Zubogy | Református templom

1282-ben említi először oklevél a falut. Ebből megtudjuk, hogy addigi birtokosa egy Dáma nevű gömöri várjobbágy volt. Magtalan halála után IV. László király „terram Zubud” János fiainak, Heimnek és Demeternek adományozta. A megadományozottak az ősi, Csanád megyei eredetű Ajtony-nemzetség tagjai voltak. Ez a nemzetség már korábban megszerezte a gömöri Alsószuhától a borsodi Kurityánig terjedő nagy földterület jelentős részét, később pedig annak kikerekítésére törekedett. Tagjai falvakat vásároltak, birtokokat vettek zálogba, vagy ahogy Zubogy esetében történt, a királytól kértek adományt a kiszemelt földre. A nemzetség tagjait az első időkben a „de Szuha” melléknévvel említik, ami az első adományra, a korábban szélesebb értelemben használt Szuha-földre utal. Bár a nemzetség ágakra bomlása már korán megindult, az egyes ágak még hosszú ideig közösen, osztályos atyafiságban birtokolták földjeiket. így Zubogyon Heim és Demeter mellett egy rokonuk, Miklós fia Miklós is birtokolt. Egy 1299. évi oklevélből arról értesülünk, hogy az ugyancsak Ajtony-nembeli kurityáni nemesek e Miklós Zubogy, Nyárád és Ormos nevű falvait teljesen elpusztították, még a — bizonyára fából készült — házakat is elvitték.

A XIV. század elejétől a nemzetségből több, egymástól gyakran igen nehezen elkülöníthető család vált ki. Ezek egy-egy faluban telepedtek meg, ott udvarházat építettek maguknak, s ennek megfelelően később innen vették megkülönböztető nevüket is. Középnemesi birtokok jöttek így létre, majd ezek még tovább aprózódtak, és később sok birtokos a kisnemességbe süllyedt. Új birtokokat ugyanis egyre nehezebben lehetett szerezni, az amúgy is perektől támadott ősi birtokok távol feküdtek, s végül a nagy szaporodás miatt is egyre sűrűbben kellett a javakat egymás között megosztani. Zubogy is így lett az egyik család központjává. Először 1343-ban említik az akkor már néhai Demetert „de Zobody”-nak. A második generációból ugyan Heim fia, Lukács az 1320-as években el akarta adni a falut Bebek Domonkosnak, de — valószínűleg a Nyaradon birtokos Leukus fia László tiltakozására — szándékától végül is elállt. A birtok így továbbra is a Zubogyicsaládé maradt, melynek vezetői ekkor Demeter fiai, Beké és Péter lettek.

Először 1329-ben találkozunk velük egy Csanád megyei birtoküggyel kapcsolatban, ami azt bizonyítja, hogy ők még nem mondtak le az ősi Ajtony-monostora közelében fekvő birtokokról. Emellett szól az is, hogy az egyházi pályára lépő Péter később a közeli aradi káptalanban lett éneklőkanonok. A család Zubogyon élő fejévé így Beké vált, aki újabb birtokok szerzésével is megpróbálkozott. 1335-ben unokatestvérével, Heim fia Miklóssal a szomszédos Ragály egy részét vette zálogba a Csoltó-nembeliektől, 1355-ben azonban hiába pereskedett egy csákányi birtokrészért. Péter 1353-ban átíratta az egri káptalan 1283. évi beiktatólevelét, melyet hamarosan fel is használhatott a Csoltóiakkal folytatott határperben. A per 1357-ben megegyezéssel ért véget: közösen meghatározták a Ragály és Zubogy közötti birtokhatárt. Utoljára 1373-ban találkozunk Bekével — kit a század második felében mindig Zubogyi Demeter fiaként említenek -, ekkor már csak maga és három fia nevében íratott át egy oklevelet. A XIV. század közepén tehát Zubogy egy középnemesi birtokközpont lehetett. Itt állhatott a birtokos udvarháza, jelentős számú lakosság élhetett a faluban, s így nehezen képzelhető el, hogy ne lett volna temploma. Középkori oklevelek és a pápai tizedjegyzékek ugyan nem említik, így fel kell tételeznünk, hogy valamelyik környékbeli plébánia leányegyháza volt.

