Különleges templomok nyomában IV.
A berhidai Szent Kereszt-templom
Galuska Tünde
Berhida középkori templomáról sok jellemzőt fel lehetne sorakoztatni, amiből joggal az a következtetés vonható le, hogy ez az épület más, mint a többi; egyedi, egyéniség, karakter. Már születésekor, a XIII-XIV. század fordulóján kiválik az átlagból. Később még határozottabb formai és rejtett tartalmi vonásokat nyer, amikor beboltozzák, tetejét- tornyát magasítják. Jó, hogy e vonások nem csonkultak a viszontagságos török időben, s így határozottan érvényesülni tudtak a XVII. század során is. Ekkor az új, máig látható berendezéssel szoros összhangban külsejét is megújították: kavicsos vakolatot kapott, mely a nyílások és az épületsarkok sima szegélyezésében látszani engedte a középkori felületképzést. Nagyon jellemző, hogy még ebben a barokk köntösben is egyértelműen, meghatározóan érvényesült a késő középkori megjelenés, amely az évszázadok során sem a tömegalakításban, sem a nyílások kiképzésében nem változott. Ezt a megjelenést őrizte meg az 1963-64-ben történt helyreállítás is. A legutóbbi beavatkozás során lehántották ezt a barokk köntöst, ezzel a döntéssel elvették az épület életének egy meghatározó periódusát s ezzel együtt a berendezés és a külső megjelenés összefüggését. Ám lássuk, miért is olyan különleges Berhida máig használatban lévő temploma. A különleges templomok nyomában cikksorozat most a berhidai templomot mutatja be.
Három tájegység, a Balaton-felvidék, a Bakony és a Sárrét találkozásánál terül el Berhida. Mai területe a XX. században végrehajtott területrendezéssel alakult ki, 1926-ban Kiskovácsi, 1939-ben Peremarton beolvadásával. A középkorban mindhárom önálló település. Peremarton területén nyugatról keletre haladva több település, illetve prédium volt található a középkorban: Kálóz, Túzoktelek, Béresen (Börcsön), Gelye és Rostás. Berhidát 1363-ban Berenhyda, 1366-ban Berinhyd, 1461-ben Berenhida néven említik. 1622-től adatolható a Berhida településnév használata. A név Berény helyneveinkkel függ össze, amelyekben az „ény” magánhangzója újabbkori nyúlás eredménye. Bár az ilyen típusú (törzsnevekhez hasonló jellegő) nevekből nem váltak személynevek, mégis 1255-től idéznek Bereyn olv.: Bereny személynevet.
E Bereny-Berény személynév azonos lehet a Bereny-Berény helynévvel, tehát az elnevezés utal arra, hogy egy Berény nevű személynek itteni birtokán híd vezetett a Séden keresztül. A másik nézet szerint a berény besenyő törzs- vagy nemzetségnév, és mint ilyen a X. sz. közepétől keletkezhetett. Veszprém környékén (közvetlen közelében) két fejedelmi szálláshelyet találunk: Jutást és Fajszot. Ezeket körülveszi a szolgáltató falvak gyűrűje egy szűkebb, 10 km-es körzetben: Csatár, Esztergál, Gerencsér, Fazekas stb., illetve távolabb, 30 km-es távolságban: Szakácsi, Bakonyszűcs, Mecsér, Szántó, Kovácsi. E szolgáltató falvak népeinek ellenőrzésére szolgáltak a katonai kíséret más törzsekből álló harcosai. Településeik: Hajmáskér, Papkeszi, Berényhida, Kálóz, Nádasdladány, Veszprémvarsány, Vörösberény. Berhida faluról és templomáról történeti adatunk csak a XIV. század közepétől kezdve van. A falu valószínűleg már a XII. századtól a veszprémi püspökség birtoka. Az első általunk ismert oklevél 1363-ban mint püspöki falut említi, s már a helybeli plébánia szőlőjéről is szól. A falunak tehát már ekkor plébániatemploma volt. 1372-ben György berhidai plébánosról is hallunk. A század folyamán több oklevél említi még Berhidát mint püspöki falut, a püspök saját földjét (1378—1385),: — 1378-ban mint püspöki birtokról olvasunk Berhidáról, Papvásárával együtt. 1385. december 17-én Benedek veszprémi püspök Berenhydi saját földjén élő két jobbágya, György fia Miklós és András fia János panaszát tárgyalja, akiket Cowachy Petych fia Mihály bántalmazott és ekéjüket megsemmisítette.
