Berettyóújfalu | Herpályi torony

A Berettyóújfaluhoz tartozó herpályi Csonkatoronyról első hiteles értesülésünk a múlt század első éveiből ismeretes. Keresztúri József azt írta róla 1806-ban, hogy a két hatalmas tornyon kívül még a templomhajó és kápolna falainak romjai is láthatók. Az épületet egy kor árok és víz vette körül. A romokat a premontreiek nyírpályi prépostságával azonosította. 1844-ben Herpály pusztának az a része, ahol a tornyok is álltak, a Tardy család birtokába került. 1842-ben még az északi torony 12 méter magas maradványa is állt. Ezt követően bontották azt le, s az onnan kikerült téglákat beépítették a berettyóújfalui református templom orgonájának alapozásába. A birtokos 1854-ben vízfestményt készíttetett a déli toronyról, s annak felső emeletét lebontatta, mert az ledőléssel fenyegetett. Ezt követően a következő években a templomromot körülvevő árkot betöltötte. E munka során egy kb. 20 kg súlyú harangtöredéket találtak, amely a családi hagyomány szerint az akkor öntött harangoknál keskenyebb és magasabb volt. Ez utóbbi jellemzés és a történeti adatok alapján feltételezhetjük, hogy egy gótikus harang töredéke került elő 1858-ban. Ebben az időben hordhatták el a templom más, látható maradványait.

Rómer Flóris 1878. szeptember 22-én felkereste a herpályi templomromot. Útjára elkísérte Storno Ferenc festőművész, aki le is rajzolta a Csonkatornyot. Rómer Flóris írta le először hitelesen a herpályi romot. E leírást kiegészíti — részben megismétli — Bunyitay Vince a váradi püspökségről írt nagy munkájában, s ahhoz a templom építéstörténete szempontjából igen fontos rajzokat is közöl. A rajzokon látható részletektől egyértelműen kiderül, hogy a templom román kori emlékeink közé sorolható (a torony déli oldalán látható, félköríves záródású, keskeny nyílású résablak, az emeleti szinten levő rongált ikerablak, s a felette levő félköríves-fogrovatos párkány). Bunyitay szerint a templom nem tartozhatott a nyírpályi premontrei prépostsághoz. A század végéig még több leírás foglalkozik a toronnyal, amelyről az időben néhány rajz, ábrázolás készült. A század végén és az 1900-as évek elején feltárási munkákat végeztek a toronynál és helyreállítására terveket készítettek. Némethy Gyula és Karácsonyi János, neves történészeink megtekintették a kiásott maradványokat. Némethy le is írta a látottakat. Összehasonlítva több, tatárjárás előtt épült templommal, a XII — XIII. század fordulója tájára tette a herpályi templom építését.

A toronnyal kapcsolatos kutatás századunkban is folytatódott, de a templom építés története szempontjából újabb eredmények nem születtek. Az 1934-ben és 1950-ben végzett ásatások csak fokozták a területnek már amúgy is nagymértékű bolygatottságát. A II. világ háború idején súlyosan megrongálódott tornyot 1959-ben helyreállították, s ezzel megmentették a végleges pusztulástól. A korábbi és a most említett helyreállítás idején lényeges változtatások történtek a tornyon. Ez elsősorban a déli oldal párkányára, az alatta levő ikerablakra és a torony DK-i sarkára vonatkozik, mely utóbbit támpillérszerűen falazták fel. Mindenesetre ez a helyreállítás nemcsak a tornyot mentette meg a pusztulástól, hanem néhány év múlva elindítója lett az 1972—1976. években végzett tervszerű régészeti feltárásnak és az azt követő helyreállításnak.A fentiekben röviden vázolt kutatástörténet egyértelműen bizonyítja a herpályi Csonka torony körüli terület nagyfokú bolygatottságát. Ez a körülmény megnehezítette, hogy a rendelkezésünkre álló, amúgy is szűkös idő alatt a feltárást a templom minden részletére — azonos szinten — kiterjeszthessük. Az elvégzett munka azonban hitelesítette, pontosította, bővítette és főleg rögzítette a korábbi kutatások adatait. Ennek eredményeként megjelent előttünk egy háromhajós, nyugati toronypáros, aránylag nagyméretű templom alaprajza. Ez az alaprajz több, az általános gyakorlattól eltérő részletet és néhány olyan műrészletet mutat, amelyek lehetőséget nyújtanak a további építéstörténeti vizsgálatra. Az északi mellék szentély belülről félköríves és a főszentély, valamint a déli mellékszentély egyenes záródása már önmagában is ellentmondásos — a hazai román kori építészetben hasonlót nem ismerünk —, amely magyarázatot igényel.

