták. Az átköltözés után lehetett bontani a régi lakórészt és lerakni az északi szárny alapjait. Az 1677-ben újjáépített templomot, amely egyébként is csak a tervezett várfalnak állt volna útjában, az új templom felszenteléséig fenn kellett tartani.

1755-ben meghalt a nagy barokk együttes építésének lelke és mozgatója, Robert Leeb apát, és a hatalmas mü terveinek véghezviteléhez utódjának nem volt meg anyagi ereje és építő lendülete. Fritz Alberik apát, az utód, a templomot befejeztette ugyan, azonban az északi szárny már lerakott alapjait betemettette. A feleslegessé vált, 1677ben elkészült templomot Marian Reutter apát 1790 után magtárrá alakíttatta. Harangtornyát lebontották, nagy ablakait befalazták, a homlokzati tagolást leverték. Az oltárokat felszámolták, és a belső teret szintekre osztották, három szinten ácsolt fagerendázatot építettek be. Ez az épület azóta magtártemplom néven ismert. A magtár ácsolata a legutóbbi időkig megmaradt, a szentély alsó részét istállónak használták. 1971-1972-ben kezdték meg a középkori apátság feltárását. A kutatás kiinduló pontja az 1734-ből fennmaradt akvarell volt, ami az 1677-ben újjáépített templomtól keletre jelöli a középkori romokat. Ez alapján feltételezhető volt, hogy a magtártemplom falainak egy része középkori. Látszott, hogy a magtártemplom szentélyéhez csatlakozó sekrestye korábbi, mint a szentélyfal. A sekrestye keleti falának belső oldalánál végzett falkutatás során egy elfalazott, kettős félköríves fülkét találtunk. A fülke másodlagos befalazásából négy kapubéllet-töredéket bontották ki. A fülke faragott kövekből készült, és a befalazás kibontása után jól látszottak oldal- és osztófalán a könyvespolcok számára szolgáló bevágások.

Ez volt tehát a középkori monostor armarium-a, amely – minthogy a kolostor a templom déli oldalán volt – a déli keresztház nyugati falában helyezkedett el. A kolostorépület falainak megkeresésére nyitották az armariumtól dél felé futó I. kutatóárkot, amelyben feltárták az apátság keleti szárnyának nyugati falát. E kutatóárokban elkörtetagos bordatöredékeket, egyszer hornyolt bordákat és hevedertöredéket, valamint kapubélletdarabokat találtak, kváderkövekkel együtt. Az elkörtetagos bordákat meszelésrétegek fedték vastagon, a legfelső festés rózsaszínű. Volt még itt a törmelékben kapukeret hengertagos ívtöredéke, nagyméretű nyolcszögű oszloplábazat, kapuhoz tartozó oszloptörzs. A keleti kolostorszárny kerengőjének nyugati falában egy elszedett kőkeretű, gótikus ajtót találtak, amely a káptalanterem melletti helyiségbe vezetett. Az apátság temploma háromhajós, kereszthajóval és nagy félköríves szentéllyel épült meg. Nyugati homlokzatán két szerényebb kialakítású bejárattal, míg a díszesebb főkapu a kereszthajó déli végén, a kolostor felől nyílt. Napjainkra az első templomnak csak falmaradványai maradtak meg, amelyek a felújított második, ún. Magtártemplom (ma Színház) épülete körül találhatók. A monostorban mindenkinek külön alvóhelye (cellája) volt, ahol egész éjjel égett a mécses, a lakóknak teljes csendben kellett maradniuk, senkivel sem válthattak szót.

Forrás:
Valter Ilona-Lővei Pál-Faragó János: Szentgotthárd, középkori ciszterci monostor In.: Horler Miklós szerk.: Vas megye műemlékeinek töredékei 2. Magyarszecsőd – Zsennye (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 6. Budapest, 2002)