A XIV. század végén Benedek veszprémi püspököt Demeter — aki az ősi Hunt-Pázmán nemzetség tagja, — váltja fel a püspöki székben. Demeter püspök Mária királyné és Zsigmond kedvelt embere, nagyhatalmú befolyásos földesúr. Benedek püspök a Hunt-Pázmánok bényi ágának sarja, ősi fészkük Kisbény, ahol premontrei kolostort építtettek a XII. században. A berhidai templom kőboltozatának második boltmezőjének zárókövére a Hunt-Pázmánok holdas-csillagos címerét faragták. Sem a falu, sem a megye történetében nincsen más, akivel ez a címer kapcsolatba hozható lenne, mint Demeter püspök, aki ennek a nemzetségnek a tagja. Írásos adatunk nincsen arra, hogy ő építtetett volna a faluban, de a címer és a boltozat bordaprofiljai erre a korra vallanak. Az impozáns kőboltozat és az erre támaszkodó, kőből, egyidőben készült különleges tetőszerkezet valószínűleg az 1380-as években készült, a bordaprofilok szerint is. Demeter 1387—91-ig volt püspök. Igen valószínű, hogy ő boltoztatta be a templomot. Emellett szól az is, hogy Berhida évtizedek óta a veszprémi püspök saját birtoka. A XV. század folyamán ismét több oklevélben fordul elő a falu neve. Mezővárosi rangra emelkedik, oppidum lesz. Heti vásárát (1436) majd országos vásárát is (1471) említik az oklevelek. A XV. században változatlanul a veszprémi püspökség birtoka.
XIX. század
XIX. századi rajz a templomról
1900 körül
A templom északnyugatról 1900 körül
1962
A templom délnyugat felől 1962-ben
1524-ből van adatunk arra, hogy Szent Péter tiszteletére avatták a templomot. 1531-től kezdve a rovásadó összeírások tájékoztatnak bennünket a falu életéről. 1540-ben a török veszély miatt a veszprémi püspökség Berhidát, Ősi, Peremarton és Szentistván falvakkal együtt Palota vára urának, Podmaniczky Jánosnak adományozta 1000 aranyforintért. Az adományozás nem örökre szólt, csak a török veszély idejére. Mégis, mintegy 40 esztendeig mindig a palotai vár birtokai között találjuk Berhidát. A törökök többször elfoglalták a falut, a század 70-es éveiben adót is szedtek itt. Többször olvashatunk a falu felégetéséről, épületeinek pusztulásáról, a porták felhagyásáról. 1545—57-ig Berhida és Peremarton együtt szerepelnek az összeírásokban 6—9 portával. 1559-ben ismét Palotához írják össze a falut. Ferdinánd meghagyja a birtokot a Podmaniczkyak kezén a török veszélyes szomszédságára való tekintettel. Csak a béke helyreállítása után kaphatja vissza a püspök, addig évi 400 Ft bért fizetnek neki a Podmaniczkyak.
1588-ban szerepel először Huszár Péter pápai kapitány, Palota várának akkori főkapitánya az adóösszeírásban, mint berhidai földesúr. Mintegy 40 esztendőn át ezután a Huszár család a legnagyobb birtokos a környéken. 1635—36-ban már csak a Huszár család az egyetlen birtokos. 1647-ben majdnem az egész község elpusztul. Az utolsó összeírás 1696-ból való. Ekkor Baranyai Mihály a falu földesura. A XVII. század folyamán a Huszár, Keresztes és Baranyay, Beniczky, Boronkay családok birtokolják közösen a falut. A templomot a törökkori profán használat után a protestánsok szerzik meg. Ez időből származik a faragott, festett, népies bejárati ajtó az 1637-es évszámmai, és a nyugati karzat fakorlátja, melyen az átalakítások következtében a ráfestett bibliai idézetek ma már csak értelmetlenül, csonkán, összekeverve olvashatók. Egy 1702-ben Fehérvárhoz tartozott Berhida, ekkor a falu mindkét temploma romos. Valószínű, hogy Berhida és Peremarton külön templomairól van szó. A veszprémi püspökségen 1720 óta folynak a katolikus templomok visszaperelése ügyében lefolytatott kihallgatások. Az 1721 —1749 kihallgatások tanúi azt vallják, hogy a falu temploma a katolikusoké volt — ezt hirdeti homlokán a kőkereszt is, — a Huszár család építtette. Pl. 1759-ben Virág Péter 46 éves ember így vall:
A berhidai kívül-belül pápista templom” — Huszár Zsófia építtette ,,Ezt penigh bizonyittyák a most is fenn álló templomnak sanctuariuma fölött egy, a Tornyon penigh két dupla keresztek, faragott kőből, épen fenn álló sekrestyéje, sanctuariuma és kü kórusa, belől a boltozaton álló köröszt bizonyos mellette lévő czimerrel együtt. — a fa Chorusnak egy részét pedigh jóval utóbb Peremartony és Berhidai lakosok magok között öszve szedett pénzből tsináltatták az előbbeni prédikáló széket 1724. Bilkei János prédikátor idejében elrontván egy ujjat más formára csináltak”.
