Mennyek Királynője-templom | Sopronbánfalva

A később szenté avatott, Wolfgang (Farkas) bajor szerzetes (Boldog Gizella későbbi tanítója) egy misszionárius csapat élén téríteni érkezett Sopron környékére, 971-ben. Rövid itt tartózkodásuk emléke tovább élt a 11. században ide települt bajor földművesek körében. A mai Kolostor-hegyen emlékhely létesült, amely zarándokhellyé fejlődött. 1441-ben Szent Farkas tiszteletére kápolna épült, amely 1481-ben búcsúengedélyt kapott a pápától. A búcsújáróhely nagy népszerűsége és a környéken épült pálos kolostorok (Sopronkertes, Bécsújhely) hatására Sopron városa 1482. július 15-én, a Szent Farkas kápolna helyén pálos rendházat és templomot alapított…

A gótikus templom szentélye és három rekonstruált ablaka ma is megcsodálható, míg a földszintes középkori kolostorépületből csak töredékek maradtak fenn. A templom népszerűségét növelte a czestochowai Fekete Madonna kegykép (14. sz.) legkorábbi másolatának oltárra helyezése. 1532-ben az állandó török fenyegetés hatására a szerzetesek Bécsújhelyre menekültek, ahova Fekete Madonna képet is magukkal vitték. A kolostort a török felégette, az épületek romba dőltek. A 17. század elejére a katolicizmus új erőre kapott, a pálosok is elkezdték újjászervezni intézményeiket. A sopronbánfalvai kolostor újjáépítésére 1610-1648 között került sor uralkodói támogatással, de jelentős összegekkel támogatták a munkálatokat a rekatolizált Nádasdyak, a feltörekvő Esterházyak, a Széchenyiek és más úri családok is. A kolostor ekkor nyerte el mai, egyemeletes, zárt kerengős, barokk formáját, amit a későbbiekben csak elemeiben és főként belsőépítészetileg alakítottak. 1643 és 1786 között a pálos rendtartomány noviciátusaként működött a kolostor. A szerzetes növendékek képzéséhez külön oktató termet építettek az épület délkeleti szárnyában. A ma noviciátusnak nevezett terem 17. századi famennyezete eredeti, 14 méter hosszú faragott mestergerendája különlegességnek számít Közép- Európában. Ez a terem nem csak építészetileg jelentős, hanem az itt tanult személyek miatt is. A noviciátus alatt, a földszinten található a rendház étkezője a refektórium, amelyet a 18. században a rend történetét, valamint az egyházatyákat megjelenítő freskókkal díszítettek.

1728-ban tűz pusztított az épületben és az ezt követő helyreállítás során még díszesebbé varázsolták a belső tereket, kiterjesztve az épülettömb környezetére is. 1667-ben a Kolostordomb oldalában épült meg az ország második kő kálváriaja, amely 14 helyett csupán 5 stációból állt. 1718 és 1750 között a falu irányából impozáns teraszokkal taglalt 88 lépcsőfoknyi hosszúságú barokk lépcsőt építettek, amit 14 szentet ábrázoló szobor szegélyez. A kolostor saját fenntartásához számos földterületet birtokolt, ezeken jelentős mezőgazdasági termelés folyt, egyebek mellett szőlőművelés is. A bor tárolására a 17. századtól pincerendszer kialakításába kezdtek, amely mára átszövi az egész Kolostorhegyet. A 18. században itt élő szerzetesek életszínvonala meglehetősen magas volt, bőséggel fogyasztottak kávét és csokoládét is. Ennek a jólétnek vetett véget II. József, aki szekularizációs politikája keretében 1786-ban feloszlatta a pálos rendet több más renddel egyetemben.

A teljesen kiürített kolostort előbb cukorgyárrá akarta átalakítani a város, majd a nem messze megnyitott első hazai szénbánya Brennbergbánya bányatisztjei és szakmunkásai kaptak benne szállást. I. Napóleon francia császár csapatai 1809-ben megszállták Sopront és katonai kórházzá alakították az épületet, valamint a templomot és az alatta lévő kriptát kifosztották. A kolostor ezt követően ismét lakóépületként funkcionált, míg a templomot 1825-ben a falu megnövekedett létszámú katolikus gyülekezete újra birtokba vehette. A reformkorban a visszatérő bányamunkások mellett, itt élt Anton Sigel, – híres tájképfestő, a korabeli soproni térség dokumentálója. A néhai rendház falai között nem csak a lakások bérbeadásával, hanem selyemhernyó tenyésztéssel is foglalkoztak. Az 1860-as években végül helyőrségi kórházzá alakították, s ennek során a templomot ismét megfosztották szakrális funkciójától és raktárként használták.

