Szent Kereszt feltatlálása-templom | Vértesacsa

A török hódoltság időszakában – Alcsút esetében annak utolsó évtizedeiben – a birtokviszonyok bizonytalanná és kérdésessé váltak. Több helyütt elhalványultak a földrajzi ismeretek, sok bajnak, pernek lett ez a helyzet a forrása. A török uralmának megroppanása időszakában, 1638-ban gróf Csáky László Pápán a pálosoknak kolostort és gimnáziumot létesített. Az alapítással egy időben lázas feltáró munka vette kezdetét a régi, a török hódoltság előtti birtokok, illetve az azokat igazoló oklevelek felkutatásán. A pálosok kezébe került Mátyás király adományozólevele, amelyben a csúti prépostságot a pálosoknak adományozta. Az uralkodó adományozólevelét tanulmányozók figyelmét elkerülte, hogy az abban szereplő Csőt nem azonosítandó a Fejér megyei Csúttal. S negyedszázad múltával benyújtották birtokigényüket Alcsútra és a szomszédos Acsára (1903-tól Vértesacsa).

1663-ban értesültek Alcsút és Acsa nemesi lakói, hogy a pálosok – a fehér barátok – IV. Béla és Hunyadi Mátyás birtokadományaira hivatkozva földesúri szolgáltatásokat követelnek tőlük. Nemcsak a falvakban élők rettentek meg, hanem a vidéket a magyar közigazgatás részéről felügyelő Komárom megye hivatalnokai is. Ez ideig – 1663 – sem Alcsút, sem Acsa kuriális nemesi voltát nem kérdőjelezte meg egyetlen hatóság sem. Sőt az adózás alapjául szolgáló összeírások egyetlen adóportát sem rögzítettek. Komárom megye 1648., 1654. évi összeírásai is az elmondottakat igazolják. Acsa, Alcsút, Felcsút, Kajászószentpéter kuriális nemes falvak, ahol úrbéres telkek nem voltak, a nemesek közössége zsellérek alkalmazásával művelte földjét. A nemesi származású családok egy-két portányi (hatvan– száz magyar holdnyi) birtokon gazdálkodtak, cselédeket, juhászokat, pásztorokat és elvétve iparűzéshez értőket is alkalmaztak.

Az acsaiak és az alcsútiak a török hódoltság utolsó évtizedeiben így megismerték a kétfelé történő adózásból következő sanyarúságos helyzetet. Nemcsak a török földesúrnak rótták le szolgáltatásaikat, de adót, járandóságot követelt tőlük az eddig soha nem látott, nem ismert pálos rend is. Feltehetően két esztendőn át a földbért és a természetbeni szolgáltatásokat megtagadták, amikor is az alcsúti gulyából 137 marhát elhajtattak. A nemesek a megaláztatás ellen – csekély eredménnyel – Komárom megyénél protestáltak. Az acsai nemesek tiltakozása sem vezetett eredményre, ők „szorongatott helyzetükben”, 1667. március 10-én, úrbéres szerződést kötöttek Pápán, Veszprém megye hatósága előtt a pálosokkal. Ez a szerződés lett aztán az alapja a fehér barátok minden további jogigényének. Beadvány beadványt, kérelem kérelmet követett. Mindkét falu tiltakozása jeléül hivatalos okmányaik hitelesítésére pecsétnyomót készíttetett, amelynek körirata nemesi voltukra hívta fel a címzett figyelmét. Pesty Frigyes tudni véli, hogy a Nob[ili] Alcsut feliratú pecsétnyomó – „középen rendetlen vésetű” nemesi címerrel – 1671-ben készült. A török hódoltság után, feltehetően a község ismételt benépesítése esztendejében, 1691-ben csináltatták a nemesi státusra utaló Nob[ili] Alcsut feliratos másik pecsétnyomót.

