Elpusztult települések Magyarországon
Derenk
Derenk kisközség a történeti Torna, majd Abaúj-Torna vármegyében, 1943-tól romközség, 1945-től Szögliget község „külterületi lakatlan helye”. 1950-től Borsod-Abaúj-Zemplén megye része. Az Aggteleki-hegységtől keletre fekvő Alsó-hegy kistáj déli részén települt falu. A Bódva folyóba tartó Ménes-patak vízgyűjtő területén, karsztforrásokban gazdag vidéken fekszik. A festői környezetű, hegyekkel övezett település, amelynek határában egy magas sziklás hegycsúcson ma is állnak az eseménydús Szádvár romjai. Határa az Aggteleki Nemzeti Park része. Az egykor 110 házból álló kis községet az össze| függő vadászterület érdekében a Horthy-rendszer utolsó éveiben leromboltatták és lakóit más tájakra telepítették. Már csak falmaradványok őrzik az egykori házak helyét. Napjainkban a magyarországi lengyelek fontos emlékhelye, mivel a 18. században a Szepességből betelepülő lengyel favágók és szénégetők élesztették újjá az egyszer már kihalt települést. Az egykori lakosok és leszármazottaik évente, július hónap harmadik vasárnapján rendezik meg a derenki búcsút, hagyományaik őrzése céljából. 2003-ban az OLKÖ Derenk romfalut a Magyarországi Lengyelség Történelmi Emlékhelyévé nyilvánította.
Derenk középkori település. A falu neve szláv eredetű: Deren – Deryn – Dren – Drenka – somfát jelent. A határban magasodó (460 m) sziklás hegycsúcson állott Szárd- vagy Szád-vára, amelynek múltja szerves részét képezte a település történetének. A település mindig is a vár tartozéka volt: először mint királyi birtok, majd a Bebekek, a gróf Csákyak és a herceg Esterházyak földesúri várbirtoka, később a felrobbantott várról elnevezett uradalom, a szádvári domínium falva.
Az 1427. évi portális összeírás azt jelzi, hogy Derenk ekkor már jelentékeny falu volt, hisz 23 jobbágyporta adózott földesurának. 1526-ban Szádvár és tartozékai, köztük Szilas, Szögliget, Hidvégardó és Szentandrás is, már több mint fél évszázada a Szapolyai család birtokában voltak. János király, kinek öccse György a mohácsi csatában elesett, egyedüli birtokosa lett a hatalmas Szapolyai vagyonnak. 72 vár és uradalom, több mint egymillió katasztrális hold föld volt a birtokában. János király, hogy uralmát megerősítse, híveit igyekezett birtokadományokkal magához kötni. Így Szádvárt és uradalmát, benne Szilassal, Szögligettel, Hidvégardóval és Szentandrással együtt, valamint Torna várát is tartozékaival, köztük Rákóval és Szentjakabbal együtt egyik legfőbb hívének és kancellárjának, a különben is hatalmas birtokokkal rendelkező Verbőczy Istvánnak adományozta.
De nem sokáig volt Verbőczy a szádvári és tornai birtokok ura, mert 1527-ben várnagya árulással a Ferdinánd-párti Bebek Ferenc kezére játszotta Szádvárt, aki aztán utóbb Torna, Szendrő és Krasznahorka várait is elfoglalta. Így a többi között a Bódvaszilasi-medence községeinek nagy része: Szilas, Szögliget, Hidvégardó, Szentjakab, Szentandrás és Rákó is a kezére jutottak, de Bebek Ferenc még elfoglalta ezek mellé szomszédaitól Szin, Perkupa, Varbóc, Derenk községeket és még egy sor Torna-völgyi és távolabbi települést meg birtokot is, és jobbágylakosságukat súlyos szolgáltatásokra kötelezte.
Bebek Ferenc, hogy birtokait növelje, hintapolitikát folytatott, 1530ban elpártolt Ferdinándtól és János király mellé állt, akitől jutalmul adománylevelet kapott Szádvárra, Szendrőre és Krasznahorkára. 1538. május 1-én a király maga is Szádvárban tartózkodott és ott kelt levelében utasította a jászói konventet, hogy Bebek Ferencet birtokaiba hivatalosan is iktassa be. A jászói konvent jelentéséből tudjuk, hogy Bebek Ferencet nemcsak Szádvár, Szendrő és Krasznahorka, valamint az ősi Bebek-birtokok: Pelsőc, Berzéte és Csetnek, de még Edelény, (Torna)Görgő és egy sor más vár és falu birtokába is beiktatták János király rendeletére. Ferdinánd király ugyan Bebek hűtlensége miatt másnak adományozta el Szádvárt és a hozzá tartozó falvakat, de Bebek Ferenc és fia György maradtak Szádvár birtokában.