1887-ben Zalka János győri püspök megvásárolta a teljes ingatlan együttest az egyházmegyének, a templom ettől kezdve folyamatosan szolgálja a katolikus hívőket. A kolostor új lakói a Mayerlingből 1892-ben érkezett sarutlan karmeliták apácái lettek. A cellák többségét kettéosztották, míg a korábbi noviciátusban szintén lakófülkéket alakítottak ki. A templom szentély részét elfalazták, belső szintmegosztással emeletén varró szobát, földszintjén oratóriumot létesítettek. Az emeleten külön lakása volt a zárdalelkésznek, közvetlen átjáróval a frissen felújított templomba (ma ezekben a helységekben található a szálloda lakosztálya). A második világháború idején a Kolostorhegy pincerendszerében óvóhelyet alakítottak ki, ami a szövetséges bombázások és a földi harcok idején több száz embernek nyújtott menedéket. 1944 végén a Harmadik Birodalom keleti határára tervezett erődrendszer építéséhez kapcsolódóan Sopronbánfalván munkatábort létesítettek, amit magyar munkaszolgálatosokkal és hadifoglyokkal töltöttek fel. A helyi embermentéshez a karmeliták is csatlakoztak és több tucat munkaszolgálatost bújtattak el. A második világháborút követő időszak valláspolitikája a kolostort is sújtotta, 1950-ben az apácákat internálták, a rendházat bezárták.

A Kolostor bezárásának évében (1950), az attól független templomban dekorációs munkálatok kezdődtek, melynek keretében Básti Zoltán eperjesi származású festőművész a Rákosi korszakban rendkívül merész témaválasztású szekkókat festett a falra. Egy nagy ívű allegorikus életképen jelenik meg az Esztergomi bazilika és a római Szent Péter bazilika épülete, illetve Apor Vilmos győri püspök, valamint XIII. Piusz, az akkori pápa személye. A legprovokatívabb kompozíció a karzat fölött – kissé elrejtve a felületes szemlélődő elől – található és Szent Mihály arkangyal az ördög felett aratott győzelmét ábrázolja. Utóbbit a művész a szovjet diktátor, Sztálin arcvonásaival festette meg, ami példa nélküli, bátor tett volt a keleti blokk országaiban. Az 1950-es évek második felétől a rendszerváltásig elme- szociális otthon működött a kolostor épületében. Ezekben az évtizedekben többször is zajlott régészeti és műemlékvédelmi kutatás, melynek során helyreállították a templom gótikus szentélyét, illetve megtalálták több középkori faragványt.

A munkálatokban Szakál Ernő restaurátor és Dávid Ferenc művészettörténész vállalt oroszlánszerepet. A műemlékes szakma igazi nagy bravúrjának, az addigra szinte teljesen elpusztult pálos lépcső rekonstrukciója számított, amit a megmaradt elemek és pótlások felhasználásával építettek újjá, átadására 1981-ben került sor. A sikerek ellenére az épületek állapota leromlott, az ekkoriban végzett belsőépítészeti átalakítások komoly károkat okoztak. Az egyházak kárpótlásáról szóló 1991. évi XXXII. törvény nyomán a Karmelita rend visszakapta korábban államosított kolostorát, de annak felújítására anyagi fedezetük nem volt. 2004-ben az üzletember, műgyűjtő Kovács Gábor értékmentő szándékkal vásárolta meg az akkor már lakatlan és rendkívül rossz állapotban lévő épületegyüttest. A felújítás a Norvég Alap és Kovács Gábor személyes hozzájárulása révén 2009-ben kezdődött el és mintegy másfél év múlva, a műemléki előírásokat messzemenően betartva 2010-ben fejeződött be. Pazár Béla és Magyari Éva építészek, valamint a restaurátorok, kivitelezők munkáját több hazai, illetve nemzetközi díjjal jutalmazták. A kolostor 2010-ben mint látogatható műemlék, majd 2011-ben mint magas színvonalú szálloda nyitotta meg kapuit. 2015. áprilisától az intézmény állami kezelésbe került és az Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont keretein belül működik tovább.

Forrás:
Balázsik Tamás: A sopronbánfalvi karmelita kolostor kutatása. In: Soproni Szemle, 2010/2. sz.
Rozsondai Károly – Sümeghy József: Sopronbánfalva. Falutanulmány és községrajz. A Falukutató Intézet támogatásával. Sopron, 1937
Varga József: A bánfalvi hegyi templom (viharos, de dicső múlt, szomorú, mégis biztató jelen!). Sopron, 1938.