A török elleni felszabadító háború időszakában az alcsútiak a többi szomszédos falu népével együtt a tatai vár védelme alá menekültek. Buda (1686), majd Székesfehérvár (1688) visszavívása után térnek vissza, a folyamat 1691-ben fejeződik be (ekkor vésették az előbb említett új pecsétnyomót), megkezdik a feldúlt falu újjáépítését, a református templom megújítását, a földek és rétek művelését Alcsúton, ahol korábban Csuthyak, nemes Nagy István utódai éltek, most több nemescsalád telepedett meg. Így a Becseiek, akik először Kajászószentpéteren, majd Tabajdon, Felcsúton, végül itt gazdálkodtak. Egyikük, Bálint, Fejér megye hadnagya lett a Rákóczi-szabadságharc előtti esztendőkben. Az újabb nemesek között találjuk a Miklós és a Sebők család tagjait is. Sebők András atyja, János, aki a takácsmesterséget gyakorolta, egy időben Tatán lakott. A török idők végén „ott vonta meg magát több együnnen és másunnan összegyűlt emberekkel”. A Sebők családnak korábban nemesi jószága volt Komárom megyében, s csak a körülmények változásai miatt „szakadt” Alcsútra. Nemesi levelét 1636-ban állíttatta ki az uralkodó. Később András fiát, Pétert, aki már felcsúti közbirtokos, Fejér megye is igazolta. Ekkor (1746) nemes Miklós András azt vallotta, hogy ismerte Sebők András testvérét, Istvánt, aki Acsán és Alcsúton laktában kereskedéssel foglalkozott. Sebők István később Tápiószentmiklóson ispánkodott. Fia Bölcskén volt iskolamester, unokái közül Sámuel Törökszentmiklóson, János Berettyóújfaluban, később Szentesen református lelkész. További nemescsaládok a településen a Mányokyaké és a Szöllősyeké.

Több mint háromszáz esztendő múltával is feltehetjük a kérdést, miért volt vonzó az új nemes családok tagjainak Alcsút és térsége, amikor tudták, hogy a település lakóinak közbirtokos voltát nemcsak az időközben Pestre települt pálosok vitatják, hanem immár a magas méltóságokban Pozsonyban és Bécsben székelő hivatalnokok is. A feltett kérdésre egyértelmű választ nem adhatunk, az azonban bizonyos, hogy a török kiűzése utáni évtizedekben a törzsökös és az újonnan betelepült nemesek ádáz küzdelmet vívtak őseiktől örökölt jogaik védelmében. 1690–1691 táján, amikor visszatértek Tatáról otthonaikba, illetve a betelepülők új családi tűzhelyhez jutottak, embert próbáló esztendők előtt álltak. A pálosok minden korábbinál határozottabban léptek fel, sőt csalárd módon a török alatti háborúk során meggazdagodott nemesek is igényt formáltak a településre. Több évtizeden át tartó pereskedésre, a lakosok részéről ellenállásra, zendülésre, sőt még emberhalálra is sor került.

A súlyos helyzetben lévők ismét Komárom megyétől kértek védelmet a pesti pálos rezidencia főnökének meg-megismétlődő zaklatása ellen (Fejér megye közigazgatásának újjászervezése 1692-ben történt meg, ettől az időtől a megyei joghatóság feladatkörét nem Komárom, hanem Fejér megye gyakorolta). Komárom megye, ahová a XVII. század közepétől az alcsútiak is tartoztak, arra intette a pálosokat, hogy ne háborgassák az alcsútiakat és az acsaiakat, mert a falvak a törököt nem tekintve senkinek sem adóztak, igaz nemes emberek. Az emberemlékezet óta apáról fiúra szállt örökletes nemességet azonban hiteles okmányokkal igazolni nem tudták. Végül az alávetettek nyomorúsága jutott nekik osztályrészül. Eredménytelennek bizonyult Komárom megye intelme, még ugyanabban az évben, május 4-én „a fogságot, vasazárt, tömlöcözést” elkerülendő, az alcsútiak – hasonlóan az acsaiakhoz – elismerték, hogy a pálos barátok földjein laknak, s évente – Szent Mihály napján, szeptember 29-én – nyolc forint földbért fizetnek. Az újratelepülés kezdeti esztendei mennyiségi változásokat hoztak a gazdálkodásban, 1694-ben az alcsútiak által teljesített szolgáltatások összegét már százhúsz forintra becsülték. A megkötött úrbéres szerződések ellenére sem az alcsútiak, sem az acsaiak alávetett helyzetüket nem vették ismételt tiltakozások nélkül tudomásul. Így tettek 1692 augusztusában is, amikor megakadályozták az egyházi tized összeírását. A falvak példáját a verebiek is követték, úgy tűnt, hogy az ellenállás a Váli-völgyre és a környező falvak lakóira is kiterjed.