1540 júliusában János király meghalt, fia, az akkor kéthetes csecsemő János Zsigmond lett II. János néven Magyarország királya. Szulejmán szultán a helyzetet kihasználva, a Szapolyai Jánossal kötött korábbi szövetségre hivatkozva, 1541-ben seregeivel akadálytalanul Budára vonul és csellel megszállja azt. Ezzel az ország három részre szakad. Nyugati részén és a Felvidéken Ferdinánd kezében van a hatalom, Erdélyben és az ország keleti részében a gyermek János Zsidmond nevében Izabella királyné és Fráter György kormányoz, az ország középső részén pedig a török az úr, és hatalmát igyekszik egyre jobban kiterjeszteni. 1544-ben elpusztította a török Miskolcot és még 45 falut Dél-Borsodban, de ekkor a Bódva völgyéig még nem jutott el.
Megváltozik azonban a vidék helyzete, amikor 1554-ben Fülek vára török kézre kerül. A török még abban az évben egészen a Bódváig végigpusztítja a Sajó völgyét, és Sajószentpétert felégetve 115 személyt hajt el onnan rabságba. Ez a Bebekéket, Szádvár urait arra készteti, hogy a törökkel is kiépítsék kapcsolataikat. 1556-ban Bebek Ferenc Fülek várában jár, és tárgyal a török várparancsnokkal, a füleki béggel. 1558-ban Konstantinápolyba utazik, hogy a szultánnal tárgyalva biztosítsa helyzetét és birtokait. De Konstantinápolyból hazatérőben megölik, így fia Bebek György marad Szádvár és Tornavár birtokainak, köztük (Bódva)Szilasnak, Szögligetnek, Hidvégardónak, Szentandrásnak, Rákónak és egy sor más várnak, településnek és birtoknak egyedüli ura.
Közben a füleki bég egyre távolabbi védékre küldi ki lovascsapatait, amelyek falvak sorát égetik föl, lakosaikat rabszíjra fűzve hurcolják el, és megfélemlítve a falvak lakosságát, adófizetésre kényszerítik a szegény népet, amely így nemcsak földesurának, az egyháznak és a királynak, de még a töröknek is adózva, egyre elviselhetetlenebb helyzetbe kerül. A Bódvaszilasi-medence népének sorsa itt kétfelé válik: a Bódva jobb partján, a Szádvárban állomásozó katonaságtól tartva, a füleki bég lovas rablócsapatai nem merészkednek Perkupán túl, így Szögliget, Derenk, Szilas, Komjáti és Nádaska elkerülik a pusztulást. A Bódva túlpartján viszont nincs mitől tartama a töröknek, és azt végig is pusztította. Az 1626. évi portahelyesbítési jegyzékben Szilas, Szögliget, Derenk, Komjáti, Hidvégardó, Szentandrás és Rakó neve is szerepelt, ezek akkor mind lakott helységek voltak.
Derenk lakossága a török megszállás és a Rákóczi szabadságharc alatt mindenesetre erősen megfogyatkozott. Az 1711-ben dúló nagy országos pestisjárvány az addig magyar lakta települést jócskán megtizedelte, a fekete halálnak áldozatul nem esett lakosság pedig elmenekült. Nem sokkal Szádvár pusztulása után puszta és néptelen lett a vár tövében települt kis falu, Derenk is. 1710 tavaszán nagy pestisjárvány pusztított az országban, és Derenk lakóinak nagy része a járvány áldozatául esett. Akik életben maradtak, a szomszédos Borzovára, meg Jabloncára költöztek el a temetővé vált faluból. Így azután a rommá lett Szádvárnak még a környéke is elnéptelenedett az 1700-as évek elején. 1715-ben és 1720-ban is – ahogy ez az országos összeírásokból kitűnik – lakatlanul állott, mint curiális község. Spontán betelepülés és az Esterházyak szervezett telepítése révén (paralel folyamatként) javarészt szepességi górál jobbágyok érkeztek Derenkre.Derenk lakossága a török megszállás és a Rákóczi szabadságharc alatt erősen megfogyatkozott. Az 1711-ben dúló nagy országos pestisjárvány az addig magyar lakta települést jócskán megtizedelte, a fekete halálnak áldozatul nem esett lakosság pedig elmenekült. 1715-ben és 1720-ban is – ahogy ez az országos összeírásokból kitűnik – lakatlanul állott, mint curiális község. Spontán betelepülés és az Esterházyak szervezett telepítése révén (paralel folyamatként) javarészt szepességi górál jobbágyok érkeztek Derenkre.
