Pusztuló épített örökségünk II.
A vászolyi Szent Kereszt-templomrom (Vászoly)
„Az a nemzet, amelyik emlékeit veszni hagyja, az a saját síremlékét készíti és vesztesége az emberiségnek. Őrizzük, tehát gyűjtsük össze emlékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétesebb a jövő.” Ipolyi Arnold (1823-1886)
Vászoly község Veszprém vármegyében, a Balatonfüredi járásban található. A település eredetileg Szent István magyar király korától az 1950-es megyerendezésig Zala vármegyéhez tartozott. Az apró, Balaton-felvidéki falu a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén, egy völgyben fekszik, amely völgy szerkezetileg a Dörgicsei-medencéhez tartozik. Távolsága Balatonfüredtől 15, Aszófőtől 10 kilométer; közúton legegyszerűbben a Balatonakali-Dörgicse-Pécsely-Balatonszőlős között húzódó 7338-as úton érhető el, ahol Dörgicse és Pécsely között fekszik, az út mindkét végpontjától majdnem azonos (8-9 kilométernyi) távolságra. Balatonudvarival egy keskeny, de szilárd burkolatú önkormányzati út köti össze.
Vászoly helyén kő- és bronzkori ásatási leletek szerint már ősidőktől éltek emberek. Római kori lakóházak, sírok és pénzérmék nyomai szerint a 4. századig biztosan lakták a völgyet. A falu az Árpád-korban is lakott volt, erre utal a faluban található templomrom. Első írásos említése 1164-ből való, ekkor egy oklevél a veszprémi egyház birtokai felsorolásakor említi. 1230-ban említi egy oklevél a falu templomát, mely ma már csak romjaiban látható. Szintén oklevelekből tudhatjuk, hogy az itt élők szőlőműveléssel foglalkoztak. A török hódoltság idején, akárcsak a környék, Vászoly is elnéptelenedett. Csak 1689-ben telepítették újra a falut és környékét. Új telepesei, akik mind környékbeli magyarok, ismét szőlőműveléssel foglalkoztak.
Régészeti kutatások és leletek azt bizonyítják, hogy ez a bővizű kis völgy ősi idők óta lakott hely volt. Kő- és bronzkori települések nyomait, római kori lakóházak, sírok maradványait, I., II. Constantinus, Valentinianus császárok pénzeit (Kr. után 3-4.sz.) találták meg itt a kutatók. A középkori Vászoly falu templomát Szent Kereszt egyház néven egy 1230-as oklevél említi, egy másik, 1305-ben keletkezett okirat pedig a veszprémi káptalan vászolyi gazdatisztjéről ad hírt. A lakosság fő megélhetési forrása a szőlő, a nagy kiterjedésű szőlőit helybéliek és vidékiek művelik. Szőlőhegyeit (Promontorium) az 1363. évi oklevél felsorolásából ismerjük. A völgy bővizű patakjaira malmok települnek. A török elvonulása után (kb. 1660.) a terület lakatlan, a szőlők műveletlenek. Az Árpád-kori Vászoly királyi birtokként került a XII — XIII. században részben az Atyusz-nemzetség, s tőle a tihanyi apátság, majd a veszprémi káptalan, a bakonybéli apátság és az esztergomi káptalan tulajdonába. Világi részbirtokosa volt a Lőrinte nembeli Essegvári család. A középkori falut a törökök többször felégették, de mindig újratelepült.
A középkori Vászoly
A középkori Vászoly nem a mai belterület helyén, hanem attól keletebbre terült el, az ún. Templomdomb alatt, a Sédre dűlő domboldalon. Ugyanitt római cserepek is előkerültek. A település neve valószínűleg az azonos hangalakú személynévből keletkezhetett. Vászoly már a 12. század közepétől feltűnik különböző oklevelekben. A falunak a középkorban egyidejűleg több birtokosa volt, közülük a tihanyi, a bakonybéli bencések és a veszprémi káptalan volt jelentősebb. 1164-ben említik először, ekkor jut a veszprémi káptalan itt birtokhoz. 1217-ben II. Endrétől három udvarnokot kapnak, az itteni világi kézen levő birtok utolsó maradványaként. A tihanyi apátságnak 1211-ben 2 háznépéről tudunk Vászolyban, ekkor Vazil névalakban szerepel. Világi birtokosai közül az Atyusz nemzetség említhető, akik a 12-13. század folyamán királyi adományként kaphatták meg a települést egy részét.
A nemzetség birtokai „a Balaton körül” feküdtek, behálózva az egész Balatonfelvidéket Kövesdtől Győrökig. Birtokoltak a ma is Zalába eső Válluson, illetve Halápon, Szigligeten, Monostorapátiban, a Kál-völgyben, Révfülöpön, Zánkán, Vászolyban, Balatonudvariban, Balatonszőlősön. Világi részbirtokosa volt a Lőrinte nembeli Essegvári család is. A középkori birtokosság egyik központja a völgybejáratot is felügyelő Öreghegy (Vászoly 12. lh) lehetett, mely a patakvölgy fölé meredek oldallal magasodik, míg déli oldaláról sánccal erősítették meg. A helyi hagyomány szerint Vazul vára állhatott Vászoly határában. A földvár kiépítésének korát (őskor?) nem ismerjük, a földvárat 1433-ban már csak helynévként tartották számon. 1358-ban a tihanyiak egy, a veszprémi káptalan három malmáról esik szó. 1390-ben 5 portát adományoztak el, mely a tihanyi várbirtok tartozéka volt. Ezeket ugyan 1394-ben visszaszerezte a tihanyi apátság, de a 15-16. század folyamán nem tudunk itteni birtokaikról.
