Dozmat | Szent György-templom

A Szent György tiszteletére szentelt dozmati plébániatemplom a település északnyugati végén, a falu és az Arany-patak völgye fölé emelkedő dombon áll. A falu az Árpád-korban királyi várbirtok volt, 1238-ban az ismert adatok szerint már kisnemesi birtokosai is voltak, akik a királyi várszolgákkal pereskedtek. A falu három részből állt, Toronydozmat (1352-1355), Egyházasdozmat (1416), Kisdozmat (1430) volt az egyes részek neve. A több más kisebb birtokos mellett kiemelkedő, a magát a településről elnevező Dozmati család magvaszakadta (1442 előtt) után több szombathelyi várnagy is részbirtokosa volt, közöttük a legjelentősebb 1465 után Thejedi Imre. A 15. század végén leánynegyed révén a Rajkiak is részbirtokosok, majd 1513-ban Thejedi Imre részét a leányági örökösök, Ákosházi Sárkány Ambrus fiai kapták. 1546-ban Erdődi Péter csapatai raboltak Dozmat faluban, 1576-ban pedig Batthyány Ferenc és Boldizsár a falu határain belüli földeket foglaltak el.

Az 1416. évi Egyházasdozmat említés a falu templomára utaló első közvetett írásos adat. Az egyház Szent György titulusa 1453-ban bukkan fel először, plébánosa 1457-ben Ferenc, 1591-ben Márton. Az 1674. évi Tormásy-féle vizitáció szerint „… nincs rendes tetőzet, sem jó falak, s a torony is ledőléssel fenyeget.” 1690-ben a falut és templomát nagy tűzvész pusztította. Az 1697-ben a Kazó-féle vizitáció szerint „… Temploma … romos állapotú és elhagyott. Tornya már összedőlt … A sekrestye teljesen lerontva. A szentély boltíves, … Tető majdnem semmi …”. A templomot 1710-ben, az eretnekektől való visszafoglalás után „renoválták”. A 18. században több fázisban bővítették, először 1750 körül „restaurálták”, az ekkor kialakult állapotot rögzíti az 1756. évi Batthyány-féle vizitáció: „Bolthajtásos, kőből, zsindelyes, téglázott padozattal. Tornya, kórusa téglából, szószéke fából. A torony falazott, nyugaton a templom egyetlen kapuja fölött emelkedik. A kórus a templomba van befalazva … most pedig ép lévén vastag cement oszlop áll ki a falból … a sekrestye boltívesen épített. A templom födele tulipánná képezve, mint Vépen. Elől rajta Palásty Ferenc és neje, Váradi Erzsébet címere. … Régi templom, de a hagyomány szerint egy juhász kosa pénzbe ütközött, azon restaurálták. Azért kívül délről a templom falában cementből kosfejek láthatók.”

A templom külsején végzett műemléki épületkutatások tisztázták az épület fő építési periódusait. Az Árpád-korban épült templom egyhajós hosszházához keleten azzal egyenlő szélességű, félköríves apszis kapcsolódott eredetileg, a déli oldalon az ásatás során mintegy másfél méter hosszban előkerült falmaradványa alapján. Az épület gazdag tagolású és díszítésű kapuja a nyugati oldalon nyílott, tornya a kapu felett emelkedett, a templom terének nyugati részében, egybeépülve a karzattal. A karzat emeleti szintjét az északi faltestben vezetett, meredek lépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. A homlokzatokat gazdag tagolású lizénarendszer díszítette. A hosszház nyugati sarkait ma is meglévő, 27 cm kiülésű, széles, átforduló falpillérek képezték, keleti sarkait a szentélytől hasonló kiülésű, de keskenyebb falpillérek választották el. A keleti falpilléreket 7 cm kiülésű és 10 cm szélességű sávok kísérték, a hosszház felőli oldalon egy, a szentély felől két lépcsőben. A hosszház déli falát és a szentély falfelületét összetett szerkesztésű, faragott kőből kialakított, függőleges faltagoló elemek osztották falmezőkre. A faltagoló elemek alapja 7 cm kiülésű, 25 cm szélességű lizéna, közepén 12 cm átmérőjű féloszloppal, ami a lizéna homloksíkjának hátrafelé való rézsűs visszavágása miatt szinte háromnegyed keresztmetszetű faloszlopként hatott. A faloszlopokat bimbós fejezetű féloszlopfők zárták le. Az épület főpárkánya is gazdag tagolású volt, az alsó szakaszon téglából falazott ívsor húzódott, amelynek közbenső konzolos indításainál a tégla sarkait csigavonalban megfaragták.