A Rákóczi-szabadságharc bukása után az Esterházyak újra birtokba vették félvármegyényi bódvaszilasi uradalmukat, és hozzáláttak annak rendbehozatalához, hogy minél nagyobb hasznot hajtson nekik. A lakatlan falukban nincs aki megművelje a földet, onnan nem jön haszon, tehát legfontosabb volt az elpusztult falvak benépesítése, nemcsak a földesúr, de az ország számára is. Az elhagyottan álló Derenkre a Kárpátokból lengyelek települtek. Bél Mátyás kéziratos munkájában, ezt olvashatjuk Derenkről:
„Azelőtt magyarok lakták, akiket az 1710. évi pestis szinte teljesen kiirtott. Azután mintegy fél évtizedig parlagon hevert, míg lengyel szegény nép, akiket az éhség űzött el lakóhelyeikről, kezdte újra benépesíteni. De nem tudott itt meggyökerezni ez az idegen nép … így legtöbben visszatértek oda, ahonnan jöttek. Akik itt maradtak nyomorúságos életet éltek … Kevesen maradtak, akik a rossz fekvésű, sziklás és terméketlen földet most haszonnal művelik.”
Újra benépesült hát Derenk, kis templomát is rendbe hozták, mellé fa haranglábra harangok is kerültek. Nagyobbacskák is, meg egy kis lélekharang, amelynek egyik oldalára egy évszám került az öntéskor: 1727, a másik oldalára négy betű: ANNO. Így hát neve is lett: Anna harang. Honnan tudhattak volna a derenkiek, hogy a felirat a harang öntésének idejét jelzi, az ANNO 1727, annyit jelent ugyanis, hogy 1727. évben.
A szabadságharc bukása után a Bach-rendszer Torna megyét Abaújvár megyéhez csatolta. Az októberi diploma után, 1860-ban Torna automatikusan újra különvált. 1881-ben azután végleg egyesítette a két megyét az országgyűlés. Az 1850-es években kezdődött meg országszerte községenként a földbirtokok kataszterének felfektetése. Ezeknek a munkálatoknak kapcsán sor került a községhatárok gondos bejárására és jegyzőkönyvi rögzítésére, a birtokrészek művelési ágak és földminőség szerinti kimutatásainak megszerkesztésére, valamint térképvázlatok (croqui-k) és részletes községi birtoktérképek készítésére.
A Bódvaszilasi-medence községeinek területe, a környező hatalmas erdőségekkel együtt, jórészt nagybirtokos földesurak, arisztokraták tulajdonában volt. A herceg Esterházyak szádvári uradalmához, amelynek jószágkormányzója Bódvaszilason székelt, tartozott Tornaszentandrás Kovácsipusztával, Hidvégardó, Bódvaszilas, Derenk, Szögliget nagyobb része és még községek sora az Alsó-hegy túloldalán, a Torna-völgyben, valamint a Bódvaszilasi-medence környékén.
A harmincas évek
Az 1929-1933-as nagy gazdasági válság területünkön kiáltóvá fokozta a tömegnyomort. A munkások munkanélkülivé váltak, a kisparasztság tömegesen jutott a tönk szélére. A nehéz helyzetben növekedett a munkásság szervezkedése, az építő- és bőripari munkások, a bányászok és aratómunkások is sztrájkokat indítottak. A Bódvaszilasi-medence községeinek földesurai közben gondtalanul élvezték hatalmas birtokaiknak a cselédek és szegényparasztok verítékén alapuló gazdagságát. Az Alsó-hegyen busásan jövedelmezett a fakitermelés, és a fennsík nagy erdősége gyakorta volt úri vadászatok színhelye. A fennsík Bódva-völgyi oldalának nagy részén három nagybirtokos család osztozott: Tornanádaska földesurai, a Hadik grófok, Komjáti egyik földbirtokos urasága, a Pongrácz család, valamint a volt szádvári uradalom bódvaszilasi birtokainak egy részét a herceg Esterházyaktól megvásárló, Zsarnóról odaköltözött földesurak, a Koós család tagjai.