A falu legnagyobb része a bakonybéli apátságé lehetett, mely 1348-49 között pereskedett a veszprémi káptalannal, 1433-ban írták össze itteni birtokrészét, 1447-ben itteni halastaváról tudunk. Az apátságé a templom kegyurasága, a plébános kúriáján kívül 1438-ban még egy kúriájáról és egy malmáról van adat. Részbirtokosok még az Esegváriak és az Újlakiak is. A 16. században már csak a káptalan és a bakonybéli apátság jobbágyai szerepelnek. 1531-ben 27 portából 17 a káptalané. 1544-ben a többi faluval együtt a káptalan a tihanyi várkapitánynak adja bérbe. 1548-ban két adózó, nyolc szegény porta szerepel az összeírásokban. A középkori falut a törökök többször felégették, de mindig újratelepült. 1615-ben már a veszprémi várhoz teljesít szolgáltatásokat a falu. 1629-ben, részben elpusztultan szerzi vissza vászolyi birtokát a káptalan. Valószínűleg a 17. század második felében néptelenedett el aztán a középkori falu teljesen.
A Szent Kereszt-templom
A falu templomát, az egykori Szent Kereszt templomot már 1230-ban említik, plébánosa 1333-ból ismert. Vászoly Szent Kereszt tiszteletére emelt plébániatemplomáról 1395-ből és 1433-ból tudunk, papját azonban már 1333—34-ben összeírták a pápai tizedszedők. Péter Vászolyi plébánosról 1370 és 1373 közötti időből, Gálról pedig 1395 és 1423 közöttről ismerünk adatokat. 1433-ban a templomot a béli apátság sajátjának vallotta, tehát ő volt a kegyura. 1550-ben a balatonfői alesperesség székhelye volt. Rómer Flóris 1860 körül már csak falcsonkokat látott belőle. A falu melletti pusztaszentegyházi dűlőben a templomdomb markáns, jól azonosítható, a kialakított emlékhelytől és a nyilvántartott régészeti lelőhely poligónjától kissé nyugatabbra található, 1962-ben Dávid E. és Szőke M. rövid kutatást végeztek a romnál.
Megállapították, hogy helyenként 1 méter magas felmenő falai is vannak az objektumnak, a középkori leletanya mellett római téglák, falazásnyomok is kivehetők, ami alapján úgy vélik a kutatók, hogy egy római épületből kialakított középkori templommal számolhatunk itt. 1982-ben Kraloványszky Alán és Regenye Judit helyszíneltek a közelben, mely során megállapították, hogy a középkori templom nyugati falától nyugatra mintegy 15 méterre került elő néhány csontváz, ahol falalapozás során több sírt bolygattak meg.
A templomrom 1998-ban
Turista Magazin, 1998 (109. évfolyam, 1-12. szám) 1998-01-01 / 1. szám
Szentélyrészlet
Bérezi L. felvétele, MTR 2., 1969.
A templom feltárása
A törmelékkel borított templomrom szentélyének falait a Veszprémi Múzeum tárta fel 1962-ben. A Mise-hegynek a Séd patak völgye, a mai falu felé eső nyugati lejtőjén (Pusztaszentegyházi-dűlő), kis halmon álló, keletelt, középkori falusi templom fákkal és bozóttal teljesen benőtt, részben feltárt, konzerválás híján pusztuló maradványai. A feltárás során az egyenes záródású szentély belsejét tisztították meg. A mészkőből emelt törtkő falak néhol 120 cm magasságig állnak, a belső falfelületeken meszelt, durva felületű vakolatfoltok láthatóak. A keleti falhoz 135 cm széles oltár csatlakozott, amelyhez a falak köveinél sokkal nagyobb, szabályosabban megmunkált darabokból álló két lépcsőfok vezetett. A szentélynél valamivel szélesebb, közelítőleg négyzetes hajóra engednek következtetni a földfelszín törmelékkel borított, kiemelkedő vonulatai.
A vászolyi templomrom napjainkban:
Forrás:
Koppány Tibor: Középkori templomok és egyházas helyek Veszprém megyében II. In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Veszprém, 1972)
Koppány Tibor: A Balaton-Felvidék románkori templomai In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)
Rainer Pál (szerk.): Veszprém megye egyházi élete a középkorban (Veszprém, 2009)
Turista Magazin, 1998 (109. évfolyam, 1-12. szám) 1998-01-01 / 1. szám
Térkép:
I. katonai felmérés (https://maps.arcanum.com)