Kováts János 66 éves tanú azt vallja, hogy „sanctuariuma, sekrestyéje és kő Chorusa vagyon, két kő oltár is volt benn, egyik a végén a másik a templomnak szegeletin a sánctuariumnak elein, de azokat mivel a Calvinistaknak azokra szükségök nem volt, kurutz világ után lerontották és köveit tégla helyett a templom fölgyére alkalmazták.” A templomot díszítő kőkeresztekről így vall a tanú: „sanctuariumon egy, a tornyon pedigh két kübül faragott köröszt, bizonyos mellette lévő czimerrel együtt”. A templom múltjáról is megtudunk egyet-mást: „mikor a Fehér Várban török volt és csatára jártak a magyar hajdúk gyakran azon templomban, ki akkor puszta volt, nevezett Parrag Gergellyel edgyütt recipiálták magokat, és onnét puskáztak ellenek… ” A tanúvallomások ellenére a plébániát csak 1759-ben szervezték újra, miután a falu Boronkay Dániel vezetésével nem éppen békés úton visszafoglalta a templomot a kálvinistáktól. A visszaszerzett templomot a Szent Kereszt tiszteletére szentelték újjá. Oltárát is máshonnan hozták, (melyet több oltárból állították össze) mert azon 1749. évszám van.
Az 1870—80-as években a MOB már mint műemléki értékű, kevéssé használt és éppen ezért pusztuló épülettel foglalkozik. Rómer Flóris is jár Berhidán, lerajzolja, felméri az épületet, külön foglalkozik az érdekes kő tetőszerkezettel is. A XIX. század végén még más kép is megörökíti a templomot, közvetlenül a déli oldalán kis féltetővel. 1895-ben renoválták. A helyreállításra, illetve az azt megelőző falkutatási munkára 1962 nyarán került sor.
A templom keresztmetszete a tetővel
A templom hosszmetszete
A feltárás és a kutatás egyértelműen azt tanúsította, hogy az eredeti, a XIII-XIV. század fordulójára keltezhető templom alaprajzi elrendezése a ma láthatóval egyező, az idők során lényegében nem változott. Ez az elrendezés annyiban hordoz bizonyos egyediséget, hogy sokszögzárású szentélye azonos szélességű a hajóéval. Ez a késő román-kora gótikus elrendezés a Kárpát-medence területén nem volt általánosnak nevezhető, mégis sokfelé előfordult, és a Balaton környékén sem volt ismeretlen. Az ilyen alaprajz viszonylag gyakori az ország keleti területein6, de a Kárpátalján és Erdélyben ugyanúgy megtalálható, mint Somogybán, Veszprém megyében, Zalában, vagy az ország nyugati felében. A távolról sem teljes felsorolás szeremé azt igazolni, hogy ez a jellegzetes alaprajzi megoldás Berhida esetében ugyan nem mondható egyedülállónak, hiszen a XIV-XV. század során a Kárpát-medencében sok helyütt ezt választották, ám van e kialakításnak valami egyedisége, hisz a kor templomainak többsége nem e szerint épült. Talán megkockáztatható az a feltételezés, hogy hazánk építészetében az egyenlő szélességű hajó és szentély mintegy átmenetet képez a még a XI-XII. századig visszavezethető alaprajzi formálás és a kései gótikában annyira kedvelt reprezentatív megjelenésű teremtemplomok között.
