Mohács, Nemzeti Emlékhely

1526. augusztus 29-én a Mohács melletti síkságon az I. Szulejmán szultán vezette, 75-80 ezer főnyi oszmán-török haderő döntő győzelmet aratott II. Lajos magyar uralkodó 25 ezer fős, német, cseh és lengyel csapatokkal kiegészített hadserege felett. A csata áldozatainak tömegsírjai a nemzeti sírkert részei. A „mohácsi vészt” követően a középkori Magyar Királyság hatalmi helyzete megváltozott, és alig másfél évtizeddel később az ország gyakorlatilag három részre szakadt. Az el nem foglalt nyugati és északi részeken a magyar király országolt, keleten az erdélyi fejedelemség viszonylagos önállóságot őrzött meg. Mohács Magyarország késő középkori, illetve kora újkori történetének egyik legfontosabb emlékhelye. A dátum a nemzeti emlékezetben egyszerre jelképezi a feudális anarchiában megtestesülő pártosodást, a később oly gyakran elnyomásként aposztrofált Habsburg uralom kezdetét és az ország három részre szakadását mint a korábbi regionális középhatalmi státus elvesztését. Mohács fogalmán ma elsősorban olyan nemzeti tragédiát értünk, amely a későbbi hanyatlástörténetek szimbolikus kezdőpontjaként negatív módon határozza meg a nemzeti identitást.

Ahhoz azonban, hogy Mohács mint toposz és mint emlékhely megszületését és mai jelentését megérthessük, a csata tömör leírásán túl vázlatosan át kell tekintenünk a helyhez és az eseményhez tapadó diskurzusokat, a tudomány vitáit és a mohácsi emlékhely megszületésének történetét is. A mohácsi csata a késő középkori Magyarország bukásának dátumaként került be a nemzeti emlékezetbe. 1526. augusztus 29-én a Mohács melletti síkon II. Lajos serege vereséget szenvedett I. Szulejmán hadaitól. A csata lezajlásáról és a magyar történelemben betöltött helyéről szóló, gyakran egymással vitatkozó történészi értelmezések abban megegyeznek, hogy a Mohácsnál elszenvedett vereség meghatározó volt a Magyar Királyság további fejlődésére nézve. A 16. század a nagy oszmán hódítások kora. A Szelim halálával 1520-ban a trónra került Szulejmán a Földközi-tenger térsége és Kis-Ázsia helyett Európa felé fordította figyelmét. A magyar vezetők Budán eredménytelenül tárgyaltak a török követekkel a Szelimmel kötött béke meghosszabbításáról. A háború vagy béke kérdését a külföldi támogatás reményében kiküldött követek visszaérkezésétől függően az országgyűlésen akarták eldönteni. Az új szultán azonban a döntést nem várta meg, és már 1521-ben hadjáratot indított Magyarország ellen. Ez ekkor még nem az ország közepét, hanem a déli végvárvonal főbb erősségeit, Nándorfehérvárt, Szabácsot és Zimonyt célozta. Innentől már csak idő kérdése volt, hogy a török hadak – a birodalom közel-keleti hódításainak állapotától függően – mikor indulnak el Magyarország belseje felé.

A csatára 1526. augusztus 29-én került sor, a törökök katasztrofális vereséget mértek II. Lajos hadaira. A magyar oldalon harcoló áldozatok számát mintegy húszezerre teszik, ám a tömegsíroknak csupán a töredékét találták meg a későbbi ásatások során. A vereség azért volt különösen súlyos, mert a magyar politikai-katonai elit jelentékeny hányada (köztük a király, illetve jó néhány egyházi és világi méltóság) is a csatamezőn lelte halálát. A csatát követően Magyarország elvesztette annak lehetőségét, hogy a törökkel szemben hatékony ellenállást fejthessen ki. 1541-ben pedig Buda török kézre kerülésével hosszú időre három részre szakadt az ország. A mohácsi csata nemzeti emlékezetben betöltött helye kétségkívül a 18–19. századi nemzetépítés folyamán szilárdult meg. Ugyan léteztek a csatáról korabeli beszámolók, és ezek nem voltak ismeretlenek a későbbi korok nyilvánossága számára sem, ám a 18. század végéig Mohács még csak egy volt – például Várna mellett – a negatív kimenetelű törökellenes küzdelmek szimbolikus helyszínei közül. Ekkoriban kapcsolódott össze a mohácsi bukás és a „visszavonás” (azaz a pártoskodás, egyenetlenség) képzete is, a török háborúk más negatív példái pedig fokozatosan kikoptak Mohács mellől.

