Árpád-kori templomrom
Budakalász
A település létét, a letelepedésre való alkalmasságot bizonyító legrégebbi feltárt leletek a kb. 15 ezer évvel ezelőtti időből, az utolsó eljegesedés utáni korból származnak, azt bizonyítva, hogy a Dunának e félköríves terasza Csillaghegytől egészen Szentendréig szépségével, védettségével, bőséges megélhetési lehetőségeivel kiválóan alkalmas volt minden korban embercsoportok letelepedésére. A rézkorból a Bodrogkeresztúri Kultúra nyomainál jelentősebb leletek kerültek elő a Badeni (Péceli) Kultúra idejéből. Az ekkor itt élő törzs i.e. 4000 körül érkezhetett e tájra. A bronzkor folyamán északról érkeztek népek a mai Thüringia tájáról a Duna mentén, annak mocsaras térségei által védett helyeken telepedve le. Az i.e. VI. század közepén szkíták, az i.e. I. században az illír-kelta eredetű eraviscusok jelentek meg, majd rövidesen a Római Birodalom hódító légiója és az őket elkísérő kiszolgáló polgári családok ragszolgákkal együtt.
Az V. században hunok, majd longobárdok éltek a térségben, majd a VI. században az avarok telepedtek le. A honfoglalás idején az izmaelita kalizok lakóhelye lett ez a terület, valószínűleg innen ered a település neve. Az első írásos emlék Budakalászról 1135-ből maradt fenn. Egy adománylevél, melyben Lampert és felesége a bozóki prépostságnak adományozza a Megyer-közeli szőlőjét és házát. 1526 után, a török uralom alatt Kalász a budai szandzsák területéhez tartozott, földesura egy 1562-es irat szerint a török Tavan Zagreb, akinek nevét egyik földrajzi név, a Taván-dűlő őrzi. A hódoltság idején az összeírások a falut végig lakott helyként említették Kalaz, Kaluz, Kálóz néven. Csak Buda ostromának idején vált átmenetileg néptelenné, majd lassan visszaszivárgott a lakosság egy része. Tulajdonosa a török uralom gyengülésével – 1650-től (ténylegesen 1699) a XIX. század közepéig – a Wattay család volt. A falu „magja” a Budára vezető országút mentén a Berdó hegy és környéke lesz. 1750-től Mária Terézia németajkú telepesekkel igyekezett a munkaerőhiányt enyhíteni.
A Budakalász központjában található Kálvária-dombon már 1977-ben faültetés közben emberi csontok és ötvösművészeti leletek bukkantak elő. Az ásatás még ebben az évben megkezdődött, ekkor egy templom melléképületét azonosították a helyszínen. A 2011 novemberében elindított ásatások során kiderült, hogy egy középkori, XIII. századi templomot rejt a föld mélye. A feltárás során több korból kerültek elő különleges leletek, melyek közül legnagyobb jelentőséggel kétségtelenül a Kalászi család által építtetett közel 200 m2-es Árpád-kori templom bír. A helyszínről előkerült legkorábbi leleteket a mintegy 4000 éves őskori kerámiatöredékek jelentik. Feltártak egy töredékes Jupiter-oltárt, oldalában faragott jupitervillámmal és „IOM” felirattal. Utóbbi jelentése: a legjóságosabb Jupiternek. Előkerült továbbá egy Kr.u. 190-re datálható szobortalapzat, amelyen egykor Commodus császár szobra állt, bizonyítja ezt a megmaradt feliratrészlet.
Időrendben a következő emléket már annak a kora Árpád-kori templomnak a maradványai képviselik, melyekre a későbbi, a Kalászi család által építtetett templom épült. A korai templomot feltehetőleg a fejedelem által a megyeri rév ellenőrzésére betelepített, a honfoglalókkal érkezett, majd a magyarok közé beolvadt kálizok építették. A területen talált II. Béla pénz alapján építése legkésőbb a 12. század második felére tehető, de ennél lényegesen korábbi datálás sem zárható ki. A templomot, amelynek teljes hossza 10 méter volt, nagy kőtömbökből építették, középkori szokást követve szentélyét, amely feltehetőleg félköríves volt, keletre tájolták, hogy az oltárt meg tudja világítani a nap. Nem lehet tudni, hogy tartozott-e harangtorony az építményhez, a korai Árpád-kori falusi templomoknak általában nem volt tornyuk. A templom északi oldalához feltehetően már a tatárjárás után, az 1200-as évek második felében egy patkóíves kápolnát építettek diagonális támpillérekkel. Méretéből és az alatta megtalált sírokból arra lehet következtetni, hogy a kegyúri család feltehetően saját használatú temetkezésére szolgált.
A korai templomot a kápolna átépítésével egy időben lebontották, és csupán a kápolnával közös falát hagyták meg. A terület szomszédságban több királyi székhely volt (Esztergom, Visegrád, Buda), a nagy átmenő forgalomból a lakosság feltehetőleg sokat profitált. Ennek okán a település és a régió mindig is fejlettebb volt, erről tanúskodnak a környék pálos és ciszterci kolostorépítkezései. Az új, 23,5 m hosszú, 11,5 m széles templomnak, amely egyenes szentélyzáródással, nyugati toronnyal és boltozott nyugati karzattal épült, előkelő státuszt szántak. Nyugati oldalának közepén közel négyzetes tornyot emeltek, harangjának nyelve előkerült. A hajóban ágyazóhabarcsba rakott téglapadló változatos állapotban megmaradt maradványa került elő. A templom kapuzata teljesen elpusztult, talán az ívmező domborművéből származnak az itt talált finoman kidolgozott mészkő faragványtöredékek. Az eredetileg kétfokú oltárlépcső előtt, a középtengelytől északra kripta maradványai kerültek elő, amelyben Mária királynő denárján, üvegablak-töredékeken kívül számos kovácsoltvas veretet találtak, melyek minden bizonnyal eredetileg a templom kapuját díszítették.
A templom északi és déli vállánál mellékoltár maradványait találták. A templom berendezéséből a hajóban keresztelőmedence töredékei és talán szenteltvíztartó töredéke, valamint vörösmárvány töredék (talán pasztofórium) kerültek elő. A szentélyben festett faragványtöredékek és számos puhamészkő kváder, íves nyíláskeret darabjait találták. A hajó boltozására a meglévő adatokból nem tudunk következtetni, feltehetően síkfödém fedte. A templom építése a faragványok alapján a 13. század végére, esetleg a 14. század elejére tehető. Az 1526-os török hadjárat felvonulási útvonalába eső templom részleges pusztulása a 16. század közepe előtt bekövetkezhetett, mert a padlótégláktól részben megfosztott padlón 1534-es veretet leltek. A templomban változó vastagságú, ún pusztulási feltöltésen 17. századi leletanyagot, közte 1686-os pénzt találtak, s ez alapján feltételezhető, hogy az erősen romos, összedőlt karzatú épületet a 17. század közepe után Kalászon ismét megtelepedő szerb lakosság használatba vehette. A helyi szerb közösség hagyománya szerint még a jelenleg is álló, az 1750-es években épített szerb templom felépítése előtt elhagyták a régi templomot, s csupán a körülötte fekvő temető érte meg a 18. század közepét. Vélhetőleg ekkor bontották le az épületet, helyét már az első katonai felmérés sem jelzi.
Forrás:
Budakalász település hivatalos weboldala (Hozzáférés: 2023. március 4.)
Kassai-Szoó Dominika: A budakalászi kálváriadomb