Bélapátfalva | Nagyboldogasszony templom (Ciszterci apátsági templom)

A bélapátfalvai ciszterci apátságot II. Kilit egri püspök alapította, 1232-ben. Az apátság régi elnevezése: Abbatia de Beel Trium Fontium Beatae Mariae Virginis alias Trium Fontium de Beel Cumanorum, a kunok béli három forrásról nevezett Szűz Mária apátsága. Szerzetesei a királyi alapítású pilisi monostorból érkeztek, s feladatul a tatárok elől menekülvén hozzánk frissen betelepült kunok keresztény hitre való térítését kapták. A román stílusban megkezdett építkezést mint több más hasonló vállalkozást is az országban – a tatárok betörése félbe szakította. Szétszóródott az építő műhely is. A tatárok távozása után azonban folytatódott itt is a munka. Új építőközösség szerveződött, új emberek jöttek, akik a régi alaprajzot és a megépült román stílű részeket megtartották, ám az általuk megtervezett és fölépített újabb részek modernek, gótikus stílusúak lettek. Az eredmény az a ma is látható latin-kereszt alaprajzú, háromhajós bazilika lett, melyben a hajókat négy-négy pillér választja el egymástól. 

A XVI. század harmincas éveiben végleg elnéptelenedett az apátság, miután a református hitre tért Perényi Péter az egri püspökség és a káptalan birtokait 1534-ben elfoglalta. Perényi Péter halála után, 1548-ban I. Ferdinánd szerezte meg az egri püspöki váruradalmat, amelynek a bélháromkúti apátsági birtok is részét képezte. Az apátsági javakat 1678-ban az egri káptalan kapta meg, majd az 1700-ban I. Lipót rendeletére az egri papnevelő intézet tulajdonába került. A templom, ekkor már rossz állapotban volt. Az apátsági templom a XVIII. századra annyira megrongálódott, hogy egykori feljegyzések szerint fák nőttek benne. Ekkor pusztult el a mellette álló kolostor is. 1745-ben a templomot helyreállították, de a kolostor falait teljesen elbontották. 1732-ben kezdték meg helyreállítását és 1745-ben szentelte fel az újjáépített templomot az egri püspök. Míg a templomról meglehetősen sok adat maradt ránk, a monostorról szűkszavúan szólnak a források. Az 1696-ban készült leírásban a templommal együtt nagyszerűnek nevezett monostor falairól történik említés.

1733-ban már csak a lebontott és elhagyott monostor helyéről olvashatunk, az 1829-es Cannonica Visitatio szerint a bükkszentmártoni templomot 1743-ban részben a monostor romjaiból állították helyre. Egy 1740 körüli leírás szerint azonban ekkor még magasan álltak a templom mellett a monostor falai. 1750 körül a monostor egy részét vadászkastély és plébánia céljára helyreállíttatták. A régebbi kőedénygyár épületei a Bélkő lábánál, az apátsági templom mellett álltak, a régi kolostor helyén, s 1835 körül itt kezdett termelni az üzem Schnir András bérlete idején. A gyár épületeként az a paplaknak emelt ház szolgált, amelynek alapjait 1750. július 11-én Gusztinyi János kanonok, papneveidei kormányzó rakta le. Erdődy egri püspök azt tervezte, hogy az egész települést áttelepíti a ciszterci apátság köré. Ez nem valósult meg, s az épületet hosszú ideig remeték lakták, 1827-ben fürdőházzá alakították, majd posztóüzemmé, s végül 1835-ben itt állították fel az apátfalvi kőedény gyárat. Ettől kezdve a monostor területének jelentős részét elfoglaló, több épületből álló kőedénygyár épült itt, mely több mint hetven évig — 1927-ig — működött. A csődbe jutott gyárat ekkor lebontották, építőanyagát a falu lakói széjjelhordták…

A mintegy 1,50 m-es kőedénygyári törmelékréteg eltávolítása után, Valter Ilona vezetésével tárták fel a monostor alapfalait. A feltárási munkálatok 1964. május 18-tól június 20-ig tartottak. Addig csak sejtésük volt a régészeknek a kolostor helyéről, amely a templom déli oldalához négyszögben csatlakozott. Az épületegyüttes középpontjában található a téglalap formájú udvart körbezáró kerengőfolyosó. A kerengő udvari falának alapjai mészkőből, felmenő falai kváderkövekből készültek. A falakat az udvaron — a boltozatrendszer támaszaként — kétméterenként pillérek tagolják. A ciszterci monostoroknál szokásos rendszer szerint, Bélapátfalván is a négyszögű kerengőfolyosóra van felfűzve a többi helyiség, a rendi szabályok szerinti sorrendben. A déli keresztháztól délre van a mai formájában barokk sekrestye. Tőle délre találjuk a káptalantermet, a monostornak a templom után a legfontosabb helyiségét. A terem két határfala igen széles, hiszen fölötte az emeleten helyezkedett el a dormitórium. A káptalanteremben és keleti falának külső oldalán néhány XIII. század eleji cserepet találtak. Ez a korai leletanyag is bizonyítja, hogy a káptalanterem a monostoregyüttes korai része. A szerzetesek ideérkezése előtt állnia kellett. Délkeleti sarkát a szerzetesek ülőhelyéül szolgáló ülőpadka foglalta el, míg a keleti fal közepén a felolvasópadka alapjait találták meg.

