Különleges templomok nyomában VI.
A háromkaréjos alaprajzú rábaszentmiklósi templom
Galuska Tünde
Az Észak-Dunántúlon, a Rába és a Marcal folyók közelében, utóbbi jobb partján fekszik egy kis település, Rábaszentmiklós. A közel kétszáz lelkes falu építészetileg legnagyobb értéke Árpád-kori temploma. Az egyszerű, tornyos épületben még a gyakorlatlan szem is azonnal felfedezheti annak érdekességét, különlegességét. Az adagos kis középkori falusi templomoktól eltérően Rábaszentmiklós temploma háromkaréjos alaprajzú épület, amelynek nyugati oldalához csatlakozik a bejáratot magába rejtő torony. Érthető, hogy midőn a 19. század derekán az általános európai gyakorlatnak megfelelően Magyarországon is megindult a történeti múlt épületekben tárgyiasult emlékei iránti érdeklődés, templomunk hamar felkeltette a tudós látogatók figyelmét.
A falu első hiteles említése 1287. évi, mikor IV. László király a tatárjárás óta lakatlan és egykori birtokosa örökös nélküli elhaláloztával a királyra szállt Byka földet az Osl nembéli Imre fia Gergelynek adományozta. Az oklevél szerint a tatárjárás óta lakatlan településen akkor már Szent Miklós tiszteletére szentelt templom állt. Noha Gergely még 1325-ben is szerepel a forrásokban, a falura 1316-ban újabb adománylevél keletkezett, amelyben Károly király a Péc nembeli. Hrussó László comes servienseinek adományozta a faluhelyet. Kevéssel utóbb, 1333-ban Péc nembéli János mester rokonai, Ivánka fia János és Aladár fiai csere útján a győri püspöknek adták a „terra Byka” néven ismert, későbbi Szentmiklós falut. A település azóta a győri püspök birtoka volt és ez a jogviszony a 19. századig nem változott. A 16. századi török-magyar harcok, elsősorban a 15 éves háborúnak a közeli Győr elfoglalásával, majd visszafoglalásával járó pusztításai során a település elnéptelenedett. A történeti forrásokban még 1626-ban is desertaként, elhagyott puszta helyként, Kerek-Szentmiklós néven említett falu újratelepítése Keresztély Ágost püspök idejében, 1701-ben történt meg.
A templom újjáépítésére, bővítésére 1720-ban került sor. A templom az újkorban nem volt önálló plébánia, korábban Mórichida, 1783-tól Árpás filiája. A napjainkban is mindössze két, egymást keresztező utcából álló település közepén, a Marcalhoz levezető út kiteresedésében álló templomot helyreállítás előtti állapotában műrészletek nélküli, bádogtetővel fedett, omló vakolatú, rossz műszaki állapotú épületként írta le minden jelentés. A falazott sisakú torony déli oldalához esetlegesen csatlakozott a torony illetve karzatfeljáró. A déli karéj falát kettő, jellegtelen ablak törte át. A szentélyt egyetlen ablak világította meg. Az északi karéjban lévő sekrestye kisméretű ablaka sem mutatott középkori formát. A falakat sárga festés, az egész épületet egy magasságban lezáró egyszerű holkeros párkányt fehér festés fedte. A torony omló vakolása alól korábbi, höbörcsös és a sarkokon simított architektúra nyomai sejlettek fel. A 19. századi alaprajzon feltüntetett övezőfalnak már nyoma sem látszott. A templom bejárata a boltozott toronyaljban nyílott.
A magyar régészet és művészettörténet kiemelkedő alakja, Rómer Flóris már 1863-ban lerajzolta jegyzetfüzetébe a rábaszentmiklósi templomot, későbbinek tekintvén a hajónál, a szentélynél az északi sekrestyét és a déli karéjt. Győr vármegye történetének avatott ismerőjéhez, a levéltáros Ráth Károly személyéhez köthető a templomunkról megjelent első tanulmány. Ráth lelkesült hangon írt a kis templomról, amelyet ajaki és pápóci kerek templomokhoz, rotundákhoz hasonlított. Mindössze három oldalas dolgozatában templomunkat a 13. században építettnek vélte és felvetette, hogy a háromkaréjos formában csupán a „közepe a keleti körrel” eredeti, vagyis az északi és a déli karéjt későbbinek tekinthetjük.