Az ilyen elrendezés eredeztetése tekintetében még nem fedezhető fel a szakirodalomban egyetértés. Kozák Károly a sokszögzárású szentélyeket a premontreiekkel is kapcsolatba hozhatónak tartja, hasonlóan Berhida kutatóinak megállapításához. Ugyanakkor Kozák e témakörben a johanniták vagy az ispotályosok hatását is számításba veendőnek írja le.Mindezek a megállapítások eddig nem jutottak túl a szentélyzárás vizsgálatán, s a jövő kutatói feladatai közé tartozik az azonos szélességű hajó-szentély elrendezés eredetének lehetséges tisztázása, már csak a többségtől eltérő sajátossága okán is. A templom alaprajzi elrendezésének vizsgálata még egy sor más, a szabályoktól, a megszokottól eltérő s ezért egyedinek minősíthető vonást is feltár. Ezek közül figyelemre méltó, ami felszínes szemlélet esetén nem is szembeötlő: az alaprajz és az utólagosan készült boltozat összefüggései.
A hajó hosszát két azonos méretű részre osztja a boltozat építésekor az északi és a déli falon elhelyezett faloszlop, s ezeknek megfelelően alakult az 1-1 db külső támpillér helye is. Ez a két támpillér a boltozat által való meghatározottságában nélkülöz mindenféle architektonikus igazodást az épület kialakításához. Az északi oldalon a támpillér a homlokzatot körülbelül egyharmadában osztja. A déli homlokzatot a sekrestye tömege tagolja, s a fennmaradó részt meghatározhatatlan arányokra bontja a támpillér. A szabálytalanság a déli homlokzaton az ablakok helyzetében is megjelenik: a sekrestye és a támpillér, illetve a támpillér és a délnyugati épületsarok között nagyjából a felezővonalban helyezkednek el; ennek következtében helyzetük nélkülöz mindenféle szabályosságot a hajó belső déli falának nézetén. Ez a látszólagos teljes szabálytalanság akkor válik rendezettséggé, ha a déli homlokzatot a támpillér nélküli állapotában próbáljuk meg elképzelni; az így alakult állapot csupán a középkorban megszokott „nagyvonalú esetlegességet” hordozza.
A hajó feletti tetőtér
A hajó feletti tetőtér
Megérdemli a figyelmet a torony alaprajzi, illetve tömegformálása is, hiszen az a hossznégyszöget követő alaprajza következtében a szokásosnál erőteljesebb megjelenésű, mintegy uralkodik, főleg az épület délnyugati-nyugati nézetén. A kutatás azt bizonyította, hogy a toronyalj boltozata nem utólagos, tehát az épület eredeti koncepciójában a torony ilyen formálása már benne foglaltatott. Hasonló toronykialakítást még erőteljesebb tömeghatással Alsódörgicse XIII. századi templomromja esetében találhatunk a Balaton-felvidéken. Itt feltétlenül meg kell említeni, hogy az ilyen nem négyzetes alaprajzú tornyok nem voltak ismeretlenek a magyar építészetben, még ha alkalmazásuk nem is vált általánossá. A berhidai torony külső megjelenésén karakteres jegy a kőből készült osztópárkány; ez a mai tetőgerincnél mintegy 50 cm-rel alacsonyabban fogja körül a tornyot. Figyelmesebb szemlélődés után feltűnő, hogy az osztópárkány feletti toronytömeg valamivel kisebb, mint az alatta lévő. Eltérés figyelhető meg a két szint ablakainak formáját, méretét, keretezését illetően is. A méretbeli eltérés a torony belsejében is látható, főleg a nyugati és a déli oldalon. Mindezek a látszólag apró jelek megengedik azt a következtetést, hogy a templom történetének második nagy periódusa, a XIV. századra tehető boltozatépítés nemcsak az első korszak tetőgerincét (mely az osztópárkány alatt zárult mintegy 60 cm-rel) emelte meg, hanem ekkor került sor a torony megmagasítására és a boltozott sisak megépítésre is.
Az eddigiekből óhatatlanul kialakulhat a templomunkat nem ismerőkben valami olyan benyomás, hogy az épület szedett-vedett, toldozott, harmóniát nélkülöző megjelenésű külsejében sbelsejében egyaránt. Szerencsére nem ez a helyzet. A szabálytalanságok nem bántóak, nem kirívóak, inkább valamiféle egyedi karaktert kölcsönöznek a templomnak. Olyasféle sajátos vonások, a szabályoktól való eltérések ezek, amelyeket középkori épületeknél megszoktunk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek teszik hitelessé, igazán középkorivá őket, szemben a historizáló alkotások száráz pontosságával. Berhida középkori templomának ezek az egyedi vonásai harmonikus összhatásban, afféle ,jó ránézni” látványban ötvöződnek megragadó képpé. Többféle sajátos jegyet említettünk eddig; ezek mindegyike látható, megfigyelhető az épület végigjárása, külső-belső látványának elemzése során. A legsajátosabb, legegyedibb azonban csak némi utánjárással, tudatos kereséssel lelhető meg: a már említett, kőből falazott tetőszerkezet a szentély és a hajó felett, a hasonló kialakítású toronysisak s a hajdani kutatáskor megvizsgált, sekrestye feletti félnyeregtető szerkezete. Ezek megszemlélésére érdemes felkapaszkodni a toronyba, majd onnan felmászni a hajó és a szentély tetőterébe. Laikus számára lenyűgöző e terek „troglodita” hatása, a hozzáértő pedig hosszan elidőzhet a leleményes, nagyszerű, ilyen megoldásban másutt nem látható építészeti bravúr szemléletében.