Ismételten fellángolt a nemesi rendhez való tartozás tudata: 1694-ben gróf Esterházy Pál nádor az újjászervezett Fejér megyei adminisztrációval tudatta, hogy az alcsútiakat és az acsaiakat védelmébe veszi a pálosokkal szemben, és nemességüket I. Rudolf (1576–1608) és I. Lipót (1657–1705) mandátumaira hivatkozva elismerte. A nádor protectionális (védelmet biztosító) leirata azonban megint csak nem bizonyult tartósnak. 1695-ben ugyanő, bizonyítandó, hogy az ország nádora sem volt (nem lehetett) a XVII. század végén a birtokviszonyokat illetően a helyzet magaslatán: Erdélyi Andrásnak, Érdy Andrásnak és Sajnovits Mátyásnak (Győr megye hites jegyzőjének) adományozta Alcsútot. A jogi helyzet áttekinthetetlen voltát a nádor tovább fokozta, amikor 1696. november 9-én a győri káptalan a nádori donatiót (adományt) kihirdetve újabb birtokosokat – Sándor Istvánt és Újvári Imrét – ültetett az alcsúti és az acsai uradalomba. Egyszerre és egy időben több felszólamlásra került sor: a pálosok ellentmondtak mindkét világi érdekcsoport birtokba helyezésének, akik viszont a fehér barátok jogosultságát tagadták.

Fejér megye nemesi közgyűlésén az alcsútiak képviselői – Elek György, Ádám András és Sebestyén András – a pálosok földesúri jogainak mondtak ellent. A pálosok, hogy az úrbéres szerződésben meghatározottak teljesítésére kötelezzék a falvakat, hat muskétást rendeltek Alcsútra és Acsára, akik Huszár Istvánnak, a pálos rend pesti priorjának utasítására Acsáról két nemest hurcoltak magukkal, Alcsúton pedig a bírót tartóztatták le, lefoglaltak továbbá két szekeret és négy lovat is. Huszár István házfőnök fellépése olaj volt a tűzre, mindkét településen állandósult a lakosság ellenállása. A rendezetlen közjogi viszonyok nem segítették elő a gazdálkodás további fellendülését. Az 1696. évi összeírás 21 adózó családfőt tüntet fel, továbbá az adómentességet élvező községi bírót, Miklós Tamást. (Lásd: Függelék IV.) Az alcsútiak mindössze 332 pozsonyi mérő szántót (egy pozsonyi mérő hatszáz négyszögöl) és 49 kapás szőlőt műveltek (egy kapás szőlő száz–százhúsz négyszögöl). Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a legelők közepes minőségűek, az erdőben biztosított fahasználat nem elegendő, tűzifájukat is szűkösen teremthetik elő. Szőlőhegyük közepes minőségű termést, 1696-ban mindössze 51 urna bort adott (egy urna 54 liter).

Az adózó családfők számának ismeretében tíz esztendővel a török kiűzése után százharminc–százötven főre becsülhetjük Alcsút népességét. Az alcsútiak megaláztatása ebben az esztendőben is folytatódott, szilveszteri ajándékul megkapták Miskey István Fejér megyei alispán utasítását, aki az 1696. december 31-én kelt levelében közölte az alcsútiakkal: az adót mindaddig szolgáltassák be, míg igazságukat (nemesi voltukat) igazolni nem tudják. Időközben a szolgáltatások és a gazdasági terhek tovább növekedtek. 1698 tavaszán Malechich Gáspár, a pesti pálosok priorja, Acsa és Alcsút falut bérbe adta báró Kurcz Ignác budai kamarai adminisztrátornak, aki két esztendő alatt valósággal kiszipolyozta a lakosságot. Ráczkevi István alcsúti prédikátor a közhangulatot így jellemezte: „ ha a Barátok (a pálosok) őket a Németh (báró Kurcz Ignác) kezéből ki nem veszi, más Uratt fognak keresni, aki rajtok könnyebítene s pártyokat fogná”. Legfőbb panaszukat abban jelölte meg, hogy a bérlő megduplázta a földbért (kétszáz forintra), azonkívül fát, szénát, tyúkot, libát, tojást követelt, s a kocsmáltatástól is eltiltotta őket.A bérlő magatartását ismerve elmondhatjuk, hogy az alcsútiak 1701 tavaszán valósággal „visszarepültek” a pálosok fennhatósága alá. A május 3-án megújított egyezségben elismerték a szerzetesrend földesúri jogát. A robot és a tized megváltása címén évente száz forintot fizettek. Szent Mihály napjától (szeptember 29.) Szent György napjáig (április 24.) „a kocsmán a bor a szerzet részére folyik” – állapították meg. A szőlősgazdák a hegyvám helyett egy kappant adtak, s a falu közösen húsz icce vajat szolgáltatott be (egy icce 0,7 liter). Arra is kitértek az úrbéri szerződésben: „ha a contractust felbontanák, a rendnek jogában áll őket szigorúbb rendtartás alá vetni”.