Hasonló kérdésként jelentkezik a pillérek, oszlopkötegek alatt feltárt falak egykori szerepe is. Együtt épültek, összefüggő alapozásként a pillérekkel, oszlopkötegekkel, vagy esetleg egy korábbi, kisebb templomhoz tartoztak? E falak közül a délinél, a középső oszlopkötegek alatt belülről később hozzáépített maradványokat tártak fel. Ezeket a maradványokat rossz kitűzés miatt is építhették ily módon, de nem zárják ki egy korábbi maradványhoz való hozzáépítés lehetőségét sem. A nagyfokú bolygatottság miatt ezekben a kérdésekben csak nagyon időigényes, minden részletre kiterjedő további kutatással tehetnénk újabb lépéseket. Ugyanez vonatkozik a mellékszentélyek közti formai eltérésre is. Az északi, félköríves mellékszentélynek csak egyik felét sikerült feltárni, másik részét elpusztították a korábbi kutatások, bolygatások idején. Az elbontott É-i torony maradványai a sok bolygatás dacára is érthetően és mérhetően kerültek elő az ÉNY-i fal pillér és a hajó É-i falának alapfalaival együtt. Nagyon értékes maradványnak tartjuk az alul nyolcoldalú, felül körkeresztmetszetű ÉNY-i pillér és az idomtéglákból rakott, a járószinttől e keresztmetszettel induló ÉK-i pillér feltárt részletét. Ezek, a D-i torony ÉK-i szöglete mögött megmaradt falpillérrel együtt, lehetőséget adtak a templom egykori felépítményének képzeletbeli helyreállításához, természetesen a már előbb leírt maradványokkal együtt. A feltárással párhuzamosan folyt az előkerült maradványok védő falazattal (réteggel) való megóvása. E munkát 1974-től kezdve folyamatosan végezték, s 1975 végére a helyreállítási munka lényegében be is fejeződött. A munka eredményeként egy jelentős méretű, téglából épített és ugyancsak azzal — de a méretek alapján elválasztható — kiegészített templommaradvány csatlakozott az eddig Csonkatoronyként ismert történeti emlékhez.

A fent röviden ismertetett feltárás, ha nem is bőséges, de elegendő anyagot szolgáltatott ahhoz, hogy megkíséreljük az elpusztult herpályi templom képzeletbeli, de fő vonásokban véleményünk szerint hiteles helyreállítását. E munka során készült két rekonstrukciós rajz, amely a romok alapján eddig elképzelt templomról alkotott képünket messzi túlhaladta. Ez a két rekonstrukciós rajz segített bennünket abban is, hogy a herpályi templom építéstörténetének kutatásában kissé előbbre lépjünk. Lehetőségünk nyílott ezeken keresztül arra is, hogy az eddigieken túl is keressünk az alaprajz, felépítmény és műrészletek tekintetében párhuzamokat. A templom alaprajza, a szentély közti formai különbség és a D-i kapu közelében — egy küszöb mellett — előkerült, pénzzel a XII. század második felére keltezhető bolygatatlan sír arra utal, hogy a jelenlegi formában megismert templomalaprajz lehetséges, hogy nem tükrözi minden részletében az eredeti építkezést. A két mellékszentély közti eltérés alátámasztja e feltevést. Két félköríves mellékszentélyű és egyenesen záródó főszentélyű templomot ismerünk a középkori Magyarország területéről (Pásztó, Dobra Niva). E két példa is mutatja, milyen elenyésző számban találunk hazánkban hasonló alaprajzi megoldást. S távolabb, külföldön sem ismerünk sokkal többet. Minden esetben — ha csak „gyanú” formájában is — felvetődik az, hogy egy későbbi átépítés során, vagy éppen a két szentélyforma váltása idején épülhetett egy-egy hasonló templom. A herpályi templom esetében a feltárás bizonyos részletei nem zárják ki az átépítés lehetőségét.