A lábazatot is faragott kő és faragott tégla vegyes alkalmazásával alakították ki. Az északi homlokzat párkányképzése egyszerűbb volt. Az alján vízszintesen futó, idomtéglából képzett, negyedhenger tagozatot a 19. század első felében, a párkányemelés során – egy elem kivételével – levésték, egy töredéke másodlagos beépítésből került elő. A templom falainak építésekor nagy számban használtak fel másodlagosan római kőfaragványokat, sírköveket, nagyméretű téglákat és tetőcserepeket. A nyugati homlokzat északi rizalitjának homlokoldalában, oldalára fordítva volt egykor beépítve az a római sírkő, melyet Lipp Vilmos 1873-ban írt le, és amelyet később, 1940 körül Paulovics István kezdeményezésére bontottak ki és szállítottak a szombathelyi Savaria Múzeumba. A sírkő Publius Maecius Sabinusnak, a XV. Apollinaris légió 62 éves korában elhunyt veteránjának állít emléket. A 15. század közepén a templomot rendbe hozták, a hosszház déli homlokzatát freskókkal látták el. A 17. század végére a hadjáratok, tűzvész miatt már erősen megrongálódott épületet a nyugati homlokzat vakolatán lévő, festett „17 RENOVATA 10″ felirat szerint 1710-ben hozták rendbe. A templom, bár eredeti tornya nélkül, de ekkor még őrizte középkori formáját, szentélye is ép volt, boltozatával együtt.

1750 körül a nyugati homlokzat előtt új tornyot emeltek (203. kép), és a félköríves, középkori szentély lebontását követően támpillérek nélküli, sokszögű szentély épült. (207-208. kép) A korábbi szakirodalomban előfordul a jelenlegi szentély korai időkre való datálása is, ugyanakkor a szentély négy sarkát díszítő tagozatokról kimutatták, hogy azok másodlagos helyzetűek. A falkutatás során kiderült, hogy az összetett, függőleges faltagoló elemek domborúan ívelt felületű befalazó tömbhöz kapcsolódnak, és így eredetileg a korábbi, félköríves szentély külső faltagolását alkották. A négy falpillér közül a két középsőnek a hengertagját bimbós díszű fejezetek zárják le, melyek szintén a korábbi szentélyhez tartozhattak; a két szélső sarokpillér felső végére viszont a 18. századi beépítés során habarcsból formázott gömbök kerültek. A 19. század első felében a párkánymagasságot megemelve a templom belső terét beboltozták. Az épület nyugati homlokzatának déli részén, az 1750 körül épült torony által kissé takart, háromkaréjos lezárású, kétoldalt törpeoszlopokkal kereteit fülkében található, angyalt ábrázoló, rongált Árpád-kori dombormű – ellentétben a korábbi feltételezéssel – eredeti elhelyezésűnek bizonyult.

A homlokzat-helyreállítási munkák során 1993-ban került sor a középkori nyugati kapu maradványainak feltárására. A kapu csúcsíves záródású, három bélletrétegében különböző palmettás fonatdísz fut végig. Az egész kaput keretarchitektúra vette körül, homlokoldalán háromszögben tört, normann jellegű, mélyített lemeztagozattal. A kivitelezési munkákhoz kapcsolódó további kutatások során az 1990-es évek második felében több kőfaragvány is kibontásra került, köztük két további bimbós oszlopfő. A nyugati kapu kiszabadítása során az azt takaró barokk toronytest falazatából bontottak ki egy trapéz-orrtagos, egyszer hornyolt profilú bordát. Mellette még legalább négy további, hasonló tagolású borda mutatkozott a torony földszinti falazatában, ezek azonban a helyükön maradtak. Valószínűsíthető, hogy ugyanazon boltozat része volt az a zárókő is, melyet átfaragva a templom szenteltvíztartójának építettek be a karzat déli pillére mellé. Belső kutatás hiányában egyelőre nem lehet a gótikus bordákat az épületen belül helyhez kötni; elképzelhető, hogy a szentély boltozatához tartoztak, de a kiemelt borda jelentős, 104 cm-es hossza alapján nem lehet kizárni azt sem, hogy eredetileg egy másik, nagyobb épülethez tartoztak, és csak építőanyagként szállították ide a darabokat. A templom külső helyreállítása 2001-ben készült el.

Forrás:
Szekér György: Dozmat, római katolikus templom In.: Lővei Pál: Vas megye 1. Vas megye műemlékeinek töredékei 1. Belsővat – Kőszegszerdahely (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 5. Budapest, 2002)