Az úrbéri szerződéssel egy időben számba vették Alcsút és Acsa gazdasági erőforrásait és lehetőségeit. A pálosok megbízásából eljáró küldöttség megállapította, hogy a két településen 32 megművelt jobbágytelek, továbbá kialakításra váró hatvan telek található, azaz a települések együttes gazdasági teljesítőképessége közel kettőszáz százalékkal növelhető. Mégsem gazdasági fellendülés következett be azonban, hanem újabb küzdelem, amely már nem a lakók, hanem a pálos rend és az 1696-ban birtokossá előlépett Újvári Imre, a magyar kancellária regesztrátora, a királyi pecsét őre között zajlott. Fellépésének az lett a következménye, hogy 1702 tavaszán még a pálosok szedték a tizedet, ősszel pedig már Újvári megbízottjai.

Újvári Imre személyes kapcsolatait felhasználva királyi rendelettel a pálosokat az újszerzeményi bizottság elé citálta, hogy jogukat igazolják Alcsútra és Acsára. Újvári véleménye szerint a falvak a neoaquistica commissio joghatósága alá tartoznak, mert fegyverrel visszaszerzett vidéken fekszenek, s a fehér barátok a lakossággal is ellentétben vannak (akkor robbantotta ki egyébként Újvári az újabb birtokvitát, amikor a pálosok és a falvak között éppen konszenzus volt kialakulóban). Az újszerzeményi bizottság a királyi pecsét őrét támogatta, az uralkodó (I. Lipót) pedig 1702. augusztus 9-én „valóságos királyi és fegyverjog alapján” ötezer forint megfizetése esetén fiúágon, további tízezer forint megfizetése esetén pedig női ágon való örökösödéssel Újvári Imrének és feleségének, Sigray Borbálának adományozta Alcsútot és Acsát. A birtok átadására 1702. szeptember 12-én került sor. Újvári, aki nem kevés fondorlattal szerezte meg a falvakat, már az 1696. évi nádori adományozáskor tapasztalhatta: alattvalóit nem lesz könnyű feladat a jobbágyi járomba kényszeríteni. A céltudatos földesúr új taktikai elemet alkalmazott, nem a lakók összességét akarta megnyerni, csupán néhányukat. Ezért már 1702 májusában az acsaiak és az alcsútiak közül kiválasztott embereket hívatott magához Budára, Alcsútról Csuthy Istvánt, Nagy Balázst és Szabó Istvánt. Velük arról tárgyalt, hogy minden urasági teher alól mentesek lesznek, ha őt birtokba segítik. Másokat, akik ellenálltak, köztük Sebők Andrást is, német katonákkal elfogatott, és Budán bebörtönöztetett. Kenyér és korbács – volt az elve. Bemutatkozó fellépésével szelet vetett, a későbbiekben vihart aratott. Újvári nagy ívű terveit, földesúri jogainak megszilárdítását az 1703-ban kirobbant Rákóczi-szabadságharc hiúsította meg. 1704 tavaszától mind az alcsútiak, mind az acsaiak a nagyságos fejedelem hívei lettek. Fellazult a falvak gazdasági ellenőrzése, csupán a Váli-völgyben fel-alá járó katonaságtól kellett kevéske vagyonukat megóvni.