A később Kisfaludy Károly 1825-ös versében is megfogalmazódó toposz, a „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” ekkortól egy olyan kettősséget kezdett el jelenteni, amely a nemzet nagyságának bukását (amely egyben a későbbi fejlődés akadálya is volt) azzal a mohácsi vereséggel hozta összefüggésbe, amelyet a belső széthúzás eredményének tulajdonítottak. Ezzel szemben pedig Mohács – történeti példázaton alapuló politikai programként – az erők egyesítésének, a széthúzás elkerülésének a szükségességére is felszólított. Debreczeni Attila irodalomtörténész szerint a „mai formájában ismert, kortalannak és időtlennek érzékelt nemzeti narratíva ekkor és ezáltal született meg, úgy is mint emlékezethely”. A huszadik század második felében, az 1950-es, 1960-as években feltárt tömegsírok új lendületet adtak Mohács kultuszának és történeti kutatásának.

A Moháccsal kapcsolatos – bizonyos tekintetben máig is tartó – történészi vitáknak elsősorban két iránya van. Egyrészt egy hadtörténetírással kapcsolatos szint, másrészt a csata tágabb, a későbbi politika- és eszmetörténeti folyamatokra való hatását vizsgáló szint. Az első vitában a szereplők általában a csatát igyekeznek újraírni a források szélesebb körének bevonásával, a kontextus kiszélesítésével vagy a rivális értelmezések bizonyos elemeinek cáfolatával. A második vita talán nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Ez a diskurzus 1966-tól, azaz Nemeskürty István Mohács-esszéjének a megjelenésétől egy évtizeden keresztül zajlott. A vita középpontjában az abban résztvevő Szakály Ferenc történész szerint a Mohács utáni magyar állam és politikai elit lehetőségei, illetve útkeresései, valamint a késő középkori társadalom minőségének kérdései álltak. A vitában a klasszikus „nemzeti nagylét – nagy temető” paradigma újraértelmezése mellett a nemzeti mítoszokkal leszámolni kívánó érvelés is megjelent. A vita, lévén, hogy egy szakmán kívüli által írt könyv robbantotta ki, és a történészszakmán kívüliek is részt vettek benne, jelezte a Mohács-probléma fontosságát a kor értelmiségi közbeszédében.

A történeti diskurzusokon túl azonban a történeti emlékezetért folytatott harc az emlékművek, emlékhelyek szintjén is megjelent. A Mohácsi Történelmi Emlékhelyet 1976. augusztus 29-én nyitották meg a nagyközönség előtt, ám a 450 éves évforduló megünneplésére Mohács városa már a ’60-as évek végétől készült, döntés született egy emlékpark létrehozásáról is, amelyet a két megtalált tömegsír környékére terveztek. Az emlékhely komplex koncepció alapján valósult meg, mintegy magába sűrítve a Mohács-hagyomány különböző rétegeit. Az emlék létrehozásában több alkotó működött közre és igyekezett megjeleníteni, művészi formába önteni a csatához kapcsolódó toposzrendszer bizonyos elemeit. Ezek közül fontos megemlíteni a Pölöskei József ötvösművész által készített „Hádész-kaput”, Illés Gyula szökőkútját, amely az ország három részre szakadását jelképezi, Bencsik István térképkövét, illetve Rétfalvi Sándor kőtábláit és bronz faleveleit. Az emlékhelyet egy kopjafákból álló szimbolikus „sírkert” gazdagítja, amely a „köznép emlékét” lenne hivatott megidézni. A kopjafákat is több művész faragta, ugyanakkor a koncepció több szempontból is anakronisztikus, hiszen egyrészt a kopjafák kultusza és visszavetítése az időben a reformkortól datálható, másrészt az is vitatható, hogy Mohács mennyiben volt kifejezetten a „köznép” tragédiája.

Több más emlékhelyünkhöz, például Ópusztaszerhez hasonlóan a mohácsi emlékpark is részben a „szocialista hazafi ” múltértelmezésének lenyomatát jelenti. Ugyanakkor kétségtelen, hogy méltóságot sugárzó, a „nemzeti temető” eszméjét kifejező emlékműről van szó, amely a helyi és az országos emlékezetben ma is élőnek számít. A hetvenes években épült emlékparknak és a csatának az elevenségét a 21. század emberének történeti tudatában mi sem bizonyítja jobban, mint Vadász György 2011-ben átadott épülete, amely egy szimbolikus Szent Koronát formáz és minden bizonnyal egy újabb réteggel gazdagította a Mohácshoz fűződő hagyományt.

Forrás és fotó:
Nemzeti Örökség Intézete