A felszentelési kereszt
Zárókő a templomhajóban
A szentély
A berhidai torony tetőszerkezetének egyedisége nem abban van, hogy azt falazott szerkezetből s nem fából készítették. Ilyen megoldást toronysisakok estében sok helyről ismerünk. A szigligeti avasi vagy a somogyvámosi templomrom toronysisakja is falazott szerkezetű, s minden bizonnyal Berhidával azonos módon habarcsba ágyazott cserépfedésük volt. (Nem sorolhatóak e körbe a héjazat nélküli, kőből épített toronysisakok, mint a Sopron környékiek, vagy például a zsámbéki.) Berhida egyedisége a szerkezeti kialakításban fedezhető fel: abban, hogy a hossznégyszög alaprajzra a hosszoldalak felezővonalába állított gyámolító harántívet építettek, s ezzel segítették az összetartozó, boltozatszerűen működő héj azathordó háromszög-, illetve trapézfelületek stabilitását.
Szerkezeti szempontból a toronysisakéval azonos működési rendszert követ a hajó s a szentély, valamint a sekrestye tetőszerkezete is. A hajó esetében a támpillérek, ill. belső falpillérek és a keresztboltozati záradékok vonalában épültek meg a keresztirányú gyámolítófalak, melyekre a köztük kialakult 1,7-1,8 m-es fesztávolságra már magabiztosan meg lehetett építeni az álboltozatszerűen működő, ferde síkú héj azathordozó falazatokat. A szentély esetében a gyámolítófal a boltozati záradék vonalában áll, s erre támaszkodik a szentély négy sarokpontjából indított egy-egy gyámolítóív. Pompás, részleteiben is figyelemre méltó ez a tetőszerkezet, mely a maga rusztikus hatásában meglepő ellentétet képvisel az alanti boltozat finoman faragott kőrészleteivel. Ez a tetőtéri kialakítás nem a szépségével, hanem következetes, kiérlelt, magabiztos szerkezeti logikájával érdemli ki a megkülönböztető figyelmet. És még valamivel: az európai értelemben vett egyediségével!
Az 1963-1964-ben folytatott történeti kutatás szerint Európában egyetlen ilyen megoldású középkori emlék található: a franciaországi Montaire XIII. századi kolostortemploma. Tudomásom szerint a kutatás máig nem tisztázta azt, hogy ténylegesen előfordult-e a középkorban másutt is ilyen szerkezeti megoldás és főleg azt, hogy van-e, feltételezhető-e valamiféle kapcsolat Montaire és Berhida között. Érdemes itt megemlíteni, hogy később is felbukkan a fa nélküli tetőszerkezet gondolata. Ilyennek gondolták megépíteni a Festetichek Balatonszentgyörgyön az ún. Csillagvárat, melynek szintén kettős boltozata volt, s a lejtésben kialakított felsőre került (volna) hajdan a cseréphéjazat.
Régi kőkeresztek
A templom napjainkban
Berhida középkori templomáról még sok más jellemzőt fel lehetne sorakoztatni, amiből joggal az a következtetés vonható le, hogy ez az épület más, mint a többi; egyedi, egyéniség, karakter. Már születésekor, a XIII-XIV. század fordulóján kivált az átlagból. Konklúzióként levonható, hogy Berhida középkori temploma egészében is, részleteiben is rendkívül gazdag egyedi vonásokban. Különösen kiemelkedő és európai összehasonlításban is unikális teljes tetőszerkezete.
Forrás és régi képek:
Békefi Remig: A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban
Sz. Czeglédy Ilona–Ágostházy László: Berhida középkori temploma In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)
Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza – A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
Ágosházi László: Berhida középkori templomáról
Ágostházi László – Sz. Czeglédy Ilona: Berhida középkori templomának helyreállítása