A káptalanterem melletti déli keskeny helyiség a fogadószoba volt. Emögött egy nagyon keskeny átjárófolyosó biztosította a közlekedést a monostor keleti oldalán levő gazdasági épületekhez. A fogadószoba és az átjárófolyosó keleti falának külső oldalánál 2 méter széles, 5 méter hosszú téglaalapot találtak, mely egy külső lépcső alapja volt. A monostor délkeleti sarkán a szerzetesi munkaszoba alapjai bontakoztak ki a kőedénygyári körkemence alól. E helyiség északkeleti sarkában egy középkor óta nem használt forrást találtak, amelynek vizét téglából készült, habarccsal kibélelt, kővel lefedett vízvezető csatornán keresztül vezették a monostorudvar déli részén levő kútházba. Nem három forrás volt tehát a középkorban, nanem négy (!). A szerzetesi munkaszoba mellett a melegedőhelyiség volt, középen a refektórium helyezkedett el, tőle nyugatra a konyha. A refektórium kis mérete is híven tükrözi a szerzetesek kis létszámát. Fűthető helyiség volt ez is, miként a szomszédos calefaktórium. Mindkét helyiségben találtak tál alakú, vörös színű XV. századi kályhaszemeket. A refektóriummal szemben, a kerengőfolyosóról nyílóan állt valamikor a kútház. Csekély maradványaiból nem dönthető el, hogy kerek vagy nyolcszögletű volt-e. A kerengőfolyosó délnyugati sarkában — a nyugati traktusba nyúlóan — latrinát tártak fel. Téglalap alakú, középen téglaboltozattal osztott, falai vakolva voltak, alja terrazoszerűen kialakított. A belőle előkerült leletanyag a XV. századba keltezi. A latrinától északra épségben megmaradt ajtónyíláson át a conversusi refektóriumba jutottak.

A monostor délnyugati sarkán elhelyezkedő refektórium lényegesen nagyobb volt, mint a szerzetesek ebédlője. A tőle északra levő conversusi munkaterem is nagyobb volt, mint a szerzeteseké. Mindezekből a conversusok nagyobb számára következtethetünk. A nyugati részen egy erős támfalat építettek, az egész monostorterület védelmére. 5 méter mélységig kellett lealapozni, mert a nyugati rész alatt pince volt és annak beomlott téglaboltozatát és törmelékét találták a feltáráskor. A pince bejáratát is megtalálták. Ez a pincefal északi részén, a templom előtti előcsarnok mellett nyílott. A pinceajtó kávája egybeesik az előcsarnok délnyugati sarkával. A templom nyugati homlokzata előtt előcsarnok állt. A bélapátfalvi ciszterci egyike azon kevés magyar monostorunknak, ahol a gazdasági épületek kivételével a monostor teljes alaprajzát ismerjük. A bélapátfalvi monostor szabályos négyszögben csatlakozik a templom déli oldalához, a refektórium nem nyúlik ki dél felé. A déli keresztház nyugati falában levő armarium tulajdonképpen egy faliszekrény. Ilyen megoldású armarium van Silvanesben, Senanqueban, Villelongueban. A nyugati szárny túlnyúlik a templomhajón és közvetlenül a nyugati kerengőfolyosóhoz csatlakozott. Itt nincs a conversusok számára fenntartott keskeny udvar, amelyen át juthattak a conversusok a templomba. Nem ismeretlen ez a megoldás a ciszterci építészetben. A XIII. századi bélháromkúti ciszterci monostor a rend szabályainak megfelelően épült, kisméretű, de arányos léptékű épületegyüttes volt.

A feltárásnál egy jelentős XV. század eleji átépítést rögzítettek. Javításra szorult a káptalanterem, a fogadószoba, a szerzetesi munkaterem — tehát a keleti szárny. Űj téglaburkolatot kaptak a helyiségek és a kerengő, ekkor épült a latrina. A kályhaszemek alapján ítélve, szemeskályhát is ekkor kaptak a helyiségek. Ekkor még virágzó élet folyt itt. Zsigmond király 1412-ben megerősítette az I. Lajos által adott kiváltságokat, a béli nemesek az apátságtól jelentős összeget kaptak kölcsön 1415-ben, 1422-ben Zsigmond engedélyt adott az apátságnak jobbágyok telepítésére. Ez a kiegyensúlyozott anyagi helyzet tette lehetővé az építkezést, melynek segítésére, mint láttuk, Zsigmond 1426-ben felszólította az apátság népeit. A XV. század harmincas éveiben elnéptelenedett a monostor. A nyugati szárnyban talált égésréteg tanúsága szerint tűzvész is pusztított itt. A magára hagyott épületeket temetkezési helyül is használták a falu lakói a XVI — XVII. században. Az ásatás befejezését követően a helyreállított templom mellett a monostor alapfalait romkertszerűen mutatták be, ahol jól érzékelhető az elpusztult monostor alaprajza.

Forrás:
Valter Ilona: Ciszterci monostorok kutatása In.: Ikvai Nándor szerk.: Régészeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 17. Szentendre, 1985)
Kovács Béla: Elpusztult középkori kolostorok Heves megyében In.: Az Egri Múzeum Évkönyve – Annales Musei Agriensis 4. (1966)
Valter Ilona: A bélapátfalvi monostor feltárási munkálatai 1964-ben In.: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)
Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében – Tanulmányok Heves megye történetéből 14. (Eger, 1996)