Dunakeszi-Alagimajor | Alagi templomrom

A középkori Alag falura utaló legkorábbi adatunk 1328-ból származik, amikor Pest megye első név szerint ismert szolgabírái közt Alagi Bacsó (Bocho de Olagh) nevével találkozunk. Az Alagi család egyike volt Pest megye nagy számú köznemesi famíliáinak, akik – mint az körükben általános volt – arról a faluról neveztették magukat, amely sokszor az egyetlen birtokuk volt. Alagról 1362-ben szól először oklevél: ekkor Alagi Kozma – valószínűleg Bacsó unokaöccse – és a Nyéki család osztoztak meg a falu és a tőle délre fekvő Hártyán közti földterületen. Alag falu egyik legrészletesebb leírását egy 1388-ban készült határjáró oklevél adja meg, amikor Alagi Pető fia Tamás birtokait Fábián fia Tamás lányaival osztotta meg. A szóban forgó birtokrész, mely a lányoké lett, Alag nyugati felén helyezkedett el, s egy kúriát, egy jobbágytelket, egy lakatlan telket, továbbá a hozzá tartozó réteket foglalt magába.

Ugyanebben az évben Pető fia Tamás tiltakozott az ellen, hogy Kozma fia Demeter átengedje birtokrészét Imre fia Miklósnak. A vitatott föld Imre ács telkétől kezdődött, és egészen Zugouuiz folyóvízig és a szomszédos hydegkuthalia nevű rétig tartott. Demeter halála után birtokát közel fele-fele részben örökölték a vitatkozó felek. Ám szerencsétlenségükre a néhai Demeter kétszer nősült: első feleségének rokonsága, valamint második felesége egyaránt bejelentkezett az őket illető hitbérre, mely éppen az örökölt birtok értékével volt egyenlő. Egy 1398-as ítélet arra kötelezte az Alagiakat, hogy mindkétszer fizessék ki a hitbért. 1432-ben egy igazán nagy név tűnik fel az alagi birtokosok között: Garai II. Miklós nádoré, aki fiaival állapodott meg arról, hogy halála után megkapják alagi birtokrészét. Öt évvel később pedig már a budai polgárok itteni földjéről számol be egy oklevél. Porkoláb János és testvére, Bálint négy jobbágytelket, valamint egy Fóttal határos birtokrészt kapott a faluban. Imre fia Miklós utódai előbb 1455-ben a Mikebudai Bekes családnak zálogosították el birtokrészüket, majd 1464 és 1469 között egy alagi birtokrész és Sárközfölde ügyében pereskedtek Mihály fia Bércekkel és Alberttel.

Imre fia Miklós unokája, Alagi Miklós szintén kétszer nősült: első felesége elhunytával annak rokonságának kiadta a hitbért, második felesége azonban még halálos ágyán lemondott a hitbérről, amint erről utólag egy 1473-ban kelt vallomásból értesülünk. A vallomás hitelesítésén többek között János alagi plébános is jelen volt, ez tekinthető tehát az első adatnak, mely a falu templomára utal. Alagi Miklósnak nem volt gyermeke. Mikor unokahúga, Kürthy Katalin és férje, Mikófalvi Bekény Dénes, a felhévízi prépostság udvarbírája, budai házukba költöztek, az idős Alagit is maguk mellé vették. Számításuk bevált: 1472-től zálogbirtokként, majd tíz évvel később végleg rájuk szállt az alagi birtokrész tulajdonjoga. Ennek az ügyletnek azonban Alagi Mihály és a nőági leszármazott, Alberti Miklós ellentmondtak. A per átmenetileg megegyezéssel zárult, hiszen 1493-ban Bekény Dénes Alag nyugati részén, a plébániaegyház-soron (in ordine ecclesie parochialis) nyolc jobbágytelket átengedett nekik. Ezután azonban eldurvult a vita. 1498 tavaszán Alagi Mihály és Alberti Miklós – a váci püspök felkérésére – megtámadták és szétrombolták Bekény Dénes alagi halastavát, melyet 26 éven át csináltatott, a halakat pedig tizenöt napig folyamatosan halászták belőle.