Az Alsó-hegy fennsíkjának Szádvártól nyugatra eső része, Derenk falu és határának kivételével, a Ménes-patak jobb partján húzódó erdő borította hegyvonulattal együtt királyi koronauradalom volt, az ország akkori államfőjének, Horthy Miklós kormányzónak kedvelt vadászterülete, ahová óriási költséggel még medvéket is telepíttetett. Horthy nemegyszer idehozta vadászatokra külföldi államfő vendégeit is.
Derenk falunak a közbeékelődése zavarta a nagyúri vadászatokat, és a kis falu határának köves talaján gazdálkodó, szegényesen tengődő derenki parasztok is nyilván nemegyszer orwadászattal szereztek egy kis húst szűkösen élő családjuknak. így a koronauradalom már az 1930-as évek első felében úgy döntött, hogy cserebirtokok felajánlásával elköltözésre bírja a kis falu lakóit, és előbb-utóbb teljesen megszünteti a települést. 1935-től rendszeresen megfordultak a faluban a telekügynökök, igyekezve rábeszélni a lakosságot, hogy minél több család kérje önként a birtokcserét, az áttelepítést. Nagyobb és jobb földet kínáltak nekik cserébe másutt, de az ügynökök nem sok sikerrel jártak, az emberek többsége ekkor még nem volt hajlandó elhagyni szülőfaluját, a nagyapák építette ősi házat.
Derenk kilakoltatása
Derenk belterületén 1939-ben 80 lakóház állt. 1935-ben legnagyobb földbirtokosai: gróf Andrássy Géza és a község úrbéresei a település földbirtokainak 83,1 %-ával bírtak. A földbirtokok 72,7%-a 5 kh alatti, 25,8%-a 5—50 kh közötti birtoknagyságú volt, összességében 4410 aranykorona értékben (1935). A település villamosítása nem történt meg. Általános népiskolája és állami gazdasági továbbképző iskolája volt, mindvégig magyar nyelvű. Az I. világháború során a 70 bevonult helyi lakosból 10 fő hősi halált halt, 1 fő vitézi rangot és birtokot kapott a kormánytól. A II. világháború befejezését (1944. december 17-ét, a szovjet csapatok átvonulását) a település lakói már nem itt élték meg, de a férfiak innen vonultak be.
Etnikai és nyelvi tekintetben a derenkiek 1943-ig (többfelé történő áttelepülésükig) nem asszimilálódtak a szomszédos magyar lakossághoz. Ennek okát elsősorban a természeti viszonyok által is biztosított – erdőkkel és hegyekkel övezett és használhatatlan, meredek, sziklás útjaikon szinte megközelíthetetlen településük – zárt közösségükben, a falun belüli házasodási szokásukban látjuk. A külső hatásoktól való elszigeteltségük máig tapasztalható tanújele az a szenzációnak is beillő tény, hogy a derenki telepesek leszármazottjai – sajnos mára már csak az öregek – még mindig őrzik nyelvükben a lengyel nyelv 18. századi archaikus fordulatait. Mindehhez azonban tudnunk kell, hogy beszélt derenki lengyel nyelvük írott formáját soha sem használták, és az évszázados magyarországi ittlétük alatt lengyel nyelven írott könyveket (még a Bibliát sem), újságot sem olvastak.