A NY-i toronypár és a nyitott előcsarnok mindenképpen a gyulafehérvári székesegyházra irányítja figyelmünket. Annál is inkább, mert legközelebb ott találjuk meg a herpályi négykaréjos oszlopkötegek párhuzamait is. A párhuzamkereséssel kapcsolatban vethetjük fel azt, hogy talán a nagyváradi székesegyház lenne a legközelebbi számba vehető olyan emlék, amely hatással lehetett a herpályi templom építésére. Sajnos, az elpusztult. így inkább Bihar megye késő román téglaépítészetének vizsgálata nyújthat segítséget a herpályi templom építéstörténetének tisztázásához. E munkát segíti az elmúlt évtizedben megjelent néhány tanulmány, amely a Körös-vidék román kori építészetével foglalkozik. A herpályi torony legközelebbi párhuzamát Bihar megyében Belényesszentmiklóson találjuk. A téglából épült torony nagy hasonlóságot mutat a herpályi toronnyal. A félköríves záródású ablakok mindkét helyen falpillérek által határolt, mélyített mezőben vannak. Már Rómer Flóris is ezzel a toronnyal hasonlította össze a herpályit, amelynek akkor még megvoltak „négyszögű fejű” pillérei és oszlopai. Ezek a részletek a belényesi tornyon ma is láthatók. A belényesi torony alapterülete valamivel nagyobb a herpályinál és egy emelettel magasabb. A herpályi torony is magasabb volt egy szinttel, amelyet a tulajdonos lebontatott 1854-ben, mert ledőléssel fenyegetett. A belényesi torony keleti oldalán látszik az egykori tető vonala, amelyből megállapítható, hogy ott csak egy torony állott a nyugati homlokzat előtt. Ezzel magyarázható a herpályi toronynál nagyobb méret, ahol egy előcsarnok két oldala mellett álltak a tornyok. (A belényesi torony méretével egyező a tamáshidai templom rom téglából épített, öt emeleti szintes tornya. Ez a torony is a templom nyugati homlokzata előtt állt. Második emeleti szintjének közepén — a nyugati oldalon — egy kisméretű kör ablak van. E tornyon az ablakelrendezés más mint Belényesszentmiklóson és Herpályon, de ikerablakai hasonlóak azokhoz. Körablakot Herpályon is említ Rómer Flóris leírásában.)

Alexandru Avram a Körös-vidék román kori emlékeiről írt dolgozataiban említi még a somlyóújlaki, az ábrányi, (volt premontrei prépostság) az albisi és még több más templomot, illetve romot, valamint az adorjáni, a kőrösszegi és a szalárdi lakótornyok romjait, amelyek mind téglából épültek. Ez világosan utal arra, hogy a XIII. században e vidéken kedvelt építőanyag volt a tégla, s talán működött is ezen a területen egy olyan műhely, amely ebből az építőanyagból jelentős épületeket emelt. E műhely létére látszik utalni néhány olyan építészeti megoldás, amely a hazai román kori emlékanyagban csak ritkán fordul elő.

A somlyóújlaki templom hajójának két oldalán levő, falban vezető lépcsőkön át megközelíthető oldalkarzatok (empórium) egyedülálló megoldásnak tekinthető e formában a középkori Magyarország építészetében. A falban vezető lépcső és a nyugati homlokzat előtt álló, alul négy-fölül nyolcszögletes torony sem a gyakran előforduló megoldások közé tartozik nálunk a XIII. században. A közelmúltban végzett hazai kutatás az ilyen formájú tornyokkal, és ritkának mondható építészeti (tégla) megoldásokkal kapcsolatban felvetette a johannita, vagy templomos lovagrend ez irányú tevékenységének (építőműhely), vagy hatásának lehetőségét. A somlyóújlaki oldalkarzatra falban felvezető lépcsőhöz hasonló megoldás található az albisi templom nyugati homlokzata előtt álló támpilléres toronyban. A toronynak a hajóhoz viszonyított helyzete és mérete hasonló a belényesi- és a tamáshidai tornyokhoz. Az ábrányi premontrei prépostság romos templomának hajóján levő, hengertagokkal keretezett, „lépcsős” bélettű, félköríves záródású román kori ablakok ugyancsak román kori építészetünk ritka, talán egyedi megoldásai közé sorolhatók. E megoldással némileg rokonnak tűnik a szalonnái körtemplom lépcsős bélettű kialakítása. Az ábrányi premontrei prépostságot az első magyar prépostság, Váradhegyfok által benépesített nyírpályi monostor látta el szerzetesekkel még a tatárjárás előtt. A megyében levő ábrányi-, almási-, meszesi-, nyírpályi- és váradhegyfoki premontrei prépostságok hatása is jelentős lehetett a megyében folyó templom építkezésekre a XII — XIII. század fordulója és a tatárjárás közti időben. Feltehető, hogy jó volt a kapcsolatuk a hazai johannitákkal, miután Palesztinában nekik is volt néhány kolos toruk.

