Salgóbánya | Salgó vára

A Salgótarjántól északra, Salgóbánya, az egykori bányásztelepülés felett emelkedő 625 méter magas sziklacsúcs nem csupán az itt található várrom miatt számít már régóta a környék kedvelt kirándulóhelyének, de az innen feltáruló körpanoráma, látványos bazaltoszlopai és a Petőfi itteni látogatását megörökítő emléktábla ugyancsak meghatározó elemei vonzerejének. Emiatt már 1938-ban kilátóvá építették ki Lux Géza tervei alapján – de természetesen ekkor még minden régészeti kutatás nélkül – a romok legjobban megmaradt részét, a sziklagerinc legmagasabb pontján emelkedő torony csonkját. 1981-ben kezdődött meg s ma is tart a romok rendszeres régészeti feltárása és az azt követő falkonzerválás-helyreállítás, Feld István régész illetve előbb Máthé Géza, utóbb Móga Sándor építészek irányításával, kezdetben az akkori Városi Tanács, majd az 1996-tól a Kincstári Vagyoni Igazgatóság anyagi áldozatvállalásával.

Ennek köszönhetően napjainkban már helyreállítva látogathatók a felsővár romjai – a csupán a legalsó szintig ránk maradt – toronycsonk védőtetőt kapott és ismét kilátóként szolgál, a hozzá nyugat felől csatlakozó, lépcsőzetesen ereszkedő falak mellvédmagasságig
kiegészítést kaptak, visszaállításra került a korai várkapu és az előtte feltárt ciszterna. Megépültek a közlekedést biztosító falépcsők is. A hegy északi pihenőjén kialakított kiflialaprajzú alsóvár külső várfalai a minimálisan szükséges mértékben ugyancsak végig felfalazásra kerültek, beleértve az ÉNy felé kiugró íves védőmű és az északkeleti nagy vízgyűjtőt egykor magába foglaló építmény hasonló bemutatását. Megkezdődött a várhoz felvezető út védelmét szolgálni hivatott, a torony lábánál kialakított hatalmas ötszögű ágyútorony falainak kiegészítése is. A további évek feladata lesz az egykor a várfalhoz támaszkodó – ma részben ideiglenesen visszatemetett – épületszárnyak maradványainak konzerválása, a külső várkapu végleges formájának kialakítása s végül természetesen a romok megfelelő „üzemeltetésének” megvalósítása is.

A salgói vár építtetője a Nógrád megyében ekkor különösen jelentős szerepet játszó Kacsics-nemzetség tarjáni vagy salgói ágának őse, Illés fia Simon vagy inkább ennek fia, Miklós (1280-1308) lehetett, maga a vár csak 1341-ben jelenik meg az írott forrásokban. A tőlük leszármazó birtokosaik később két családot alkottak, akik – bizonyára az adott falvakban állt udvarházaik után – Rapiaknak illetve Szőlősieknek nevezték magukat. Ők 1460-ban veszítették csak el, amikor a cseh huszita „bratrik” kezébe került s visszafoglalása után Mátyás király híveinek, a Szapolyaiaknak juttatta, kiknek számos itteni várnagyát ismerjük. 1526 után előbb a Ráskaiaké, majd 1544-től Bebek Ferencé, aki 1548-ban Derencsényi Farkasnak adta el. A török 1554-ben – a hagyomány szerint csellel – foglalta el. 1593-ban minden bizonnyal Prépostváry Bálint csapatai ostromolták meg és döntötték ágyúikkal végleg romba. A régészeti kutatások eredményei alapján az első salgói erősség csak a hegycsúcs keskeny, nyújtott sziklatömbjét foglalta magába. A legmagasabb ponton felépített, 7,5×9,5 méteres külső méretű torony egykor bizonyára több emeletre tagolódott, s alkalmas lehetett arra is, hogy a vár urai szükség esetén lakás céljaira használhassák. A toronnnyal egybeépített, szabálytalan téglalap alaprajzú várfalak eredetileg ugyanis csak egy nyitott udvart kerítettek, ahol továbbá – így esetleg fából készült – építmények nyomai nem kerültek elő.

Az alsó részen, észak felé nyíló, egyszerű élszedett profilú kőkeretes kapujának küszöbköve in situ került elő, az omladékban feltárt eredeti keretelemek állapotuk miatt nem voltak már visszahelyezhetőek. A vár építési idejét a falak melletti feltöltésből előkerült csigavonalaskettősperemes fehér fazekak határozzák meg – az 1300 körüli évtizedekre. Csupán feltételezhető, de nem bizonyítható, hogy a Szapolyai-birtoklás idején, tehát a 15. század második felében illetve a 16. század elején került sor a felsővár addigi nyitott udvarának beépítésére, azaz egy – a földszinten legalább háromosztatú – emeletes palotaépület kialakítására és a korai várkapu előtti vízgyűjtő létrehozására. Ezen építkezések korhoz kötése ugyanis az egykor a felsővárban állt kályhákat alkotó – talán az ún. besztercebányai kör kései típusaihoz sorolható – csempék datálásának kérdése. Biztos azonban, hogy az alsóvár több szakaszban, de minden bizonnyal egy építési folyamat során megépült védőműveit már a Mohács utáni időszakra kell helyeznünk.

Együtt épült az íves várfallal a kiugró északnyugati „torony” mellett a várrész legnagyobb, 10×8 külső méretű, kissé a szint alá mélyített alsó részében megmaradt építménye, ugyanakkor a mintegy 15×15 méteres, néhol a 3 métert is meghaladó falvastagságú ágyútorony az előbbieknél valamivel később is készülhetett. A farkasveremmel nem rendelkező, bizonyára egyszerű déli várkapu keleti oldalán feltárt „őrségház” korhatározásához nincsenek támpontjaink, de az oszmán foglalókhoz kell kötnünk a közepén állt kemencét. A legkésőbb – talán már a Derencsényi-birtoklás idején – a nyugati várfal belső oldalához támaszkodó 6 méter széles, a földszinten négy, minden bizonnyal boltozott épületszárny készült el – jelenlegi visszatemetve – mely az előkerült reneszánsz profilú nyíláskeretek alapján lakóépület, s nem gazdasági építmény lehetett. Nyitott kérdés, hogy a részben itt megfigyelt, de elsősorban a felsővár egykori emeleti részeihez köthető, favázas-agyagszerkezetű épületrészek – melyek az 1593. évi ostrom során az alsóvár északkeleti udvarára zuhantak – még az 1544 előtti építkezésekhez köthetők-e, vagy a félévszázados török birtoklással hozhatók-e kapcsolatba.

Forrás:
Feld István: Salgó vára