A magyarországi hivatalos műemlékvédelem történetének fontos dátuma 1872. Több éves előkészítés, küzdelem után azon esztendőben alakult meg a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. A Bizottság legfontosabb feladatának tekintette a hazai műemlékek jegyzékbe vételét, inventarizálását. Ennek érdekében ú. n. felvételi íveket állítottak össze, amelyen rögzíteni lehetett a tulajdonosi adatokon túl az emlék stílusát, méreteit, feliratait, anyagát etc. Az íveket 1872 nyarán történeti és régészeti ismeretekkel bíró személyeknek küldték ki. Rábaszentmiklós felvételi ívét Rómer Flóris barátja, Ebenhöch Ferenc koroncói plébános írta meg és küldte el a Bizottságnak. A Győr megye régészeti emlékeinek gyűjtésében, feldolgozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett férfiú leírásában középkorinak véli a körtemplomot és szentélyét, az északi és a déli karéjt pedig egy canonica visitatiora hivatkozva 1720-ban epüknek tekinti. A magyarországi középkori emlékek osztályozását végző Henszlmann Imre 1876-ban megjelent munkájában átveszi Ráth megállapításait, a 13. századra datálást, de megjegyzi, hogy csak vizsgálattal lehet eldönteni a karéjok egymáshoz való viszonyát.
A fentiekben röviden ismertetett publikációk okán szakmai körökben ismertté vált templomot azóta is több építészettörténeti, művészettörténeti összefoglalás említi. Foerk Ernő a zárai San Donato háromkaréjos kápolnához hasonlította a templomot, és Kálmán király dalmáciai hadjáratából következőn 12. századinak vélte a rábaszentmiklósi rotundát. A románkor művészetét az 1930-as években összefoglaló Gerevich Tibor átvette a „lóhere” alaprajza dalmát eredetét, de a pannóniai cella trichora hatását sem zárja ki a szerinte 1287 után épült templomnál. A megye templomaival az 1960-as években több tanulmányában is foglalkozó Kozák Károly egyetértett Ráth felvetésével, vagyis a két karéj későbbi voltával, ám azokat hosszú birtoktörténeti fejtegetésre alapozva 13. századinak vélte, nem nyilatkozott azonban az „eredeti” rotunda koráról. A magyarországi kerek templomokról írt, mindmáig alapvető munkájában Gervers-Molnár Vera 11. századinak feltételezte a kerek hajójú, patkószentélyes rotundát, amelyhez a 12. század végén esetleg a 13. században északi és déli oldalán egy-egy bővítményt építettek. A Nyugat-Magyarországi egyházi építészetről Valter Ilona tollából megjelent összefoglaló is 18. század elejinek tekinti a kerek hajó északi és déli bővítményét.
A helyreállítás előtti állapot
A napjainkban is mindössze két, egymást keresztező utcából álló település közepén, a Marcalhoz levezető út kiteresedésében álló templomot helyreállítás előtti állapotában műrészletek nélküli, bádogtetővel fedett, omló vakolatú, rossz műszaki állapotú épületként írta le minden jelentés. A falazott sisakú torony déli oldalához esetlegesen csatlakozott a torony ül. karzatfeljáró. A déli karéj falát kettő, jellegtelen ablak törte át. A szentélyt egyetlen ablak világította meg. Az északi karéjban lévő sekrestye kisméretű ablaka sem mutatott középkori formát. A falakat sárga festés, az egész épületet egy magasságban lezáró egyszerű holkeros párkányt fehér festés fedte. A torony omló vakolása alól korábbi, höbörcsös és a sarkokon simított architektúra nyomai sejlettek fel. A 19. századi alaprajzon feltüntetett övezőfalnak már nyoma sem látszott. A templom bejárata a boltozott toronyaljban nyílott. A templom északi oldalán a Marcal folyóhoz vezető utca egyenes házsorú, míg a déli oldalon lévő házak visszaugratott telekvonallal rajzolják ki a templom körüli kis teret.
A déli oldalon az utcaszint egyezik a templom előtti térszínnel, míg a folyóhoz vezető út mai szintje mintegy egy méterrel van mélyebben az előbbieknél. A hajót és a karéjokat egyaránt boltozat fedte. Az északi sekrestye kisméretű ajtóval kapcsolódott a hajóhoz, míg a déli karéjt széles íves faláttörés kapcsolta a központi térhez. A hajó nyugati felében fagerendás karzat lógott be a térbe, mintegy harmadát elfoglalva a kisméretű, mindössze 6,3 méter belső átmérőjű hajónak. A késő barokk falazott oltármenza fölött Szent Miklóst ábrázoló olajkép függött. A kép két oldalán egy-egy kutatóablakban királyfejek, Szent László és Szent István látszottak. Az oltáron a barokk tabernákulum, két oldalán adoráló angyalok szobrai. A hajóban nagyméretű, az 1960-as években Kapuvárról idekerült 20. század eleji, jellegtelen padok voltak.