A XIV. század végétől már nincsenek adataink a Zubogyi-család birtoklásáról. Ila Bálint ugyan kimutat egy ágat egészen a XV. század végéig, a falu birtokosaiként azonban ekkor már az Ajtony-nemzetség másik családjának tagjait, az 1381-től feltűnő Szuhaiakat, vagy Szuhai—Orrosokat látjuk. Nem dönthető el, hogy öröklés vagy osztozkodás révén került-e birtokukba, de a család fő központja Alsószuha volt, ahol nemesi udvarházukról is tudunk. A család legjelentősebb tagja, Szuhai Orros Miklós 1427-ben 14, 1431-ben 31 és fél portát bírt Zubogyon, 1427-ben még további 19 portát látunk rokona, Szuhai Sándor kezén, ezeket valószínűleg Miklós örökölte. Mivel ekkor a környék átlagos portaszáma 22 volt, Zubogy a nagyobb falvak közé tartozott. A század második feléből már nem ismerünk a falura vonatkozó közvetlen adatokat, a Szuhai-családról azonban több forrás szól. 1464-ben megegyeztek a Serjéniekkel, miszerint az Ajtony-nemzetség gömöri birtokai a Szuhaiak, a csanádi birtokai pedig a Serjéniek kezére kerülnek. A több Szuhai-ág közül főleg Szuhai Orros István leszármazottait tudjuk követni, de a XVI. század első évtizedeiből még több, Alsószuhán birtokló, Szuhaszentgyörgyi, Szuhai Török vagy Alsószuhai néven szereplő nemesről van tudomásunk.

Zubogy azonban mindvégig a Szuhaiaké maradt, őket említik birtokosként a XVI. században is, mellettük azonban kisnemesi családok, majd pedig a Dévényiek is feltűntek. A vidéket 1556 után érték el a török sorozatos támadásai. 1559-ben egy ilyen támadás után hurcolták el a Zubogyon lakó nemes ördög Pál feleségét és fiát. Hogy kiválthassa őket, összes zubogyi birtokát elzálogosította, köztük nemesi udvarházát. 1566-ban szinte az egész putnoki járás elpusztult. Zubogyon, hol 1548-ban 21 egész portát, 11 zsellért és 4 új házat találtak, a török elvonulása után már csak 11 egész portát írtak össze. A környékbeli falvakban még rosszabb volt a helyzet, többségük hosszabbrövidebb ideig teljesen elnéptelenedett. Az ez idő tájt keletkezett jobbágynévsorokban már nem találunk szlávokat. A környék török hódoltság alá került s a helyzet a század végéig tovább romlott. A porták száma csökkent, s hogy az emelkedő török adó miatt jobbágyaik ne meneküljenek el, a velük együtt lakó földesurak sokszor csak terménykilencedet kívántak tőlük. Úgy tűnik, hogy a pusztulás ellenére ekkor Zubogy egyike volt a környék nagyobb lélekszámú és folyamatosan lakott helységeinek. Ezzel magyarázható, hogy a századforduló körül a szűkebb környék egyik protestáns egyházi központjává lett. A reformáció a vidéken az 1540—50-es években jelentkezett, elterjedését elősegítette a környéken is birtokos Bebek György áttérése.

A reformáció helvét iránya az 1550-es évek végétől kezdett terjedni, s hamarosan létrejött a gömör—csetneki egyházmegye, mely 1595-ig a lutheránusokat és a kálvinistákat egyaránt magába foglalta. 1596-ban alakult csak meg a borsod— gömör-kishonti református egyházmegye, s ennek ebben az évben kelt canonica visitatio-jában találkozunk először Zuboggyal, mint református anyaegyházzal. Papjait 1599-től 1674-ig ismerjük, s ez idő alatt gyakran emlegetik leányegyházaként Ragályt, Dövényt, Felsőkelecsényt, Csákányt és Imolát, szinte az egész környéket. A XVII. század első felének viszonylagos nyugalma után a török ismét terjeszkedni kezdett és 1671-ben már az egész megye újra behódolt. 1672-ben a kurucok elfoglalták Putnok várát, melyet a császári zsoldosok hamarosan visszahódítottak, végigpusztítva az egész járást. A háborús pusztítások mellett a magas adók, a beszállásolások egyre fokozódó létbizonytalanságot teremtettek. Ebben a helyzetben Zubogy lelkészét is elveszítette. Szalóczy Mihály is megjelent 1674 márciusában a pozsonyi törvényszék előtt s később egyike lett a gályarabságot szenvedett prédikátoroknak.

A háborús pusztítások miatt a következő évek majdnem a falu teljes elnéptelenedésével jártak. Putnok ismét többször gazdát cserélt, majd 1682-ben különösen nagy török pusztítás érte a megyét. így érthető, hogy még 1720-ban is csak 5 jobbágycsaládot írtak össze, és a tanúvallomások gyakran számolnak be a jobbágyok szökéséről. A templom 1726-os évszámmal jelzett felirata már az újjáéledés kezdetét jelzi. A fejlődést nagy pestisjárvány szakította meg, s a helyzet csak 1750 körül rendeződött. 1745-től ismerjük újra a lelkészek névsorát, s a templom másik, 1758-ból való felirata már bizonyára a templom berendezésére vonatkozik. A falu, immár a Ragályiak földesurasága alatt, lassú fejlődésnek indult, de lakossága még a XVIII. század végén is alig érte el XVI. századi népessége kétharmadát. A XVIII. század végétől már közvetlen írásos adataink is vannak a templomról, 1787-től illetve 1796-tól ugyanis fennmaradtak az egyházközség jegyző- és számadáskönyvei. Komolyabb építkezésről az első száz évből nincs tudomásunk, de szinte minden évtizedben értesülünk zsindelyezésről, kisebb javításokról. Ennek ellenére a templom sohasem volt jó állapotban. 1884-ben például beesett az eső. 1887-ben kidőlt a templom egyik fala. Ekkor felmerült lebontásának és egy új templom építésének gondolata, azonban erre nem volt pénz. 1907-ben építették a mai tetőszéket az addigi féltető helyett. A padokat és a karzatokat átfestették, eltüntetve ezzel a barna alapon zöld virágmintás festésüket.

