Szent István király-templom | Écs

A község neve puszta személynévből keletkezett magyar névadással, első írásos említése 1172-ből való, ekkor Esu, Echu néven szerepel. Ekkor Konrád, a király jobbágya három szőlőt hagyott a pannonhalmi apátságra, és egyéb itteni földjeit négy unokájára. A későbbiek folyamán nagy gyakorisággal szerepel az írott forrásokban. Az Árpád-korban részben királyi birtok, királyi népek (udvarnokok, szőlősök, győri várnépek) lakták, részben nemesek és egyházak birtokolták. A pannonhalmi apátság tatárjárás előtti összeírása szerint a helység egyharmad része volt az apátságé.

IV. Béla 1240-ben szabályozta az itt lakó, a győri várhoz tartozó királyi szőlőművesek viszonyait. A megelőző időkben Écsen közbirtokosság lakott, ekkortól viszont Ech, mint a szentmártoni apátság birtoka szerepel. 1266-ban szőlőműveseket és udvarnok szolgálónépeket adományozott a túróci prépostságnak. Ez utóbbi oklevélben jelenik meg Nagyécs neve első ízben. A falu tehát a 13. században két településrészből állt, Nagyécsből és Kisécsből. Kisécs neve csak a következő században, 1322-ben jelenik meg oklevélben. A király 1323-ban Köcski Sándor országbírónak adományozta a nagyécsi királyi szolgálónépek földjeit a pannonhalmi apátsághoz tartozó birtokok kivételével, s ez alkalommal a birtok (Nagyécs) határát is leírták. Későbbi forrásokból ugyanakkor kitűnik, hogy Nagyécs körülírt határai között a pannonhalmi apátság mellett maradtak más kisebb birtoktestek is idegen (nemesi) kézben, illetve a túróci prépostságnak is volt birtoka. A középkor folyamán birtokolták mág a pálosok, a johanniták és a győri székeskáptalan. A 14-15. században a pannonhalmi apátság és a túróci prépostság mellett a pápoci prépostság, és más egyházak is birtokoltak szőlőket és földeket Écsen (feltehetően inkább Nagyécsen).

A tizenöt éves háború, azon belül Győr elfoglalása 1594-ben súlyos következményekkel járt az itt élőkre: mindkét Écs falu elpusztult. Kisécs ezt követően valószínűleg már nem is éledt újjá. A falu helyét az újkori Kisécs-puszta környékén, tehát nagy valószínűséggel Pannonhalma és Écs határterületén, a 82. számú út mentén kereshetjük. Kisécs határa idővel Nagyécs (Nagyécshegy), Pannonhalma és Ravazd területébe olvadt. Nagyécs a 17. század elején újratelepült. A század végének felszabadító háborúi újfent sok pusztulást okoztak a községnek. A háborús események után 1698-ban 88 felnőtt személyt írtak össze. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a falu a pápoci prépostság, a győri káptalan és a szentmártoni zárda tulajdona. Ezt követően a Rákóczi-szabadságharc idején Heister tábornok csapatai dúlták és égették fel a környéket. A 18. század azután a lassú építés időszaka: 1748-ban már közel 700-an lakják, nem szólva az éppen ekkortájt mellette kialakult hegybeli településről, Nagyécshegyről, ahol ugyanekkor 552-en éltek.

A település középkori fellendülését nemcsak a nagyszámú birtokadományozás, vétel, csere, egyéb jogügylet és az ezzel kapcsolatos nagyszámú írott forrás tanúsítja, hanem az a tény is, hanem az a tény is, hogy a 14. század közepén már bizonyosan hetivásáros hely volt. I. Lajos király 1350-ben a vásár napját szerdáról heétfőre tette át. A települést átszelte a Győrből Veszprém felé vezető kereskedelmi és katonai szempontból egyaránt fontos útvonal, amely már egy 1426-os oklevélben is megjelent.

Itt kell megemlíteni, hogy a falu plébániatemploma Árpád-kori eredetű. A 17. században még élő hagyomány szerint Szent István király alapította. 1299-ben az écsi egyház papjairól hallunk, magáról a templomról 1323-ban írnak, ebből megtudjuk, hogy a kőtemplom Szent István király tiszteletére van szentelve. A templom a török időkben erősen megrongálódott, az 1698-as canonica visitatio szerint 1683 előtt felújították, de az újabb török támadás idején ismét leégett. Az 1690 körüli részleges felújítást követően a 18. század első harmadában állították helyre. Az épületen jelentősebb munkálatok ezt követően a 19. század végén folytak.

Forrás:
Écs település hivatalos weboldala