A sólyi papírmalom romja

A zirci ciszterci Apátság sólyi birtokterületén, Sóly falutól mintegy 500 méterre északra, a Séd patakból elvezetett mesterséges malomcsatorna jobb partján építtetett papírmalmot. Az építés ideje nem ismert; csak annyit tudunk, hogy a papírkészítés 1790. április 7-én indult meg. A malomépületet 577 négyszögöl telken húzták fel. Mögötte kerített kert; udvarán egy istálló, két oldalán egy-egy fészerrel; majd egy külön álló fészer kamrával s egy pince volt. Az árnyékszék a kert végében állt. A malomépület köböl épült, gerendafödémekkel, fazsindellyel fedve. Földszintjén a malommü és munkatér mellett két szoba; emeletén két újabb szoba és egy konyha helyezkedett el. A két részre osztott padlás elülső részében két, hátsó részében egy kamrát választottak le a tartalék és avult kéziszerszámok tárolására. Maga a padlás szárítóhelyiségként szolgált. Pontos felmérési rajz csak a romos alapfalakról ismert.

Ma is jól látható a három alulcsapós kerék királytengelyének nyílása a keleti főfalon. Az árapasztó csatornát kb. negyven méterrel a malom fölött választották le, és egyben ez volt az alsóbb gabonamalmok árapasztója is. 1851 körüli leállása után elhanyagoltan állt. 1920-ban egy budapesti magánszemély kívánta erőműteleppé fejleszteni (a ma látható beton zsiliphíd két vasorsóval ekkor került ide), de a a vállalkozás kudarcba fulladt. 1945-ben, a front átvonulásakor belövések rongálták meg falait, melyekből ma már csak a keleti főfal földszinti magasságban és az északi főfal csonkja áll. Bonaventura ciszter prior 1789. április 24-én kötött szerződést az első vállalkozó mesterrel, Joseph Politzerrel, tíz év időtartamra úgy, hogy az árendaösszeg az első három évre 450 forint; majd évenként 100 forinttal növekedve, 1798-ban érte volna el az 1000 forintot. A malom várható hasznába vetett hit túlzottnak bizonyult; a Politzert 1809-ben felváltó Franz Gebhardt mester már csak 600 forintot fizetett. Gebhardt már 1804-ben árendásként szerepelt.

Az új szerződő 1811-ben Ignatz Gebhardt, aki 600 ezüstforintot fizetett, s ebben a minőségben dolgozott még 1813-ban is. 1814— 1817 között ismeretlen összegért Ludwig Keller követte, mint árendátor. Keller (Köhler) a nyitrai Galgócról származott, és már 1807-től Sólyban dolgozott. Figyelemre méltó, hogy a század első évtizedeiben folyó vármegyei archívum iratrendezése és az ettől függetlenül is egyre terebélyesedő iratképzés szükségletére nagy tételekben papírost vásárló vármegyei adminisztráció a kifizetéseknél Keller nevét jegyezte fel. Feltehető, hogy Keller már 1807 és 1811 között megpróbálkozott a szerződésbe vétellel. Ebben az időszakban a papírmalom bizonyosan virágzott; a kereslet nagyobb volt, mint a műhely kapacitása. 1809-ben a vármegye intézője felpanaszolta, hogy Sólyban nem tudott papírt vásárolni, mert már előre „mindent eladtak idegeneknek”. 1813 januárjában a vármegye 10 000 ívet vásárolt, melynek ára az évi árenda kétszerese. Az uradalom évről évre emelte az összeget, s ebben, a látható boldogulás mellett, szerepet játszott az infláció is.

Keller 1814-ben, 58 éves korában meghalt, özvegye, Jáskovits Marianna (1767—1821) fölvállalva a szerződést, hat évig állt a malom élén. 1818—19-ben 800 forintot és 4 akó „spinet, levendulaolajat tartozott Szent Mihály-napkor letenni. Ettől az évtől követhetjük nyomon a természetbeni, tehát a kötelező papírbeszolgáltatást is az apátság, ill. az uradalmi kancellária számára, amely ekkor még csupán évi 6 rizsma (2700 ív). 1820-ban az ezüstpénzt felváltotta a bankjegy váltóforint; ,,800 ezüstforint helet 1600 f scheinba”. A személyzetet a korábban már Sólyban működő, ausztriai származású papírkészítő mester, Joseph Rittig (Réthig, Rietig) hagyatékából fizették ki 1821 májusában. Szeptemberben újabb haláleset után Keller özvegyének adósságés vagyonlajstromát állították össze, s ebben félkész és kész papirosanyag is szerepelt. Októberben készült el Joseph Rittig inventáriuma is, amelyben ismét szerepeltek munkaeszközök és malomfelszerelési tárgyak. Rittigről ismert még, hogy 1817-ben Lékán volt bérlő, ősztől kezdve a magyar Flórián Ignác lett az árendás, akinek már 1700 forintot és 10 rizsma (4500 ív) papírt kellett letennie. Szerződése három évre szólt, de két év múlva kérésére 1200 forintra csökkentették az árendaösszeget.