A szabadságküzdelem nemcsak a lakosságra volt hatással, hanem a földesúr alkalmazottaira is. Töttösy Sándor tiszttartó a Dunántúlra betört gróf Károlyi Sándor vezette kuruc sereghez csatlakozott, még az uradalom magtárát is megnyitotta előtte. A Budán bebörtönzött s több esztendőn át kenyéren és vízen sínylődő alcsútiakat, köztük Sebők Andrást, gróf Esterházy Antal kuruc generális erélyes felszólítására szabadon engedték. Sebők a község érdekeinek szószólója lett, s a szabadságharcot követően az acsaiak is mind több alkalommal kérték ki tanácsát. Személye, határozott fellépése egységet teremtett a két falu lakosai között. A Rákóczi-szabadságharc és az 1710-ben kirobbant pestisjárvány következményeként a település gazdasági erőforrásai munkáskézben és igásállatokban jelentősen csökkentek. A kuruc háború és a pestis dühöngésének időszakában 196-an vesztették életüket. Az állatállomány is megcsappant: 1711-ben mindössze 39 ökröt, tizenhét lovat, 37 szarvasmarhát, tíz borjút, 43 juhot, haminc sertést és tizenegy méhkast vettek számba. Az állami adóösszeírás is a gazdasági hanyatlást igazolta. 1703-ban 109, 1710-ben 57, 1713-ban 54 adóegységet listáztak. Egy évtized alatt a község teljesítőképessége felére csökkent.

Ebben a feszült helyzetben Újvári ismét az acsaiak és az alcsútiak „nyakára hágott”: mind több szolgáltatást követelt, átmeneti pénzzavarát azzal csökkentette, hogy a labancoknál is jobban megsarcolta a lakosságot. Nem maradt el a két falu népének válasza: nemesi kiváltságaik érdekében küldötteik a Pozsonyban ülésező országgyűlést keresték fel. Újvári, a katonaság támogatásában bízva, Acsára utazott. Személyes jelenlétével akarta lecsendesíteni a lázongókat. Az ellentétek tragédiába torkollottak: Sebők András és Csuthy János vezetésével a felbőszült acsai és alcsúti lakosok 1715. június 27-én meggyilkolták Újvári Imrét. A gyilkosság ügyében a megye vizsgálatot rendelt el, gróf Pálffy Miklós nádor és III. Károly (1711–1740) nemkülönben. A történteket az alábbiak szerint rögzítették: „…az elmúlt napokban Acsa és Alcsút lakosai nem tudni milyen okból, rossz indulattól vezettetve vakmerően Szent László király ünnepén, félretéve minden isteni és emberi törvényt, összeesküvést szőve Újvári Imrét a magyar kancellária regesztrátorát, taxatorát, a titkos pecsét és a levéltár őrét, amikor saját rezidenciális házában békésén a reggeli asztalnál ült, fegyverekkel, botokkal és más halált okozó instrumentumokkal felfegyverkezve megtámadták, szörnyű módon megkínozták és megölték. Mednyászky Istvánt, a magyar kancellária jegyzőjét, továbbá Újvári tiszttartóját és több szolgáját véresre verték.” A tettesek közül néhányat elfogtak és a megyei börtönbe zártak. Az elmenekültek üldözésére a megye adott parancsot.

Az eseményekről értesülő uralkodó a „hallatlan gaztett” elkövetői, szervezői ellen – az ország törvényei szerint – példás büntetések kiszabását követelte. A lázadók közül tizennyolc alcsúti és acsai lakost halálra ítéltek, közülük hat főt – Sebők Andrást és Csuthy János is – a legszörnyűbb kínzások közepette a tett színhelyén, Acsán kivégeztek. A ki nem végzett tizenkét halálraítélt számára Újvári özvegye kért kegyelmet, amit azok meg is kaptak. Az acsaiakra és az alcsútiakra egyetemlegesen érvényes ítéletet is hoztak: Fejér megye törvényszéke örökös jobbágyságra ítélte őket. A több évtizeden át zajló pereskedés a kuriális nemesi lét elismertetéséért így torkollott tragédiába, az acsaiak és az alcsútiak elveszítették jogi és erkölcsi alapjukat ősi igazságuk megvédésére. A megtorlás igazolta: Vae victis! Jaj a legyőzötteknek!

Forrás:
Erdős Ferenc és Kelemen Krisztián: Alcsútdoboz Megalázottak és megnyomorítottak (Száz Magyar Falu) Szerkesztette: DAKÓ PÉTER
A pálos rend építészeti emlékei