Tata | Várkápolna

Az épület belsejében előkerült korai alapozások és néhány tárgy alapján a legkorábbi építkezés a XIV második felére tehető, amikor a környéket Lackfi István birtokolta, vagyis a korábbi, XIII. századi lakótoronyra vonatkozóan semmiféle építészeti bizonyíték nem került elő. Zsigmond király a XIV. század végén megszerezte és 1412-ig kiépítette a négy saroktornyos várat, melyet keleten a tó vize, délen és nyugaton a tó vizével elárasztott várárok védett. A király már életében más várakhoz hasonlóan elzálogosította Tatát, mely így a Rozgonyi család birtokába került, akik azonban családi viszályaik miatt elhanyagolták. Mátyás király 1467-ben visszaváltotta és igazi reneszánsz palotává építette át: a tóparton öt pilléren nyugvó kilátóterasz, az udvar körül kerengő épült. A várárkot fallal vetette körül, s a középkori kaputorony pandantja lett a nyugati sarkon az árokba nyúló újabb torony (1467-1473).

Zsigmond magyar király tehát 1426-ban Rozgonyi Istvánnak zálogosította el a várat, és a Rozgonyiaktól csak I. Mátyás király váltotta vissza 1467 előtt. Az 1470–1480-as években Mátyás az itáliai vízivárak mintájára újjáépíttette az erődítményt: az udvar körül a várat kétszintes kerengőszárnnyal bővíttette, kívül pedig a nyugati sarkon a meglévő mellé egy újabb tornyot, ehhez csatlakozva pedig a vizesárok mentén észak- és délnyugat felől kettős védőfalat emeltetett. A tóra néző délkeleti szárny előtt pompás kilátást biztosító árkádos terasz épült. Mindezeken túl a termek is új, díszesebb belső kialakítást nyertek. Ezek közül szerencsére a 18-19. századi átalakítás során jó néhány építészeti részletet (faragványok, ajtó- és ablakkeretek, kerengőkorlát, kályha- és edénytöredékek stb.) megőriztek, illetve megtaláltak. A Mátyás-kori átalakítással az épület igazi reneszánsz várkastéllyá alakult, ahol a király tavaszonként szívesen megpihent.

Mátyás halála után a várat fia, Corvin János örökölte, akitől 1494-ben II. Ulászló király szerezte meg. Kisebb díszítő munkáktól eltekintve érdemi építkezéseket feltehetően ő már nem végeztetett a várban. Az 1480-as években tovább díszítették az épületet, erről tanúskodnak a reneszánsz kőfaragványok. Az összesen hat tornyos vár szépségében az itáliai vízivárakhoz hasonlítható. A török háborúk idején Tatát bekapcsolták a végvári rendszerbe. Akkortájt minden bizonnyal visszabontották a tóparti kilátóteraszt és megtervezték a vár korszerű bástyákkal való erődítését – a pénzhiány miatt ez a munkálat elhúzódott. A vár első, 1529. évi ostroma után, valószínűleg az 1540-es években épült a Rondella (kerekbástya), utána a Ferrandóbástya ágyúállásokkal, majd a keleti oldalon a Rosenberg-bástya és legvégül a Kecske-bástya. A védelmet szolgálta még a kaputorony és a külső vizesárok.

A mohácsi csatavesztés után az épület új funkciót kapott: a dunántúli végvárrendszer egyik fontos láncszemét alkotta. A portyázó török csapatok Tata környékét és magát a várat a csatát követően feldúlták, majd Szapolyai kezére adták. Az ország megszállása során az oszmán hadak jelentős pusztítást végezve 1543-ban foglalták el, de a falak lerontását követően üresen hagyták. Legkésőbb 1546-tól már ismét magyar helyőrség állomásozott benne. 1551 augusztus 10-én Kászim budai pasa a mintegy 10 ezer fős hadával körülzárta, de elfoglalni nem tudta. Végül 1558. május 17-én egy meglepetésszerű éjjeli támadás során a törökök elfoglalták, és a tatai védőket mind levágták. Az 1558 óta török kézen lévő várat a Salm győri generális által vezetett, több dunántúli vár visszafoglalásával végződő 1566-os nagy hadjárat keretében szerezték vissza. A vár és közvetlen környezete az 1590-es években újra hadszíntérré változott: 1594-ben beveszi a török, 1598-ban azonban már ismét a keresztényeké. Az elkövetkező 17. század ismét a vár kevésbé mozgalmas időszakai közé tartozik az állapotának fokozatos romlásával, ami az előző századvégi török-Habsburg és az 1605-1606-os Bocskai-féle hatalomátvétel során zajló ostromok, illetve az elmaradó helyreállítási, karbantartási munkák következménye. Az 1620-as évek közepén helyreállított vár 1646-ig a várkapitányok zálogbirtoka volt, majd az uralkodó, III. Ferdinánd gróf Csáky Lászlónak adományozta. Családjának kihalását követően került a tatai várbirtok újra királyi kézbe 1697-ben.