Az elmondottak kapcsolatban még egy adatról szükséges megemlékeznünk. A Körös mellett — Herpály és Nagyvárad között — állott az ispotályosok (johanniták) Szent Jánosról nevezett kolostora, feltételezhetően vára, amely 1190-ben már állott, 1215-ben Dusnok faluban, 1238-ban pedig Adonyban szerepel birtokosként a kolostor. Apátját 1238-ban pápai megbízottként említik. A kolostor lovagjai a tatárok betörésekor minden bizonnyal Benedek váradi püspök seregével együtt indultak a király táborába 1241-ben. A sereget már útközben súlyos veszteség érte. A tatárok valószínűleg súlyosan megrongálták a kolostort, lakóinak nagy része pedig elpusztulhatott a harcokban. Ennek tudható be, hogy 1249-ben már a ciszterci rendé a kolostor. A fenti néhány adat, de elsősorban a johannitáknak a XII. század második felére és a XIII. századra eső hazai története az újabb kutatás nyomán megengedi azt a feltevést, hogy a szentjánosi kolostornak jelentős szerep jutott ebben az időben a környéken folyó, első sorban tégla építőanyagot használó építkezésekben. A lovagrend katonai szervezete, a királyi udvarral való jó kapcsolata nyomán valószínűnek tűnik, hogy a kolostornak jó mesterekből álló építőműhelye volt. Ez a műhely a rend építkezései mellett a váradi püspökség, a baráti kapcsolatban levő premontreiek és a király építőigényeit is igyekezett kielégíteni, illetve azokat segíteni. A most felvetett lehetőséget egyelőre tételesen nem bizonyíthatjuk, de az építőanyag és építési technika hasonlóságán túl, a hazánkban ritkának tekinthető építészeti részletmegoldások alapján számolhatunk a szentjánosi johannita kolostor egykori lakóinak építészeti tevékenységével és hatásával a Körös-vidékén.

A herpályi templom építésének körülményeit vizsgálva, e lehetőséggel mi is számolhatunk. 1806-ban a két tornyot, a hajó és a legutóbb feltárt kápolna falainak romjait még látták, amelyet vizesárok vett körül. Kolostormaradványokat nem említenek. 1854 után a templomromot körülvevő árok betemetésére került sor. Az 1972—75 között végzett feltárás során templomhoz csatlakozó épületmaradvány — kolostor — nem mutatkozott. Bár ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy ez az ásatás nem tűzhette célul maga elé a domb további kutatását, a fenti megfigyelés figyelmet érdemel. A most említett három adat, valamint a johanniták feltételezett szerepe felveti annak lehetőségét, hogy esetleg itt is egy „deáki típusú”, kétszintes templom épült a XIII. század első évtizedeiben, s azért nem mutatkozik kolostor nyoma a herpályi templom mellett. Az eddigi kutatás alapján számolhatunk azzal, hogy a templomot a johanniták építették saját részükre és később került az a premontreiek birtokába. Az is lehetséges, hogy a johanniták egyenesen a premontreiek részére építették a templomot. A kérdést csak további kutatással lehet véglegesen lezárni. Úgy gondoljuk azonban, hogy a most végzett feltárási-, helyreállítási munka, s az azt követő tudományos kutatás nemcsak műemlékállományunkat gazdagította, hanem késő román építészetünk vizsgálatához is új szempontokat adott.

A tatárjárás idején súlyosan megrongálódhatott a templom, s elpusztulhatott a falu is lakóinak nagy részével. Herpály-Érpályi 1260 körűire újratelepült s az Egyházsziget határrészen legkésőbb a XIII — XIV. század fordulóján épült fel a falu temploma. Ez után másik irányba, az apátsági templomtól nyugatra települt Újfalu. Egy 1765-ben készült kép lehetőséget nyújtott arra, hogy némi következtetést vonjunk le Berettyóújfalu régi templomának építéstörténetére. A rajz a református templomot délről mutatja. Innen nyílt a kapu, s két oldalán keskeny gótikus ablakok láthatók. A szentély egyenesen záródik. A szentély és az ablakok formájából arra következtethetünk, hogy a templom a XIII — XIV. század fordulója táján épült. A hajó hossza arra utal, hogy azt a XV. században nyugati irányba meg hosszabbították. A torony már barokk kori.

Forrás:
Kozák Károly: A HERPÁLYI APÁTSÁGI TEMPLOMROM ÉPÍTÉSTÖRTÉNETE
Ásatási alaprajz: 
Módy György – Kozák Károly: A herpályi templomnál végzett régészeti kutatás és helyreállítás (1972-1976), in: Bihari Múzeum Évkönyve I (1976)