Mivel a templom értékével az egykori Országos Műemléki felügyelőség (ma Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) szakemberei is tisztában voltak, felmérve a templom műszaki állapotát, már az 1970-es években programtervet készítettek a helyreállításra. A terv azonban, számtalan társának sorsát követve, esztendőkig fiókban maradt. Az időközben bekövetkezett változások után újra önálló falu közössége, polgármestere, a 90-es évek elejétől sürgette a templom megújítását. Az ismételt kérés elől nem kitérvén, 1995 őszén felcsillant a remény, megkezdődhetett a külső falkutatás.
Helyreállítás 1995-ben
A több szakaszban elvégzett vizsgálat során megállapították, hogy a templom hajója, a szentély és az északi sekrestye egyidőben, együtt épültek. A falazáshoz ún. keszői követ használtak, kemény, mészdús habarccsal. Nagy felületen maradt meg az első, a fugákból kicsorduló és vékonyan elkent meszelt vakolás. Az egykori külső járószintet a későbbi tereprendezések miatt meghatározni nem lehetett, ugyanis a templom déli karéja és a torony előtt kis területen kevéssé, másutt jelentősen mélyítették a terepet. A szentély mögött húzott kutatóárokban megfigyeltek szerint mintegy 30 cm-t aláfalazva alakult ki ott a 18. század eleji járószint. E mélyítés miatt felszínre került az egykori középkori alapfal jelentős része a szentély és a sekrestye falainál. A középkori templom eredeti magasságát pontosan meghatározni ma már nem lehet. Az 1720-ra tehető barokk újjáépítés során ugyanis a hajó falát jelentősen viszszabontották. A visszabontás mértékére utal, hogy a hajó északkeleti oldalán feltárt eredeti román kori ablak záradéka közvetlenül a mai párkány alatt volt. A félköríves záradékú, rézsűs — ma részben a padlástérbe nyíló — résablak feletti egykori falazat és párkány még legalább egy méter magasságot jelentett.
Az egykori kerek hajó északnyugati szakaszán a homlokzaton tártak fel egy templomnál szokatlan formájú nyílást. A félköríves, mélyített tükörben több résablak törte át az ily módon elvékonyított falat. Itt egy résablak közel fele maradt meg, többi részét a 18. századi átépítéskor szétbontották, illetve a hajó mai boltozatának építésével elfalazták. Az ablakforma a városi lakóházaknál ismert ún. kapcsolt-ablak formáját idézi, vagyis több lépcsőben visszaugratva vékonyítják el a falat, majd egy mezőben több résablak esetleg felettük káróablak nyílik. A szentély tengelyében lévő kisméretű, íves záradékú, rézsűs ablak a szokásos román kori formát mutatta. Az 1720-ban elfalazott ablak átbontására a szentélyben lévő kifestés rekonstrukciója miatt nem került sor. A középkorban biztosan nyílott délnek is ablak a szentélyből, de ennek már semmi nyomát nem találták. A mai ablak még 1720-nál is későbbi.
A sekrestye keletnek néző középkori ablaka minden méretében meghatározott volt, ezért az újkori nyílás helyett most visszaállították. A déli karéj a vizsgálat során törtkőből falazott egységes építménynek bizonyult. Két szegmensíves záradékú, nem rézsűs ablaka az eredeti, 1720-ban falazott formáját mutatja. A karéj építésekor a hajó visszabontásával, a sekrestyére és a szentélyre történt ráfalazással került egy párkánymagasságra az immáron haromkarejosnak tekinthető templom. Párkányának profiljára, tetőformájára már semmi nyom nem utal, hiszen a holkeros párkány, a most átépített tető mind későbbi 1720-nál. A templom bejárata ettől kezdve a nyugati oldalon nyílott. A templom tornyát a 18. század végén, 19. század elején emelhették. A falazott gúlasisakkal lezárt, négyszintes torony homlokzatát áttörő ablakokat meszelt sáv keretezte, a falakat tükrös keretezésű höbörcsös vakolat fedte. A toronyfeljáró egyértelműen későbbi a toronynál, de miként Rómer Flóris rajzán látható, 1863-ban már használták.