A malomépület és felszerelése ekkor már komoly felújításra szorult, melynek költségeit még a szerződésben rögzített hányadban sem vállalta az uradalom. Flórián panaszos levelei valóságos jeremiádák, egy megkeseredett és öntudatos iparos megrendítő megnyilatkozásai. A szerződés lejárta előtt kénytelen kezes rokonának, az ösküi plébános Ballek Ignácnak átadni az árendátorságot, aki azonos összegért 1823 és 1825 között állt helyén. Egy másik forrás szerint Ballek továbbra is csak kezes volt. 1825-ben nagy ambíciójú mester jelentkezett; a német ajkú Gotfrid Attorf (Atdorf), aki hat évre kötötte le a malmot. Neki már 1400 vforintot kellett letenni a 10 rizsma papír mellett. Mint már az igali papírmalom történeténél említettük, három év múltán felbontotta a szerződést, és Sólyt odahagyva, az Esterházy-uradalom ajánlatára Igaion kezdett új életet. Attorf utódja a holland származású Johannes Haas („Nyúl János” 1774—1857), aki 1828-tól 1837-ig bérelte folyamatosan a malmot. Az ingyenes papírbeszolgáltatás a következőképp alakult: 1828—31-ig évente 3 rizsma finom posta-, 3 rizsma kis és 4 rizsma nagy kancelláriai papírt kötöttek ki. A következő három évben az apátnak 1 rizsma velin-, 6 rizsma finom posta, 3 rizsma „közepes, de posta méretű” papírt, az apátsági konyha számára 2 rizsma kancelláriai, az uradalmi kancellária részére 1 rizsma postapapírt kötöttek ki.

Figyelmeztették, hogy „itatóst” nem fogadnak el. Ugyanezt a 13 rizsmára emelt tételt követelték meg 1837-ig. Részletesen meghatározták a szerződő papírkészítö kötelességeit a malom karbantartásáról. A papírbeszolgáltatással kapcsolatban minőségetalon az a papír volt, melyre a szerződést írták. 1837-től 1840-ig a szerződést Haas felesége, Elisabeth Wald írta alá. 1837-ben az árenda összegét, 560 forintot ismét ezüstpénzben kérték. A papírszolgáltatás 14 rizsmára emelkedett, mivel az uradalom számára ekkortól már kancelláriai papírt is kellett adni. A sólyi papírmalom utolsó ismert mestere Haas fia, Joseph volt, aki 1847-ig folyamatosan dolgozott. Első szerződése két évre szólt, változatlan feltételekkel.” A későbbi szerződések nem ismertek. A vármegyei közmunkák 1845-ben történt összeírásában szerepel „Nyúl József, ki papírmalmot bír árendában, 3 napos megváltható gyalognapszámmal, majorsági hazátlan telepes”. Az apa rendelkezett házbérlettel: a sólyi perceptóriumban 1839-ben 1 ezüstforint házárendával; házától 18 nap kézi robottal, árendás földjétől 1 és 1/4 nap robottal tartozott.” A malom működésére vonatkozó utolsó adataink 1847-ből származnak. Ekkor a változatlan feltételek mellett kötött szerződés már csak egy évre köttetett Joseph Haasszal.” A papírkészítés valószínűleg 1851-ben szűnt meg. 1859-ben Csák Gábor balatonfüredi polgár ideiglenesen szerződést kötött az apátsággal az elhagyott sólyi papírmalom gabonaőrlővé alakításáról, de a terv nem teljesült.” A malomrom továbbra is az uradalom tulajdonában maradt. Ma az önkormányzat tulajdonában van.