A templom mai alakját végül 1934—35-ben nyerte el. Ekkor kívül-belül leverték a korábbi vakolat, melynek során a templom „hátulsó falán” falfestés-maradványokra bukkantak. A foltokból egy gyermekét tartó Mária-alakot tudtak kivenni. Ugyanekkor egy befalazott ajtót is találtak. Újabb, jelenlegi műemléki felfogásunknak megfelelő helyreállítását az Országos Műemléki Felügyelőség 1974-ben vette tervbe. A kisméretű, torony nélküli, keletéit templom a falu központjában áll. Hajója nyújtott téglalap alaprajzú, melyhez egy keskenyebb, a nyolcszög három oldalával záródó szentély csatlakozik. Ez a kapcsolódás aszimmetrikus megoldású: a szentély a hajó hosszirányú szimmetriatengelyéhez képest dél felé eltolt, s így annak déli fala mintegy a hajó falának folytatása. Ez az oka annak, hogy a templom két részét elválasztó, egyszerű félköríves diadalív nem a hajó tengelyében van. A templomot magas, oromfalas nyeregtető fedi. Külső formáját meghatározzák a különböző méretű és kiképzésű támpillérek, melyeket nemcsak a sarkokon találunk meg, hanem megvannak a hajó déli és nyugati oldalán is. Az egyetlen bejárat a hajó déli oldala közepén nyílik, egyszerű tagolású, csúcsíves kőkerettel. Előtte kisméretű, csehsüvegboltozattal fedett előtér, kétoldalt ülőfülkékkel.

A bejárattól alig néhány méterre áll az egyszerű kialakítású, fából készült harangtorony. Az előtér két oldalán a hajó falát egy-egy nyomott félkörívvel lezárt, jellegtelen ablak töri át. A szentély déli falában két teljesen egyforma, félköríves lezárású mérműves ablakot találunk. Az ablakok közel szabályos félkörbe komponált, halhólyagos mérművei is megegyeznek egymással, a nyugati ablak középosztója elpusztult. A szentély keleti falában egy kisméretű, kerek ablak van. A templom alaprajza sok szabálytalanságot mutat: a hajófalak nem egyenesvonalúak, a szentély hosszfalai összetartanak és a támpillérek elhelyezése is csak ritkán szabályos. A szentély északi falán kívül egy kelet felé függőleges vonalban véget érő falkiugrás figyelhető meg. A belsőben jellegzetes református berendezést találunk: a templom két végében egy-egy azonos kialakítású karzat, falazott szószék, mely a diadalív északi oldalán helyezkedik el, s így tulajdonképpen centrális helyzetű. A padok előlapján, valamint a karzatok és a szószék mellvédjén virágmintás festés fedezhető fel a későbbi átfestések alatt.

A diadalív által két részre osztott festett famennyezet a templom hossztengelyével párhuzamos deszkákból áll, melyeket profilos hézaglécek választanak el. Minden deszka önálló egységet alkot, az egyes deszkákon barna vagy fehér alapon hullámvonalban végigfutó leveles indákat találunk, makk, szegfű és más virágdísszel. A hajómennyezet közepére egy eltérő keretelésű feliratos táblát erősítettek. Felirata:

HAEC DOM(us)
EST DOMUS PR(o)
CATIONIS MEA
Matt. 21. cap. N. 13.
CVIVS PAVIMENTUM
IN HO(no)REM SS(ancti) TR(initatis)
CF. ECCL. ZVB(ogy? ) SU(m)P(tibus)
PROPR(aetor) ECCL(esiae) MN. EXISt
MICHAELE EMŐDI
IVEM: AI: PR PETR(us) ELEK
1726

Ugyancsak egy feliratos táblát találunk a bejárat feletti kiváltó pallóra szegezve. Felirata:

NON ORAT SEMPER STaNS Intra TEMPLa frequente
INTRA TEMPLA DEI DIC MISERERE MEI
INTRA AEDE DEI OMNIA FACTA Picta ex Asser(ibus)
PER me MENSARIUM GENEROSUM DOMINUM
ANDREÁM CONTRA et per filium MATiam
CONTRA ANNO D(omi)NI 1758 pro tunc
fidelis AEDELIS G(ene)ROSUS D(omi)nus STEPHANUS Ambrus

Forrás:
FELD István: A zubogyi református templom kutatása In.: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 21. (1982)