Veres András 1987. októberében, Derenk településen készített fotógyűjteményének „Régi iskola (II. rész)” névvel készült fényképei. Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság
Derenk és környéke kiváló természeti adottságokkal rendelkező és vadban gazdag vidék. A terület csábításának sem a nagy vadászok hírében álló Andrássy grófok, sem a köztudottan vadászni kedvelő Horthy Miklós kormányzó nem tudtak ellenállni. Persze, a derenkiek is ismerve a táj adottságait, elsősorban vetéseik védelmében, valamint táplálékuk kiegészítéseként, gyakran éltek az orvvadászat lehetősségével. A majd állami erdőkben a falu lakosságának rendszeres illegális vadászata, sőt a derenkiek más „pusztító tevékenysége”, mint pl. a szarvasmarhák erdőben való legeltetése, a faj zás (falopás) vagy a tilalmasban való makkol- tatás, mindez együttesen kibékíthetetlen konfktushelyzetet teremtett az 1930-as évek közepére. Ez a konfliktus vezetett el Derenk felszámolásához, a falu lengyel telepes lakóinak széttelepítéséhez.
Először a m. kir. Államkincstár 1936 és 1939 között cserebirtokot ajánlott fel Kompolton (Eger mellett) majd Büdöskút-pusztán (Szendrő mellett) a derenkiek számára. A lassúság a lakosság bizonytalansága és körülményessége az önkéntes áttelepedéseket sikertelenné tette. A gyorsabb és hatékonyabb áttelepítés megszervezésére a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium V. A. 1. Ügyosztálya, később pedig annak VII. B. főosztályának 3. Ügyosztálya lett kijelölve. Ennek eredményeképpen az addig egységes, zárt derenki lengyel ajkú közösség felbomlott és volt lakói számos, egymástól kisebb-nagyobb távolságban fekvő borsodi kijelölt falvakban találtak új otthonra: Ernőd – Istvánmajor, Ládbesenyő – Andrástanyan, Sajószentpéter, Ernőd, Vatta, Szendrő, Martonyi, Tóharaszt, Büdöskút-puszta. 1943 nyarán, tehát amikor a harcok már az ország határai felé közeledtek, katonai teherautók sora érkezett a faluba. Csendőrök és utászkatonák — tisztek vezényletével – megkezdték a falu házainak bontását, szétverését. A lakosokat holmijaikkal együtt autókra rakták, és vitték őket a színi vasútállomásra, ahol már külön szerelvény várta őket, és vitte új lakhelyükre, a különböző Sajó-völgyi kis falvakba. Derenk faluból csak a volt iskolaépületet tartotta meg az erdészet, a házak helyén ma fűvel benőtt romok enyésznek el fokozatosan. Nem kímélte a rombolás a falu kis templomát sem, szétverték azt is, igaz, a rozsnyói káptalan 50 hold földet kapott érte kárpótlásul.
1943-ra a település teljesen megszűnt, templomát, épületeit lebontották. Ma már csak az iskola romos épülete, a templom helyén épült kápolna és a közeli temető jelzi, hogy ezen a helyen valaha egy település állt. 1994 óta, július közepén, egy évben egyszer, az egykori búcsú napján a faluból származók összegyűlnek egy megemlékezésre. Mint magyarországi lengyelek sokuk még beszéli a helyi lengyel dialektust.
Az egykori lakosok és leszármazottaik évente, július hónap harmadik vasárnapján megrendezik a derenki búcsút, hagyományaik őrzése céljából. 2008-ban július 20-án, vasárnap volt a búcsú. A rendezvény szervezői: az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat (OLKÖ), a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei LKÖ, és a megye 12 helyi LKÖ-a. 2003-ban az OLKÖ Derenk romfalut a Magyarországi Lengyelség Történelmi Emlékhelyévé nyilvánította. A romfalu felújítása folyamatban van. A falu lerombolásának történetét Szűts László író A kormányzó úr medvéi című regényében dolgozta fel.
Forrás és képek:
Dénes György: A Bódvaszilasi-medence 700 éves története (Borsodi Kismonográfiák 16. Miskolc, 1983)
Tanácsok közlönye, 1978 (27. évfolyam, 1-59. szám)
Rémiás Tibor: A szádvári uradalom lengyel (górál) telepesei a herceg Esterházyak és a gróf Andrássyak földesurasága alatt
Ewa Krasinska – Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor (Borsodi Kismonográfiák 31. Miskolc, 1988)
derenk.hu
– Esperanto Wikipedia
https://www.szogliget.hu/derenk_romfalu/
Szádvár rajz: Vierzig zwey saubere Abrisse verschiedener Gränz Festungen, Schlösser und Städte in Hungarn ungefähr von den Jahren 1660 bis 1664. Hadtörténeti Intézet és Múzeum