Alagi Mihály és Alberti Miklós fő bűne azonban nem ez volt. Mint azt az 1498-ban hozott ítélet megállapította, birtokjoguk igazolására oklevelet is hamisíttattak, ezután pedig – hogy ne maradjon tanú – megölették az okiratot kiállító Korothnay ítélőmestert. Mindkét tettesre a legszigorúbb ítéletet szabták ki: fej- és jószágvesztést, ám a király végül megkegyelmezett életüknek. Ebben az ítéletlevélben említik, hogy két évvel korábban a faluban nyolc telekből mindössze kettőt laktak, állt itt egy malom és a falu templomának Szűz Mária volt a patrónusa. A perben központi szerepet játszó alagi halastó pedig a Mogyoródi-patak mentén lehetett, ugyanott, ahol Bekény Dénes sikátori halastava, len- és kenderáztatója feltételezhető ugyanebben az időben. Az ítéletet követően Bekény Dénes felvette az Alagi nevet, melyet – 1510 körül bekövetkezett halála után – utódai is megtartottak. Bekény Dénes fiai, Benedek és Gáspár – apjukkal ellentétben – állandóan anyagi nehézségekkel küszködtek. Alagi ügyleteik közül először arról hallunk, hogy 1524-ben Bekény Benedek a falu végén levő birtokát, mely „a képmás közelében” (penes effigiem) feküdt, átengedte testvérének, Gáspárnak, cserébe Synka Simon jobbágyért.

Bekény Gáspár egy évvel később sógorainak, Scrédy Gáspárnak és Serédy Vas Miklósnak zálogosította el birtokát 800 forintos tartozása fejében. E zálogban tartott alagi birtokot és egy kőházat Serédy Gáspár 1540-ben nővérének. Veronikának és gyermekeinek visszaadta, kisegítve őket szorult anyagi helyzetükből. Veronika gyermekei közül János hamar elkerült Alagról: nagybátyja révén először külföldön tanult, majd hazatérve Perényi Gábor oldalán futott be karriert. Buda török elfoglalását követően, 1544-ben Vác és vidéke tartósan török megszállás alá került. A környékbeki falvak birtokosai elmenekültek, a lakosság maradt. Két évvel később Alagon a török adóösszeírók 8 családfőt tartottak nyilván, és a falut Ibrahim csaus birtokaként jegyezték fel. Ezután lakosai is végleg elhagyták a falut. Az 1559-es defter szerint, „mivel a nevezett falu (ti. Alag) hosszú idő óta üres, pusztaként íratott össze.” Ekkoriban Alagot a szultáni hász-birtokok közé sorolták. 1580-ban, majd tíz évvel később Alagról és Sikátorról feljegyezték, hogy „mindegyik pusztának kijelölt határa van,” ezek rétjét pedig előbb Mehmed bég, később Hüsszejn aga birtokolta. 1600 körül, mint arról egy kései forrásból értesülünk, a környékbeli falvakat magyar tulajdonosaik is adták-vették. Ekkor Kálnay Pál Alagot (a szomszédos Palotával és Sikátorral együtt) elzálogosította Koháry Péternek és Ujfalussy Gergelynek.

A 17. században már a vármegyei jegyzőkönyvekben is találunk Alagra vonatkozó adatokat. A megyei iratok szerint 1640-43 között az új tulajdonosok, Vámosy István és felesége, Aszalay Erzsébet hol a keszői (dunakeszi), hol a fóti lakosokkal pereskedtek, mivel azok jogtalanul használták a pusztát. Az iratokból kitűnik, hogy Alagpuszta északi határának – a dunakeszi földek felé – az itt húzódó Csörsz-árkot tekintették. 1668-ban Aszalay Erzsébet új férje, Fekete László birtokainak összeírásakor arról olvashatunk, hogy „Alagh egész puszta telek, az melyen most is az kőháznak épületi és a kőfalai kitetszenek. Ezen praedium az foltiakkal határos, ugyan ők is árendálják minden esztendőben.” A forrásban említett „kőház” vélhetően a romos templomra vonatkozik. A pusztát ezután lányuk, Fekete Erzsébet örökölte. Az 1685-ben Vác, majd egy évvel később Buda visszafoglalásakor dúló harcok idején a közeli Dunakeszi is pusztává vált. Amikor pedig a Wattay család újratelepítette, Alagpusztát is tartozékának tekintették.