A sólyi papírmalom készítményei közül hatvan eltérő vízjelű, típusú és alakú készítményt regisztráltunk, ill. ezek további variációit; a megismert sziták szitapárjával vagy deformálódott későbbi felhasználásukkal találkozva. A papírok színvonala meglehetősen közepes, átlagos. Jóformán csak a postapapírok emelkednek ki, különösen a két Haas idején. A maga korában modernnek számító dupla velinszitával készített papírt legkorábban Keller idejéből, 1814-től ismerünk. Az ismert papíralakok szinte teljes skáláját produkálta a malom, köztük egy, máshol ismeretlen, extra méretet is; 480 x 410 mm. A mindenütt közönséges típusvízje.lek mellett feltűnően szép rajzolatú vízjelekkel is találkozhattunk: pl. egy velinpapír „ABBATIA ZIRCZ 1831″ körfeliratos ciszter címerképével (fél lábon állva követ tartó daru, mint az éberség szimbóluma M.O.R.S. = Morimondus betűkkel); J. Haas kiterjesztett szárnyú glóriás sasvízjelével, vagy díszes horgony rajzaival.

A rendszeresen készített malomleltárakban megismerhetjük a felszerelés további eszközeit, melyek a malommal együtt az uradalom vagyontárgyai. A hagyományos papírkészítés eszközei közül az alábbiak említése fordult elő e német nyelvű inventáriumokban: merítőkádak, rongyvágó gép; rongyvágó kések; rosták vassodronnyal; sulykoló-,,gép” vaslapokkal; enyvtartó faedény; abroncsos enyvezőkád; enyvfőző vaskatlan; rongyzúzó mű kádja kőből; nedvessajtó keményfából, vashevederekkel; nyolc kölyülyukas fa vájttőke a zúzóműben; kézisulykoló, vasalt fából; hollandi őrlőberendezés folytonos keverővel; abroncsos fa merítősajtár pépanyaghoz; meregetőedény (leerbecher) bőrpánt erősítéssel; vas anyagszállító kocsi; kétserpenyös mérleg fa-,,kocsival”; akasztószék (papír szárításakor használt lépcsőzsámoly); papírreszelő; mázsamérleg; fektetőpad (merítökádnál); fél- és készanyagtároló faszekrények (= pépszekrény, ma anyagszekrény); szivattyú; szivattyús kút (vízátemelö); rongymosó masina; présbe való filcek. 1821-ben özv. Kellerin hátrahagyott javainak kótyavetyéjénél feljegyezték, hogy a fészerben állt egy új holländer, melynek kifaragtatása és hozattatása ,,50 ftokba” került. A feljegyzések nemcsak a papírmalom műszaki színvonalára adhatnak értékes adatokat, de olykor a papírkészítők életmódjára, műveltségszintjére is; Az írástudó Kellerin, J. Mariann hagyatékában 11 „fali képet” és 13 kötet könyvet írtak össze. A lakásban két teljes garnitúra bútor (az egyik keményfából); az egyik szobában zongora (klavér) is állt. A gazdasági felszereléshez tartozott egy ,,cseh” kocsi két lóval; hidast és fejőszéket is említettek. Kaszálórétjük, kisebb szőlőjük is volt. Az özvegy, férje emlékére, valószínűleg emlékkeresztet állíttatott; feljegyezték 30 forintos tartozását a fehérvári kőfaragóval szemben „egy kőkeresztért”.

Úgy tűnik, Joseph Rittig sem nélkülözött; legényeit halála után három arany-, egy ezüst- és egy tombakóra, két ezüstkupakú pipa és egy ezüstpixis eladásából elégítették ki fizetségükben. Attorfnak 1828-ban Sólyban egy ökre és három fiatal igáslova volt. Akár Igalon, Sóly papírmalmának léte is egyre anakronisztikusabbá vált. Nemcsak fejlesztésére nem gondolhattak, de piacának megtartása is egyre kilátástalanabb lehetett. A 19. század óriási változásokat hozott a papír előállításának technikai történetében, melyek közül a legjelentősebb a végtelenített síkszitás Didotpapírgép megjelenése volt. A klóros fehérítés bevezetése, a rongytisztítás eljárásának és az őrlőművek teljesítményének fejlesztése modern kémiai, mérnöki tudást és jelentős szabad tőkét igényelt. A gyáripar fejlődésével szemben még a legkiválóbb készítményekkel büszkélkedhető holland papírmalmok sem állhatták a versenyt. A Monarchia területén a negyvenes években már közel húsz, ezen belül Magyarországon kilenc nagyobb géppapírgyár üzemelt.

Forrás:
Koncz Pál: Pápa, Igal és Sóly papírmalmai a XVIII–XIX. században In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)