A templom mindegyik térrészét boltozat fedi. A szentély és a sekrestye felett az eredeti román kori kőboltozat feszül, míg a déli karéj és a hajó felett az 1720-ban emelt téglaboltozat látható. A középkori falakat eredetileg vékony vakolás, meszelés fedte. A restaurátorok a 18. századi falakon is csupán meszelésrétegeket tártak fel. Jelentős, 19. század elejinek tekinthető kifestest — utóbbihoz tartoztak a már korábban kibontott királyfejek — csupán a szentélyben találtak. A belsőben több ponton feltárták az 1720-ban épített déli karéjhoz tartozó, a lebontott román kori falat elfedő téglapadló habarcsaljzatát. Kevéssel alatta észleltek egy középkori téglás padozatot, amely egy korábbi, középütt kissé megsüllyedt téglaburkolat megújításának tekinthető. A metszet vizsgálata egyértelművé tette, hogy a középkori szentély és hajó között eredetileg nem volt szintkülönbség. Ugyanekkor a sekrestye eredeti, középkori járószintje a barokk és a mai állapottal ellentétben egy lépcsőfokkal volt magasabban, mint a hajó szintje. A sekrestye, amelynek északi és nyugati falába falifülkék mélyülnek, eredetileg íves záradékú, ajtószerkezet nélküli átjáróval kapcsolódott a templomtérhez. A barokk déli karéj és a hajó vizsgálatánál világossá vált, hogy a román kori bejárat a templom dél-nyugati oldalán volt, ott ugyanis jelentős szakaszon a középkori járószintig hiányzott az eredeti fal.
Összefoglalás
A rábaszentmiklósi körtemplom legkésőbb a 13. század első felében épült. A boltozott patkóíves szentély és az ugyancsak boltozott sekrestye falait kisméretű félköríves ablakok törték át. Az apszisoknál jelentősen magasabb hajó megvilágítására szolgáló ablakok közül csupán kettő maradt meg, egy román kori alaptípus és egy lépcsős bélletű kettős vagy hármas résablak. A templom ismeretlen formájú kapuja a délnyugati oldalon volt egykoron. A téglapadlóval burkolt belső tér járószintje, a középkorban nem szokatlan módon, egy lépcsőfokkal, mintegy 20 cm-rel mélyebben volt az egykori külső járószintnél. A 17. században a lakatlan faluban a templom tető nélkül állt, falai pusztultak. Az 1720-ban befejezett helyreállítás során a déli oldalhoz kapcsolt kápolnával bővült templomot zsindellyel fedték, belsejét meszelték. A 19. század elején a szentélybe új oltár került. A szentélyfaltól elhúzva felépített falazott menza mögé az oltár architektúra kereteibe a két szent király, István és László képét festették. Források hiányában nem tudjuk, hogy a torony építése időben miként viszonyul a szentély kifestéséhez: megelőzi, követi, esetleg egyidős azzal.
A templom helyreállítás előtti képe a 20. század elején alakult ki. A külső felújítás során 1913-ban készült a legkorábbi fényképeken már látható fémlemezfedés. Jelentős változást hozott a belsőben az 1927-es kifestés. Ennek során a teljes templomteret díszítőfestéssel kifestették és a hajó nyugat oldalára egy fagerendás alacsony karzatot építettek be. A 2000-ben befejeződött helyreállítás során lehetőség szerint rekonstruálták a középkori részleteket, a karzat lebontásával visszaállították templomtér 18. századi egységét. Restaurálták a szentély „al secco” falképét, az 1810-ben festett oltárképet, a szószéket, az oltár tartozékait. Új liturgikus berendezés, padok készültek. A helyreállítás végeztével a környezet részleges kertépítészeti rendezésére is sor került. Az épületet László Csaba (ÁMRK) kutatta, építész Sedlmayr János, majd Gál Tibor (ÁMRK).
Forrás és régi képek, rajzok, alaprajzok:
László Csaba: Rábaszentmiklós középkori temploma In.: Arrabona – Múzeumi közlemények 44/1. Ünnepi köte a 65 éves Tomka Péter tiszteletére (Győr, 2006)
Kozák Károly: Három- és négykarélyos templomok Magyarországon in.: Arrabona – Múzeumi közlemények 5. (Győr, 1963)
Tamási Judit szerk.: Oszlopokat emeltünk, hogy beszéljék a múltat, A millenniumi műemlékhelyreállítások lexikona (Budapest, 2000)