A majort 1737-ben Orczy István, tőle 1749-ben Grassalkovich Antal vásárolta meg, és gödöllői uradalmához kapcsolta. 1842-től egymást váltották a tulajdonosok: először Esterházy Leopoldina, utána Sina Simon birtokába került. 1860 és 1871 között a Belga Bank következett, ezután Holitscher Fülöp kapta meg a pusztát. Alagimajort és tágabb környezetét végül – 1889-ben – a Magyar Lovar Egylet szerezte meg, s ettől kezdve a közelben létrehozott lóversenypálya adott otthont a legendás alagi galoppversenyeknek. A major a 20. század második felében az egykori Állami Gazdaság telepeként működött egészen a rendszerváltásig. A középkori falu – a mai major – egy ebből kiemelkedő homokdombon jött létre. Az 1841-ben készült II. katonai felmérés térképén „PusztaAllagh” néven feltünteti a mai majort, benne a kőtemplom romjaival. A térkép tanúsága szerint ez idő tájt már több ház is állt itt, s talán állandó lakók is éltek a templom közelében. 1863. május 26-án Rómer Flóris bencés tanár, az Archacológiai Bizottság tagja látogatott ki Alagpusztára, és nevezetes vázlatkönyvébe rajzokat készített a templomromról.  

A támpillérekkel ellátott, 5,2 méter széles, sokszögzáródású szentély falai közel 5 m-es magasságig megmaradtak. A késő gótikus szentély belső sarkaiban megőrződtek a vájolt – két esetben egyszerű hengeres testű, ovális mezővel tagolt – konzolok és a bordatövek. Mindegyik bordaindítás alatt megfigyelhetjük a korábbi konzol fészkének téglából készült kifoltozását. A szentély falainak alsó részét a jelenlegi felszíntől mért 2,5 méter magasságban törtkövek alkotják. Ettől fölfelé rengeteg szépen faragott, enyhén íves kváderkő látható a falszövetben. A szentély ablakának csupán könyöklőköve maradt meg, benne a középosztó helyével. Az ablak – mérmű nélküli – szélessége 54 cm volt, ugyanakkor magassága már megállapíthatatlan, hiszen sem szárköve, sem szemöldökköve nem maradt meg. Rendkívül rossz állapotban találták a támpilléreket, melyekből rengeteg követ kibányásztak. A szentély egyszerű, elszedett lábazati párkánya a támpillérekre is átfordult, bár a kőelemek többsége itt is hiányzott. Az északi szentélyfalban egy 80 cm magas, 58 cm széles szentségtartó-fülke látható, melynek hátfala a kőkitermelés következtében átlyukadt.

A régészeti feltárás két ütemben zajlott. Elsőként – 2000 tavaszán – a romterület belsejének kutatását végezték el. Ősszel – immár a műemléki helyreállítás keretében – sor került a rom környezetének tereprendezésére. A kutatás során világossá vált, hogy a kerek templomnak mészkőből faragott kváderekből készített, élszedett lábazata volt. A kerek hajóhoz legyezőszerűen kiszélesedő kőfalú helyiség, valószínűleg sekrestye csatlakozott (ezt a 13. és 15. század között építhették). Kelet felől a sekrestye keleti falcsatlakozásához kapcsolódik a nyolcszög három oldalával záródó szentély, sarkain lekopott támpillér támasztékok találhatók. A területen két templom maradványait tárták fel. Ez is azt igazolja, hogy az épület több szakaszban épült, a 12. sz. végén – 13. sz. elején készült a román stílusú körtemplom, a 15. században pedig a gótikus templom.

Forrás:
Fülöp András: A dunakeszi-alagimajori templomrom régészeti kutatása In.: F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2000/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2000)