A Kara Musztafa nagyvezírrel az élén utoljára Bécs ellen induló oszmán csapatok 1683-ban elfoglalták és felrobbantották. Két évvel később végleg keresztény kézre jutott az ekkorra romos állapotú és 1699-ben lebontásra ítélt vár, amely 1704-1705-ben kuruc kézen volt, majd a tatai uradalommal együtt 1717-ben szolgálati jutalomként Krapf József tulajdonába került. Krapftól 1727-ben galánthai gróf Esterházy József országbíró vásárolta meg, így egészen 1945-ig az Esterházy család tulajdona maradt. A 19. század elején tűz pusztított a várban. 1815-ben a várépület megmaradt szárnyát romantikus stílusban átalakították. Az eredeti kápolnafalra ekkor húzták fel a mai torony szintjét. Ekkor készültek a jellegzetes neogótikus ablak- és ajtókeretek, de a kváderes borítású terasz is. A déli oldalon a teraszhoz – az angolkertben is tevékenykedő – Charles Moreau építész tervei alapján egy kis zárt erkély kapcsoltak. 1821-ben a várudvaron új kápolnát építettek, és ebben 1848-ig miséztek a raboknak.

A mai torony északi fala eredetileg a középkori várkápolna belső fala volt. A Zsigmond király birtoklás idejében épített kettős várkápolna felső szintje szolgált a király és közvetlen kísérete lelki üdvének megszerzésére. Az épületből való oldalsó bejárata teljes ajtófülkéjével együtt előkerült a falkutatás során, de sajnos nem került bemutatásra.  Mint az épület falsíkjából kiugró egység, ebben a viszonylag magas feltöltésben került elő a mai torony mellett a középkori várkápolna nyolcszög öt oldalával záródó apszisa. A szentélyben egy téglapadló, alatta egy öntöttpadló került elő. A kápolna kis méretei miatt nem rendelkezett támpillérekkel, csupán a szentély északi oldalához tapadva találtak egy láthatóan később hozzáépített pillért. A hajó padlószintjét az épület későbbi felhasználása során betontartályokkal tönkretették. A diadalívnek csak egyik pilléralapja került elő. A hajó északi zárófalának is csak habarcsnyomai maradtak meg a sziklán. A kápolna déli falán, amely a mai torony északi homlokzatával azonos, leolvashatók a kápolna boltozatának lenyomatai. A kiásott kápolnaapszis szegényes kivitele és a falon látható lenyomatok is világossá teszik, hogy a vár más királyi várakhoz hasonlóan kettős kápolnával rendelkezett. Felső szintje magasabb, az oromfalon megmaradt gazdagon tagozott ablakának részlete, az épület belsejéből nyíló ajtajának maradványa is ezt igazolja. A felső kápolna ablakának mérműves töredékei a külső feltöltésből előkerültek. Szentélyboltozata az előkerült bordatöredékek és a kerengő déli sarkában található bordaindítás alapján a budai kápolnáéhoz hasonlítható.

Forrás:
Mezősiné Kozák Éva – Szatmári Sarolta: Királyi vár és monostor – Tata és Vértesszentkereszt a középkorban – kiállításvezető a tatai Kuny Domokos Megyei Múzeum állandó kiállításához IV. (Tata, 2004)
B. SZATMÁRI SAROLTA: Előzetes jelentés a tatai vár ásatásáról In.: ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 101. ÉVFOLYAM (1974)